Rabindranáth Tagore indiai költő, író, zeneszerző, festő és polihisztor Kalkuttában született 1941-ben. Ő az első nem európai, aki 1913-ban elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Költészetében spiritualitás és vibrálás érezhető. Kiemelkedő alkotóművésze a modern Indiának, aki egyúttal közvetlen kapcsolatot teremtett a nyugati és a legszínvonalasabb indiai művészetek között. Mint a bengáli reneszánsz kiemelkedő egyénisége hatalmas életművet hagyott hátra.
A Tagore sétány Balatonfüreden
Tagore kiterjedt magyar kapcsolatokkal rendelkezett, 1920 és 1925 között mintegy 30 művét adták ki magyarul. 1926. október 26. és november 12. között európai turnéja során járt Magyarországon, ahol szívpanaszai miatt hosszabb időt töltött a balatonfüredi szanatóriumban Korányi Sándor professzor felügyelete alatt. A költőről a városban a róla elnevezett sétány és szobor emlékezik meg. Itt tartózkodása alatt találkozott Horthy Miklóssal és a korabeli irodalmi élet prominens személyeivel. A Tagore kíséretében levő hindu asszony, aki leveleiben beszámolt a költő európai körútjáról ezt írta: „Sehol másutt nem tapasztaltam, hogy ennyi szeretettel fogadták volna…
A kikötő és a fürdőház a mai Tagore sétányról nézve, háttérben a Baross gőzhajó (Fotó: fortepan.hu)
Baktay Ervin két könyvet is szentelt a költőnek, mielőtt 1926-ban látogatást tett a sántinikétáni Visva-Bhárati Egyetemen. Tagore 1927-ben meghívta az iszlám tudományok akkor már világhírű tudósát, Germanus Gyulát Sántinikétánba, hogy vegye át az egyetem iszlám tudományok tanszékének vezetését. A professzor első feleségével, Hajnóczy Rózsával érkezett, és több évig maradtak Indiában. Hajnóczy Rózsa sántinikétáni benyomásait a Bengáli tűz c. művében örökítette meg.
1930-ban két magyar festőnő érkezett Sántinikétánba, Sass-Brunner Erzsébet és lánya, Brunner Erzsébet, akik egyéni látásmóddal ábrázolták a költőt és az indiai tájat, embereket. Boglár Eta, aki indiai férjével élt Sántinikétánban, az egyetem könyvtárában dolgozott, fordításaival számtalan dokumentummal gazdagította a magyar Tagore-kutatást.
Tagore és a magyar irodalmárok
Ötven verseskötetet, 19 regényt, mintegy 40 színdarabot és 2000 dalt írt. Költészetére a misztikus líra és a bengáli népi költészet szintézise jellemző.
A magyar írók legtöbbje nem volt jelen Tagore felolvasásán, amikor Magyarországon járt. Bár Baktay Ervin igen komoly biográfiát írt róla (két felfogásban is), a művelt közélet, és az irodalom nagyjai idegenkedve fogadták, népszerűségét inkább egzotikumának és szuggesztív egyéniségének tudták be, mint művészi nagyságának.
Babits Mihály 1913-ban, a friss Nobel-díjas költőt Yeats Gítándzsalihoz írt előszavának ismeretében méltatta őt, és Assisi Szent Ferenccel hozta párhuzamba, méltatta egyszerűségét és a modernitást műveiben.
Kosztolányi Dezső 1926-ban, miután meghallgatta a költő budapesti előadását, amellett, hogy művészi nagyságát elismeri, szkeptikus maradt Tagore humanista, emberbaráti üzenetét illetően.
Befolyása a magyar irodalomra megfigyelhető például az erdélyi Kuncz Aladár esetében, aki Az átültetett fa – Tagore dallamára c. művében emlékezik meg – stílusában – a költőről.
Az 1930-as évek elejére az érdeklődés Tagore iránt csökkent. Baktay Ervin úgy véli, hogy a költő miszticizmusa és életének „elefántcsonttornya” ellentmondásban van az általa felvállalt prófétaszereppel, a széles néptömegek elvárásai és a politikai célok és eszközök tagorei idealizmusa óhatatlanul népszerűségének hanyatlásához vezet.
Szerb Antal szerint Tagore az egységes nyugati kultúrában inkább kuriózum, mint maradandó, egyetemes alkotó; Nobel-díját is megbékélést hirdető politikai szerepvállalásának tudja be, amit a Svéd Akadémia a díjjal jutalmazott.
Forrás: wikipedia
