– Honnan ered kötődése a Balatonhoz, Gyenesdiáshoz?
– Keszthelyen születtem. Eleve balatoni gyerek voltam, a középiskolát és a főiskolát követő két évet nem számítva végig a Balaton mellett éltem. Gyenesdiási a feleségem, itt építkeztünk, 1988–tól itt lakunk. 1992-től a helyi művelődési ház és könyvtár vezetője voltam – 28 és fél éven át – az elmúlt év novemberéig. Munkámból is következik, hogy különös figyelmet fordítok a helytörténetre.
– Milyen állomásai, érdekességei vannak Gyenesdiás történetének?
– Gyenesdiás olyan helyen fekszik, ahol már az ősember is megtelepedhetett. A Balaton tó, a hegylábi sík vidék és a dombra felkúszó területek biztosították az itt élők megélhetését, biztonságát. Azóta e terület folyamatosan lakott volt, régészeti feltárások mutatják gazdag történetét. Természetesen több különlegesség van nálunk, ilyen az avar kor. A középavar korból a Kárpát–medencében egyedülálló az itt megtalált avar temető, illetve a bolygatatlanul előkerült avar katonai vezető sírja, a VII. század második harmadából. A közel 300 feltárt sír közül ez a legkülönlegesebb, a sírmellékletek tanúsítják, hogy az ide temetett a környék katonai vezetője lehetett. A temető leleteiből a községháza melletti népi műemlék Pásztorházban egy érdekes régészeti kiállítást láthatnak az érdeklődők, ahol az avar korhoz is kötődő Keszthely-kultúra jellegzetes leletei is láthatók.
A balatoni térségben nem különleges – de érdekes – a hegyközségek története.
A középkorban sok környékbeli település esetében megnevezték a hegyközséget, tulajdonképpen ez egy közigazgatási formája a szőlőterületnek, szőlőművelésnek, szigorú szabályokkal, megfelelő irányítással, törvényekkel. Az országban az elsők között születtek meg Vonyarc és Diás hegyközségek artikulusai.
Aki ismeri a hegyközségek sajátosságait, tudhatja, hogy ezek nem községek voltak a mai értelemben, tiltott vagy legalábbis nehezen tűrt volt az itt lakás. Persze, azért benépesedtek lassan, sokan kimenekültek a városból, különböző kötelezettségek elől, de különösen a XIX. század végén fellépett filoxéravészt követően. Itt szőlőterületek voltak, a hozzájuk tartozó pinceépületekkel, elszórtan. A település szerkezetén ez ma is látszik. A XVII-XVIII. század fabordás pincéiből kettő máig megmaradt – a legrégebbi a Darnay–pince 1644-ből –, pedig valamikor több mint 100 volt belőlük. Persze, később is építettek pincéket, de nem fából, hanem kőből, vályogból, mert az erdőből már nem szabadott fát hozni, azaz „faizni”. A hegyközség forma Gyenes és Diás 1840-es egyesítésével szűnt meg, néhány évvel ezután igazgatásilag is önálló lett, Keszthelyről leválva. Bár már 1894-től 2 kápolnánk (templom) is volt, önálló Plébánia csak 1950 után lett, azelőtt a keszthelyihez tartoztunk. Aztán jött a virágzó fürdőélet időszaka. Talán ezek a legfontosabb stációi Gyenesdiásnak, a kezdetektől a XIX. század végéig.
– Mikor indult el Gyenesdiáson a tavi fürdőkultúra, milyen jellegzetességei, érdekességei voltak?
– A Keszthely-Tapolca szárnyvasút építése idején, az 1900-as évek legelején, az akkori tanító, Kárpáti János gondolata volt, hogy itt a lehetőség, hogy Gyenesdiás bekapcsolódjon a balatoni fürdőéletbe. Felkereste a helyi, környékbeli módosabb embereket, ingatlantulajdonosokat, gazdákat. Rábeszélte őket, hogy szervezzenek részvénytársaságot egy fürdő létrehozására. Toborzásként hirdetményt is közzétett, az ország más részeiről befektetni szándékozóknak. Helyiek élőmunka fejében is részvényhez juthattak. Megszerezte a Festetics-uradalomtól a parti lejáratot, majd a fürdőhöz kapcsolódóan vendéglő megépítésére biztatta az erre vállalkozókat. Megkezdődött a munka, megalakult a Gyenesdiás Balaton Fürdőegylet. 300 méteres, a nádason átvágó móló készült fűzfafonat közé töltött földből, forgatási kövekből, a végére fürdőházak épültek. Végül 1906-ban megnyílt a fürdő. A Tulipán étterem is elkészült. Olyan sikere lett, hogy az ingatlanárak megtöbbszöröződtek, Gyenesdiást, mint egy leendő Balatonalmádit kezdték emlegetni.
Fotó: Fortepan / Gali
Egyre többen építettek nyaralóházakat, villákat. Ez a diási településrészen volt. Természetesen ezzel szinte egyidőben a Gyenes falurész sem maradt tétlen, ott is megkezdődött az összefogás, nagyjából hasonló módon megépült ott is a fürdő, fürdőházakkal. Gyenesen nagyjából 2 nagyobb család rokonsága és több helybeli volt az itteni társaság tagja, azonban egyesület csak 1932-ben jött létre. Itt vendéglő csak jóval később létesült, 1937-ben.
Aztán a diási Tulipán vendéglő évről-évre bővült, a következő évben szálloda is lett, majd a település kulturális központjává vált. Fénykora az 1930-as évektől volt, számos színész, a „társadalmi elit” képviselőinek törzshelye is lett. Ez az épület megvan még, de közben volt minden: főleg üdülő, az építője sem ismerne rá. Az algyenesihez a Sirály csárda kötődött, helyileg is ott volt, az csak az 1930-as években épült meg. A Sirályt a háború alatt elbontották.
– Kik látogatták ekkoriban a települést, említene hírességeket?
– Rendszeres vendégei voltak színházi emberek, a kor hírességei, mint Vaszary Piri, Vaszary János, Uray Tivadar és felesége, Maklári Zoltán, Gózon Gyula, magasrangú katonatisztek, hivatalnokok, gazdasági vezetők.
A gyenesi fürdő körül is megvolt az akkori elit, villatulajdonosok, mint például az Oppel család, köztük Oppel Imre, a Fasori evangélikus gimnázium igazgatóhelyettese, a Gebauer család és mások. A fürdőket helyiek is használhatták, meghatározott időpontokban. A leghíresebb vendég kétségtelen, hogy az Oppel család volt, akik Hamburgból származtak, a nagyapa Carl Oppel nyergesmesterként került a Festeticsekhez, majd önállóvá vált, saját műhelyt alapított Keszthelyen, ahol immár (lovas)kocsigyártással foglalkozott.
Oppel ház Fotó: Pannon Tükör 1997
Fia, Oppel Károly kis kerülők után folytatta apja tevékenységét, majd az evangélikus gyülekezet gondnoka és sok más társaság megbecsült tagja, tisztségviselője lett. Fia Oppel Imre Keszthelyen járt gimnáziumba, majd tanári diplomát szerzett és a Fasori Evangélikus Gimnáziumban helyezkedett el, ahol rajzot, tanított, énekkart vezetett, igazgatóhelyettes lett. Festőművészként több kiállításon mutatkozott be. Sajnos, budapesti lakása a háború alatt bombatalálatot kapott, s műveinek nagy része megsemmisült. A háború vége után nyugdíjba ment, és gyenesdiási nyaralójába költözött. Hamarosan koholt vádakkal perbe fogták, nyugdíját megvonták. A házához közeli alsógyenesi strand gondnoka volt. Napórát szerkesztett a strandra, amelyet két éve rekonstruált a községi vezetés. A család több tagja keszthelyi, leszármazottak is élnek, Gyenesdiáson, Keszthelyen egyaránt, ha nem is az Oppel nevet viselik.
Oppel család Fotó: Pannon Tükör 1997
Oppel Imre leánya – Edit – néhány éve halt meg, közel volt 100 éves korához. Én még ismertem, beszélgettem vele. Két dédunokáját is ismerem, egyik unokahúga fia tanított a főiskolán engem (rovartant). Itt a gyenesdiási művelődési otthonban még zenélt is néha a helyi hallgatóságnak. Két Oppel villa állt egyébként Gyenesdiáson. A másik híres család pedig a Gebauerek voltak, róluk telepet is elneveztek Gyenesen. Gebauer Béla Bakó Gyula veje volt, kinek talán malma volt valahol nem túl messze, mindenesetre elég gazdag volt. Ő kezdte az alsógyenesi fürdőt létesíteni, illetve ehhez létrehozni a fürdőegyletet. Két lánya volt, az egyik Gebauer Béla felesége lett. A Gebauer vő vette át aztán a fürdő alapítás, az építés gondját. Jó nagy birtokuk volt itt Alsógyenesen, amire sok villát építettek, ezt hívták Gebauer telepnek.
Ahogy jól látszik, a két háború közti időszakban virágzott itt a fürdőélet, majd jöttek az 1950-es, 1960-as tipikus változásai, melyek a településképre is rányomták a bélyegüket.
– Megváltozott a település léte az 1970-es évek társközségi létében?
– Szintén érdekes, de számunkra inkább terhes ez az időszak. 1973-tól a rendszerváltásig tartó társközségi lét sok nehézséget szült, amikor 3 település – Gyenesdiás, Vonyarcvashegy és Balatongyörök – került közös tanácsi irányítás alá, a székhely, az egyébként kisebb Vonyarcvashegy erős dominanciájával. E 17 év alatt Gyenesdiás olyan hátrányokat szenvedett el, hogy máig sem sikerült kiheverni. Ebből ma csak az látszik, hogy nincs településünknek tornaterme, helyesebben most épül. Az 1990-es „függetlenségtől”, 2200 fős lélekszámról indulva ma több mint 4000 fő lakik itt. A lélekszám növekedése megkövetelte az elmaradott települési és intézményi infrastruktúrák fejlesztését. Iskolát, óvodát, konyhát, községházát, bölcsődét, utakat, járdákat, csatornát, strandokat, közterületeket, rendezvényterületet, stb. kellett fejleszteni, építeni. Egyszóval, volt mit behozni.
– Mi a helyzet Gyenesdiáson napjainkban?
– Azt hiszem – talán nem elfogultság –, Gyenesdiás hatalmas fejlődésen ment át az elmúlt 30 évben. Jó itt élni, és ezt sokan gondolják így. Sokan szívesen megfizetik az itteni magas telekárakat, hogy ide építsenek otthont. Erről jut eszembe, azért egy előnye volt annak, hogy a társközségi mivoltunkban „sújtottak” bennünket az építési, telekalakítási tilalmak, hogy a székhely település minden fejlesztést magához irányított. Itt maradtak a feltáratlan belső területek, melyek zömmel 1990 után alakultak át, sokszor új utcákkal, építési telkekké. A telektulajdonosok jobb áron adhatták el azokat vagy építhettek, építettek maguknak, gyermekeiknek új házat. Az elmúlt 30 évben sokan szabadultak ki a városból, jöttek más településekről. Egyik szemem sír, a másik nevet, ugyanis ennek is van egy kis hátránya a közösségteremtés szempontjából. Az itt élők viszonylag kis része kapcsolódik be a helyi közösségekbe, szociológusok ezt kb. 15 éve úgy fogalmazták meg, hogy „alvó település”, azaz sokan csak aludni járnak haza, munkahelyük a városban – Keszthelyen vagy Hévízen, esetleg máshol – van, társadalmi életüket is ott élik, ide csak aludni jönnek haza.
Fotó: Keszey Ágnes
– Kutatásai során milyen érdekes adalékokat talált még a térség történetével kapcsolatban, akadnak–e fehér foltok, feltáratlan területek?
– Kutatásaim főleg a helyi művelődéstörténet témakörhöz tartoznak, emellett gyűjtöm a település történetével kapcsolatos fotókat, dokumentumokat is. A településtörténetet egy „Gyenesdiás Nagyközség Monográfiája” sorozat mutatja be. Eddig nyolc kötete jelent meg. Ezekben a település történetét, néprajzát, természeti képét, az iskola és az óvoda történetét, sport-, vallástörténetet, avar történetet lehet kutatgatni. Várhatóan ebben az évben mutathatjuk be a most készülő művelődéstörténeti rész is – épp ezen dolgozom. E köteteken kívül is készült helytörténeti munka, önkormányzati kiadásban megjelent a Hegyközség története Gyenesdiáson című kiadvány, valamint dr. Réthelyi Jenő korábbi publikációja a Keszthely környéki kőkeresztekről, de Kárpáti János tanító önéletírása is olvasható Bárdossy Péter szerkesztésében. Hernád Tibor, a Kapernaum, azaz a gyenesdiási evangélikus szeretetotthon és konferenciaközpont egykori igazgató lelkésze írt a fürdőegyesületek megalakulásáról, azok tevékenységéről, illetve történetéről. Úgy gondolom, most már eléggé feldolgozott a település története, bár mindig akadnak fel-felbukkanó témák, melyek egy-egy cikket megérdemelnének. Például irigyeljük azokat a településeket, ahol a háborús hősök életéről idejében gyűjtöttek anyagot.
– Mint balatoni értékmentő sok balatoni helyet felkeres, fotót készít róluk, mesélne ezekről a helyszínekről?
– Jobbára az érdeklődésem a helyi eseményekre, helyszínekre terjed ki – fotózom is őket –, de kíváncsian szemlélem a nekünk példát nyújtó kezdeményezéseket, mintákat. Személyes érdeklődésem középpontjában vannak a környékbeli romtemplomok, már nem létező települések templomai, romos épületek, elhagyott épületek, várak. A Balaton-felvidéken igen sok ilyen van, és még nagyon sokat nem láttam. Tudom, hogy nem túl tudományos, de hiszek abban, hogy középkori templomok nem véletlenül épültek oda, ahol most láthatók és nem csak azért, mert ott volt római építmény alapja. Természetesen számomra Gyenesdiás a legszebb hely, de a Balaton-felvidék, a tanúhegyek, a medencék, néhány szemet gyönyörködtető táj, részlet, rom nagy gyönyörűséget jelent nekem. Sok ilyen hely van még a bakancslistámon, de olyan is, ami nem tartozik ebbe a körbe. Ilyen például, hogy Hangodi László történész vezetésével szeretném megnézni a Tapolca alatti pincerendszert. Várom a balatoni tavaszt és a felfedezendő balatoni történeti emléknyomokat. Mindenkinek azt tanácsolom, gyűjtsenek minél több élményt szeretett vidékünkön!
