A gyenesdiási Kerámiaház udvarán, a nádfedeles épületek mellett áll egy pince. Nem olyan épület, amilyennek a szó hallattán először eszünkbe juthat. Ez ugyanis nem a föld alatt terül el: padlója a talajon áll.
Kalandos a története, hiszen ide, a Balaton mellé már majd két évszázadosan került. 170 évig ugyanis egy zalai – még pontosabban göcseji – szőlőhegyen állt, s darabokra bontva érkezett ide.
Fotó: Mészáros Annarózsa
Hogy hogyan is kezdődött az épület újjászületésének története, arról Pék András mesélt, aki feleségével hozta létre és működteti a Kerámiaházat.
– A régi épület – melyben élünk – 1850-es eredeztetésű. A közelmúltban sikerült megszereznünk ezt, a mellette lévő a kis földterületet, melyre olyan dolgot álmodtunk meg, amely nagyjából egyidős az itt álló régi házakkal. Régen a lakóház, gazdasági épület, pince a falusi élet „szentháromsága” volt. Bár a pince általában nem volt közel a lakóépülethez, távolabb, dombokra került. Zalában nagyon sok a felszíni pince. Ilyet szerettünk volna ide, éveken keresztül kerestük a megfelelőt – idézte fel Pék András.
Bontott, újjáépített, írt, mesélt – Pék András az újjászületett pincében
Fotó: Mészáros Annarózsa
A ház ura a család közösségi oldalán 12 részes sorozatban foglalta össze a kezdetektől a megvalósításig eltelt időszakot, s ebben felidézte azt az időszakot is, amikor még álom volt, ami mostanra valóra vált.
Fotó: Mészáros Annarózsa
Történetét e címmel kezdi:
Figyelj az álmaidra, mert megvalósulnak!
Fotó: Mészáros Annarózsa
„Sötétedik, nehezen látni már a faragni valót. A telefonra pillantok, még „csak” fél tíz van. Közben megérkeztek a szúnyogok is. Éppen, hogy megálltam, már érzem őket. Ideje mára befejezni.
A kerítés mögül a szomszédos étterem hazafelé tartó késői vacsoravendégeinek beszélgetése hallatszik hozzám. Mi ez a sok vacak fa? Mutat befelé az egyik a kertben látszólagos rendetlenséggel szétterített közel kétszáz éves kézzel faragott szelídgesztenye rönkökre. A társának szánt kérdés megüti a fülemet. Szerencsém, hogy az ilyen megjegyzéseket, a szánakozó pillantásokat eléggé jól kezelem. Szereztem ebben némi tapasztalatot. Elrakom a faragó bárdot egy vödör vízbe. Holnap is lesz vele munka. Kis vacsora, aztán valami felséges érzés vízszintes helyzetbe kerülni. Egy fél Miatyánkra tart ma méltónak a fáradtság… Különleges az út, ami idáig vezetett. Harmincegy évvel ezelőtt kezdődött…
Gyenesre érkezésünkkel, amikor jelenlegi házunkat akkori állapotában megpillantottuk.
Szárnyalt álmodó képzeletünk, hogy mit is csinálhatunk abból a pusztulásra ítélt romból. Megvalósult.
Megtaláltuk azt az embert, Kisházi Tamást, kinek mérnöki segítsége nélkül kevés lett volna a saját fanatikus elkötelezettségünk. Megvalósult!
Drága Apánk tette a lelkünkbe az álmot. Megvalósult!
Hányszor végig gondoltuk, hogy itt telepednénk le ezen a szívünknek kedves községben (közösségben). Megvalósult!
Fotó: Mészáros Annarózsa
A Mérnökúr már huszonöt évvel ezelőtt javasolta, hogy álmodjunk egy kis területről kelet felé és arra „nagyon illene valami”, ami a jelenlegi dolgainkhoz kapcsolódik, pajta vagy pince! Így kezdtünk el „nyomozni”.
Gondoltunk pajtára, de sajnos a szerkezete miatt kevéssé tartós, nehéz eredetit fellelni.
Gyönyörű népi építészeti emlékek a sokszor méltatlan sorsú vasi, göcseji pincék. Itt is sokasodnak az álmot beárnyékoló felhők. Keresés közben találkoztunk a visszafordíthatatlanul rossz állapottal, vagy éppen nem volt meg a tulajdonosa, vagy túl sok tulajdonosa volt, éppen sokra tartotta, csak területtel együtt lehetett volna megvenni, nem lehetett hozzáférni, túl nagy volt vagy éppen túl kicsi.
Már majdnem volt egy aztán mégsem! Két évvel ezelőtt azt mondtuk, hogy ez lesz az az álom, amit elengedünk.” – írta Pék András.
Ám mégsem így lett.
Fotó: Mészáros Annarózsa
Nem rettentek meg a kihívásoktól
Egy ismerős hívta fel a Pék házaspár figyelmét, hogy a Nagykanizsa és Zalaegerszeg között lévő faluban, a göcseji Rádiházán áll – pontosabban omladozik, roskadozik – egy pince, melytől tulajdonosa szabadulni szeretne. Ez az épület – utólag visszatekintve – rájuk várt: szint elvarázsolta a házaspárt.
Ilyen volt a pince Rádiházán Fotó: Pék család
Ám mégsem volt minden idilli: megdöbbentő mennyiségű szemét volt az épület körül, itt élt ugyanis egy „hegyi ember”, aki mindent összegyűjtött, s hagyta az enyészetnek.
– Nem rettentettek meg?
– De. Először nagyon. Először, amikor felmentünk és megnéztük, azt gondoltuk: ezt nem várhatják el tőlünk, hogy ebből kihámozzuk. Hajdan, amikor megvettük ezt a házat, ugyanez volt a helyzet, csak itt nem kint volt a szemét, hanem bent – utalt Pék András az ugyancsak általuk felújított nádfedeles gyenesdiási házra. De térjünk vissza a rádiházi szőlőhegyre, s azokhoz a percekhez, amikor úgy tűnt, ismét szertefoszlik a régóta dédelgetett álom.
Ilyen volt a pince Rádiházán
Fotó: Pék család
– Lementünk a hegyről, esett az eső. Ez még szomorúbb hangulatot ad az embernek. Leértünk, amikor eszembe jutott, hogy nem csuktam be az ajtót. Nem volt rajta zár, csak egy szegre tekert dróttal volt bezárva. Nem illik nyitva hagyni amit csukva találtunk, úgyhogy visszamentünk.
Csak néztük, néztük a prést, hiszen nagyon ritka az ilyen szépen, gondosan megfaragott.
Ugyanis nem volt szokás díszíteni, hiszen munkaeszköz volt. De egykor valaki ennyi fáradtságot áldozott érte, hogy megdíszítse. Ez nagyon ritka. Komoly néprajzi értéke van. Akkor azt mondtuk Julcsival: csináljuk!
Tettre készen, elszántan, az álmokat követve: Pék András és Pékné Orbán Julianna a 170 éves, akkor még romos pince előtt
Fotó: Pék család
Bálványos présről van szó, ez a fajta eszköz egy korabeli gerendás prés, amely az egykarú emelő elvén működik. S, hogy ezt miért fontos kiemelnünk?
Fotó: Pék család
A házigazda elmondása szerint hajdan legtöbbször nem praktikus okai voltak a nagy prések készítésének, vélhetően sokkal inkább férfiúi virtus: rivalizáltak, kinek nagyobb a présében a gerenda.
Pék Flórián is kivette részét a munkában
Fotó: Pék család
Sok éves keresgélés, sikertelen tervezgetés után tehát megtalálták azt a pincét, amely pont illett arra a területre, ahova szánták.
Ám míg ez megvalósult, addig rengeteg munka várt a családra. Eltakarították a szemetet, s András – fia segítségével – elkezdte lebontani a pincét. Aprólékosan bejelölgette, melyik gerenda az épület melyik oldalán, s milyen irányban helyezkedett el.
Fotó: Pék család
Darabokra szedték, hogy újjáépíthessék
A már említett írásban András ezt így idézte fel: „kétheti munka után, ami csak arról szólt, hogy szállíthatóvá tegyük a faanyagot, döntő kérdések előtt állottunk. Miként szedjük szét a bárddal faragott, tizenhat centi vastag, fél méter széles, némely helyen hét és fél méter hosszú, szelídgesztenye rönköket? A XIX. század közepén falvakban az egyszerű gépeken kívül (emelő, ék, csavar) legfeljebb az állatok erejét használták. Így biztos, hogy ezt a pincét is kézzel rakták fel. Első gondolatunk az volt, hogy mivel bontani elvileg könnyebb, mint építeni, mi is így teszünk! Aztán rájöttünk, hogy ez meghaladja még egy nagyon „rátermett” házaspár erejét is. Idegenek lévén a környéken esélyünk sem volt érdemi segítséget kapni.”
A göcseji szőlőhegyről a Balatonhoz, Gyenesdiásra költöztették az építményt
Ott hevertek tehát a gerendák a nádfedeles házak mellett, a szép zöld füvön, nyár elején, a szezon kezdetén. Egyre több ember érkezett nyaralni a településre, s mivel a Kerámiaház a település központi részén, a főútvonal mellett található, sokan jártak-keltek arra, s kérdezősködtek.
Darabokban érkezett az épület Göcsejből a Balatonhoz: Gyenesdiáson újjáépítették
Fotó: Pék család
„Mi lesz itt? Legalább százszor kellett válaszolnom. Ilyenkor a protokoll így hangzott:
– Itt egy néprajzi értékmentésnek tanúi Önök.
– Miért mi ez?-Ez egy XIX. századi borona pince!
– Ahá!… és milyen mély lesz?
– Ezek felszíni pincék voltak!
– Jé…akkor miért pince? Ja…meg miért borona?
– Felénk azt húzzák és nem házat építenek belőle…és így tovább…!
Érthető, hogy a legtöbbet hajnalban, meg késő este dolgoztam, vagy a kupac mögé lapulva vártam, hogy tovább menjenek.”- írta András.
Fotó: Mészáros Annarózsa
– A rönkök milyen idősek? Azt tudjuk, hogy az épület több, mint 170 esztendős, de amikor készült, nagy törzsű, meglett fákból épült.
– Van gerendavég, amelyen 134 évgyűrűt számoltam meg.
Fotó: Mészáros Annarózsa
Tehát ha az építés évéből, 1851-ből levesszük ezt a több mint egy és negyed évszázadot, akkor tudjuk, hogy Rákóczi fejedelem idejében voltak kis csemeték ezek a fák, melyek átlényegültek épületté. Belefaragtam magam a történelembe. Tiszteletet érzek, amikor törzsekhez érek – vallja Pék András.
Fotó: Mészáros Annarózsa
A munka több hónapig tartott – novemberre fejeződött be – de végeztével Pék András büszkén érezheti: minden fáradtságot megért az ősi boronapince újjáélesztése.
Fotó: Pék család
– Egy jó fényképész is előre látja a képet, amit megcsinál. Mi is így voltunk ezzel az épülettel. Láttuk benne a lehetőséget és elképzeltük, milyen lesz majd, ha itt áll. Aki csak az udvaron heverő sok fadarabot látta, nem tudta, hogy milyen volt és mi lesz belőle. De aki értékeli a régi anyagokat, az már akkor is észrevette az értékét. Érdekes élmény volt, hogy amikor legyalultam a fát, érdekes likőrillata volt, ahogy az öreg gyanta a felszínre került. Nagy
csoda ezekkel dolgozni. Kicsit az ember visszabányássza magát az időbe. Ez adta a motivációt,
hogy csináljam, a nyári hőségben, a legnagyobb üzleti forgalom idején, amikor csak este értem rá, de akkor meg a szúnyog jöttek. De jó volt ez a munka, motivált a kihívás és mindaz, ami a múltból fakad.
– Melyek voltak a göcseji boronapince újjászületésének legemlékezetesebb pillanatai? – kérdeztem Pék Andrástól, aki pár másodpercre csendben elgondolkozott, majd folytatta a történetet.
Fotó: Pék család
– A legfontosabb, hogy elkerült a baj. Veszélyes szerszámokkal dolgoztam, de nem történt semmi baleset, nem vágtam meg magam.
A legemlékezetesebb pillanatok talán azok voltak, amikor egy-egy gerendaelemet beemeltünk. Ez mindig csapatmunka volt. Ez hajdan a szőlőhegyen is közös munka volt, itt is az volt. A nagyobb darabok két-háromszáz kilónyiak. A pincének nincsen alapja, mert nem tervezett épület, ez egy néprajzi értékmentés. Betonlap a fogadószint, erre rá kellett tenni az első elemeket. Voltak részek, amelyek annyira el voltak pusztulva, hogy nem lehetett velük mit csinálni. Ezért az alsó részen egyes elemeket téglával pótoltam. Ebben a fázisban még egyedül hoztam ide a fákat, ókori módszerrel, görgővel. Aztán a következő szinteknél már használtam hidraulikus emelőt (békát).
Fotó: Mészáros Annarózsa
A szomszédjaim is segítettek, amikor emelni kellett, közösen végeztük a munkát. Aztán több hónap után végre megjöttek az ácsok – dolgos emberek, teli vannak munkával, így várni kellett rájuk. Nagyon kreatív módon segítettek az építésben.
Fotó: Pék család
A göcseji boronapince tetejét hajdan rozsszalmával fedték, majd idővel tófeji cserépre cserélték. Pék András egy göcseji agyagból készült, zalai gyártási cseréppel fedte az épületet.
– Beépítettem az ajtókat, a régi fa zsanérokat acél talpakkal béleltem, úgy ne legyen a vas látható. Mázsa körüli tölgy ajtók. Remélhetően többször fogjuk nyitogatni, mint a hegyen tették eleink.
A szépen díszített bálványos regös prés árulta el az épület korát
Fotó: Mészáros Annarózsa
Megmutatta titkait a prés is
– Nekünk is kitártad az ajtót, s itt állunk a göcsejiből balatonivá, gyenesdiásivá vált pince belsejében, a szépen díszített prés mellett, és látjuk, hogy bele van faragva: 1851. május 30. Ez meglepetés volt?
– A tulajdonos sem emlékezett rá, hogy mikori, csak arra, hogy valahol rajta lehet a készítés éve. De aztán teljesen betakarta a por, eltakarta a pókháló. A felújítás során tűnt elő az évszám, s ezzel beigazolódott, hogy a prés és a pince nagyjából egyidős a lakóházunkkal- mondta el András, aki a prés felújításának történetét is megörökítette sorozatában.
„Augusztus vége felé odáig jutottam, hogy a préssel kezdtem foglalkozni. Többen ajánlották, hogy állítsuk az udvarra, mert olyan szépen faragott. Lássa mindenki. Legyen a kert dísze. Ebben kérdésben nem hagytuk magunkat befolyásolni, a présnek a présházban a helye. Szőlős vidékeken sokhelyütt látni dekorációnak kiállított „hajléktalan” préseket.
Attól a pillanattól kezdve, hogy otthonukat elvesztették az idő és az enyészet is felgyorsul számukra. Engem olyan érzés fog el, szemlélve őket, mint amikor a filmben Páger Antal a „Tamburás” az eltűnt „Villa Negra” nyomait kereste.
Így „láthatják” egykori munkaadójukat, a szőlőhegyet ezek a szerepüket vesztett, de jobb sorsra érdemes pusztulásnak kitett eszközök. Talán még ez is jobb, minta átlényegültek volna tűzifának, mint sok más társuk.
Valaki mutatott ilyen sok éve pusztuló hegyi hajlékot, nézd még áll benne a prés, mondta. Ez a folyamat is a teremtett törvények szerint zajlik, hiszen a ház jó ideig védte az általában tölgyből készített időtállóbb prést is.”
Rendhagyó volt a prés gyenesdiási megújulása, hiszen hajdan a prés köré építették a pincét, de most itt, a Balaton mellett már álltak a felújított falak, s felülről, emelős autóval helyezték a boronapince belsejébe a szerkezetet.
Fotó: Mészáros Annarózsa
„A több mázsás szerkezet legérzékenyebb része a csavarorsó, amit pontossága miatt valószínű, hogy esztergán készítettek, de az ellendarabját a nyomok alapján egy szál vésővel. Tisztelet az elődöm munkája előtt. A régi tető sajnos éppen efölött volt lyukas és elég csúnyán elpusztította, anyaga meggyengült. Szerencsére nem látszik, szőlőt préselni pedig nem fogunk vele. Az egészet átcsiszoltam, lenolajjal bőven megitattam.
A feliratot egy könnyű színtelen lakkal vékonyan fixáltam. Eddig csak úgy présként emlegettem ezt a mi szerkezetünket, és ezzel úgy voltam, mint amikor újonc katonaként a fegyverünket „puskának” neveztem, magamra terelve őrmesterünk kitüntető figyelmét.
Köszönet Gyanó Szilvia muzeológus néprajzkutatónak a pontos megnevezésért, amely a következő: ”bálványos regős prés, vagy főfás prés. Ezen belül, pontosan aszimmetrikus melencés főfás prés rögzített végorsóval”. A néprajz nem is annyira egyszerű tudomány!” -olvashatjuk András visszaemlékezésében.
Különleges kiállítással készülnek – de ez majd meglepetés lesz
A pincét ugyan már most is meg lehet tekinteni, csakúgy, mint a Kerámiaházat, és a területen lévő régesrégi használati eszközök gyűjteményét, de hivatalos átadását a présen szereplő 1851. május 30-i dátum 171. évfordulójának napjára, azaz 2022. május 30-án, hétfőn 17 órára tervezik.
Egy érdekes kiállításnak is otthont ad majd az épület, de a Pék házaspár ezt szeretné meglepetésként nyújtani majd a közönségnek.
Fotó: Mészáros Annarózsa
– Az ilyen munka soha nem öncélú!
A mi esetünkben a kitűzött cél az volt, hogy egy olyan autentikus teret hozzunk létre, amely megjelenésével illeszkedik az épületegyüttesbe és funkciójában is kapcsolódik a hagyományőrző életformánkhoz.
Reményeink szerint lehetőséget biztosítva egyfajta tovább lépéshez, amely nemcsak a Kerámiaház kínálatát, de a településünk és régiónk attrakcióit is bővíti- zárta beszélgetésünket Pék András.
