– Több formáció tagja is voltál már, most milyen összetételű csapatban énekelsz? Mi alapján választod ki a zenésztársaidat?
– Hitem szerint a szél „összefújja” a hasonló lelkületű embereket – jelen esetben a zenészeket. Épp nemrég ismerkedtem meg egy fiatal hangszeres tehetséggel, aki ugyan más zenei stílusban van jelen, de ahogy egymásra találtunk, a kölcsönös szimpátia és inspiráció mintegy mágnesként vonz közös tevékenységhez minket. Agyalunk is olyan produkció létrehozásán, amelyben úgy tudunk együtt, aktívan részt venni, hogy minden rezdülés önazonos maradhasson a felek részére, de hangzásban, stenkben eggyé olvadhasson a különbözőség is, ha egyáltalán van olyan, hogy különbözőség. Hogy jelenleg mik a zenei tevékenységeim? Életem részévé vált Pingiczer Szilárddal való közösségünk, nevezetesen dzsesszfeldolgozásos duónk, ám mindig megtalálnak új kihívások, így lelt rám a színház is, valamint új feladatokon is dolgozom, zenés darabban szerepelek vokalistaként. Fantasztikus ez a tanulás, még elevenebb jelenlétet kíván, alkalmazkodásra, alázatra ösztönöz, de sokkal kisebb felelősség, mint a
frontasszonyi szerep.
– Nélküled mára elképzelhetetlen a RozéRizlingJazz, és a nyári kávéházi estek hangulatát is alapjaiban határozod meg. Ez a te műfajod? Ebben érzed otthon magad?
– Más egy nagyszínpadi műsor és más a kávéházi hangulat is. Mindkettőben tudok lubickolni, mindkettőben más miatt. Néha ugyan előfordul, hiszen emberek vagyunk, hogy adott napon nagyobb kedvvel indulnék olvasni egy sarokba az aktuális könyvecskémmel, mint talpig sminkben a nagyszínpadot „bevenni”, de aztán csak beszippant a helyszín atmoszférája. Az otthon legbelül van, ha ez a bázis megteremtődik, bárhol jól érzi magát az ember. Persze kizökkenni sem nehéz, lavírozni kell a dimenziók között. Nem túl komolyan venni, de dolgozni azon, hogy mindig a saját központodban legyél. Veszprémben énekelni mindig a legszebb dolog lesz számomra! Még, ha vakít is a reflektor vagy a nyári napfény, akkor is látom a kedves földijeim arcát, az ismerősöket, akik az első sorokban ülve kacsintanak fel a színpadra, az érdeklődő idegeneket, akiket ott és akkor szívesen meggyőzök arról, milyen jó is a dzsessz. Egy langyos, kora nyári estén, vagy egy fülledt éjszakában egy kis sarokban szórakozni sem rossz, bizony. Hiszen aki szórakozik, szórakoztat is. Az is speciális érzés, emberközeli, alakulhat az est úgy is, mint egy előadás, de alakulhat háttérzeneként is, beszélgetés mellé. Ezt általában az adott közönséggel kialakított viszony határozza meg.
– Az élőzenés dzsesszestek különleges hangulata, bája ragadott meg téged? Mi alapján döntötted el, hogy a dzsessz lesz a te stílusod? Próbálkoztál más műfajban is?
– Hiszek a fejlődésben, annak szép ívében, abban, hogy minden zenei műfaj akkor talál meg, amikor megértél rá lelkileg. A technika viszont kemény munka eredménye, de abban is van az időnek bőven szerepe, a kezdetektől a kiforrottságig. Gyerekkoromban Blood Sweat and Tearsre ráztam a rácsos ágyam korlátait, mai napig egyik kedvenc bandám. Rajongok a fúvós szekcióért például, apám zenei ízlése volt nálam a befutó, annak is a dzsesszrock ága, noha édesanyám előadói vénáját is sikerült örökbe kapnom, így mindkét szülőm hagyatéka és rengeteg tanulás eredményeként vagyok az az énekes, aki jelenleg vagyok. Ezzel párhuzamosan persze több hatás is ért már jó korán, a kor zenei világa, a klasszikus tanulmányok, mind-mind alakítottak, jellemet formálva. Aztán minden műfaj megtalált az atmoszferikus metáltól a funkyig, de még szanszkrit mantrákat is dúdoltam, teszem ezt ma is, ha szükségem van a kapocsra a saját benső békémmel.
A dzsessz is én vagyok, könnyednek látszó, bonyolult, mély út, hogy engedd el magad, add át magad a zene sodrásának. Évekig nem improvizáltam, aztán egyszer csak eljutottam arra a lazasági pontra, hogy azóta nem lehet erről leszedni. Imádom a testemet hangszerként használni, fantasztikus érzés megélni magad a zenében, de ehhez is meg kellett érni, hiszen alapvetően kiszolgáltatott helyzet. Még az arc is eltorzul a nagy megélések alatt, a világ pedig odasűrűsödik, abba az egy pontba, ahol te vagy. Sokan nem is értékelik ezt a műfajt, összevisszaságként tekintenek rá, holott egy jól megkomponált ívű műben olyan rendszer van, hogy a lábam is majd’ összecsuklik alattam. Ahogyan hallom, hogy a csapatom is élvezkedik a melódiákban, ki-ki a maga hangszerén, az mennyire felemelő érzés, elmondani nem lehet, bár remélem, lejön a színpadról!
Németh Kira szerint a zeneterápia és gyógyír Fotó:archív
– Mire készülsz idén? Betábláztad már az egész nyaradat?
– Igazából még előttem is talány, hogyan is zajlik majd az idei nyár. A naptár szépen gyarapszik rendezvények bejegyzéseivel, amik vagy lesznek, vagy nem, sok a kérdőjel még. Aztán a lemorzsolódás után, május körül látjuk meg, melyik nem esett ki a rostán. A színházi előadás nagy sikerrel töri a maga útját, nem kizárt, hogy vidéki vendégszereplések miatt már nem jut sok energia új projektekre, bár nyikorognak a fogaskerekek „odabent”, valami újdonságra pörögve. Szilárddal szeretnénk kicsit felpezsdíteni zenei tevékenységünket, vérfrissítést óhajtunk. Ez ezért vicces, mert egymástól függetlenül érezzük ezt jó ideje, és egy beszélgetés alatt mindkettőnk számára kiderült, a másik is ezen agyal. Hogy ez műfaji kalandot, vagy új hangszerek bevetését, netán saját dalok alkotását jelenti, az hadd maradjon titok, mert ha nem valósul meg, annak is oka lesz, de előre csak nem harangoznék be olyat, ami még csak csíra formájában létezik. Kicsit most sodortatom magam az árral, amolyan „carpe diem” módszerrel: csinálom, amiben benne vagyok, próbálom a legtöbbet kihozni az adott helyzetből, és az eredmény általában magáért beszél. Egyik sikeres fellépés hozza a következőt, egy új kapcsolat indít új utakat, hoz újabb és újabb lehetőségeket az embernek…
– Hogyan tudsz egyensúlyozni a zene, a munka és a szülői szerepek között? Hogyan tudsz ennyi mindent összeegyeztetni?
– Ha azt mondom, hogy állati nehéz ez a balanszírozás, és gyakran érzem magam tehetetlenül fáradtnak, azt hiszem, nem mondok nagy újdonságot. A több fronton való helytállás nyomása rám is hat, hogyne hatna. Kisgyerekes, elvált anyuka vagyok, falun élek, de városban dolgozom, buszozom, munkahelyről esem be a színházba, fél órám van átlényegülni pedagógiai asszisztensből dívává. Ez nem egyszerű így, bár gyakran mókás is tud lenni egyébként. Jókat kacagok magamban. Édesanyám a legfőbb támogatóm, nélküle nagy-nagy pácban lennék, sokszor kihúzott már a logisztikai slamasztikából. Hálát adok az életnek, hogy van nekem, mint kritikusom, mint bázisom! Zanzásítva pedig: Élek egy tök hétköznapi életet, amiből egy pár műszempilla és egy pár neccharisnya, na meg egy emelvény választ le röpke 2–3 órára, majd jó esetben még aznap, a „köcöllék levedlése” után vacsit adok a kicsinyemnek, esti mesét olvasok, majd elmosogatok és rendbe teszem a lakást. Nem érzek szerepkonfúziót, a szférákat, azt hiszem, szépen külön tudom kezelni, bár erről lehet, nem én tudok igazi, objektív véleményt alkotni. De nem egyedi eset az én életvitelem, nem is panaszkodom, megpróbálok nemet is mondani egy-egy felkérésre, ha tudom, hogy már nincs kapacitásom a feladatra, noha kedvem persze még mindig lenne. Kedvem a nap huszonnégy órájában adott az alkotásra, a dalra, a harmóniák adta élvezetekre, naná!
– Mi az álmod énekesként? Mit szeretnél elérni?
– Most pont nem vagyok álmodozós időszakban. Valahogy „elérni” sem szeretnék mostanság semmit, legalábbis semmi olyat, ami különleges lenne bárki számára. Fejlődni szeretek, azt szívesen megtartanám, egyre közelíteni a kedvenc előadóimhoz, Ella Fitzgeraldhoz, Diana Schuurhoz, Natalie Cole-hoz – napestig sorolhatnám az inspiráló elődöket. Sok szép zenei élményt szeretnék még megélni nagyszerű emberekkel, nagyszerű zenészekkel, akik mellett – sajnos vagy hál’ istennek – nagyon gyorsan repül az idő. Kiszakadni a rideg valóságból, akár csak másfél órára, elrepíteni saját magamat, majd utána a szeretett közönséget csodálatos világokba. Mert a zene terápia, a zene gyógyír, ennek minél hitelesebb közvetítőjévé szeretnék válni!
Forrás: veol.hu / PV
