Ma a mindennapokban már csak egy mondás emlékeztet rá: bekötötték a fejét. A főkötő ugyanis a lakodalomban került a friss menyecskék fejére. S eztán már csak a férj és az anyós láthatta a csodás hajkoronát, amelynek – egyes kutatások szerint – a népi kultúra varázserőt tulajdonított, ezért is kellett elfedni, miután a hajadon párra lelt. Ez is kiderül a hévízi Muzeális Gyűjtemény Mindig nyíló virágok című, nemrég megnyílt tárlatán, amely a Zsolnay lányok különleges néprajzi gyűjteményét, főkötőket, kerámiákat és festményeket tár az érdeklődők elé.
– A Zsolnay lányok, Teréz és Júlia ezeket a főkötőket a 19. század második felében kezdik el gyűjteni, amikor édesapjuk, Vilmos Pécsett megalapítja a csodálatos Zsolnay-gyárat, melynek termékeihez ezek szolgálnak inspirációul, azaz a népművészet adja az alapanyagot az iparművészetnek, s a paraszti vonások a világhírű porcelánokon köszönnek vissza – tekint a múltba Burján István, a Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályának vezetője, hozzátéve: ezt nemcsak dísz- és használati edényeiken, de épületkerámiáikon is nyomon követhetjük.
Zsolnay Vilmos legidősebb gyermeke, Teréz (1854–1944) már ifjúkorában nagy érdeklődést mutatott a kerámia és a népművészet iránt: mintázni és vésni tanult egy gyári alkalmazottól, és népi hímzéseket kezdett gyűjteni, amelyeket rendkívül precízen rendszerezett, olvasható a kiállítási tablók egyikén. Célja: újból felfedezni a hagyományos paraszti motívumokat és felhasználni őket a kerámiák díszítésénél. Ahogy gyáralapító édesapja írta neki egy levelében: „A kapott rajzok nagyon tetszenek, különösen a korsó és a kancsó, igazán örömet szereztél vele nekem, ez az, amit évek óta vágytam és akartam, egy új magyar stílust mutat, egyedülálló hévvel, és mindközül ez áll legközelebb a magyar érzéshez, haladj továbbra is ebben az irányban, ami sokat ígér, és amitől sokat várok.”
A gyűjtött minták és formák tehát a fazon- és dekorkönyvek lapjain köszönnek vissza, amelyek alapján a gyárban dolgozó fazekasok és festők a gyakorlatban dolgoztak.
Fotó: Varga Lívia
A Hévízen bemutatott kerámiák motívumai is a kiállítás apropóját adó főkötők mintái alapján készültek, bizonyítva, hogy Zsolnay Teréz néprajzi gyűjtése nem öncélú volt, hanem a gyár érdekeihez és a kor szellemi miliőjéhez igazodott.
A testvérek gyűjteményét (kivarrásos női kézimunkák, brigolt vásznak, csipkék, gazdag díszítésű főkötők, ingujjak, díszpárnák, kendők) már az 1880-as években bemutatták. 1933 júniusában népművészeti kiállításuk a Dunántúl című lap tudósítása szerint a pécsi ünnepi hét egyik legnagyobb attrakciója volt. Fischer Béla alispán – az újság tudósítása szerint – e szavakkal nyitotta meg a tárlatot: „Ezekben a kézimunkákban, amiket rég elporladt szívek játékos kedve, vagy borongós hangulata teremtett meg, gondolatok lüktetnek hullámos ritmusokban és álmok virágoznak pompázó színekben. Rég elmúlt gondtalan élet színes szépségei ezek.”
A hévízi tárlatot Zsolnay Júlia tizenhárom népviseletes modellről készült olajportréja gazdagítja. A bemutatott közel tucatnyi Zsolnay-kerámiatárgyon pedig nyomon követhetjük az azokat inspiráló főkötők motívumait. A kiállítás június 20-ig várja az érdeklődőket Fotó: Varga Lívia
Burján István hangsúlyozza: Zsolnay Teréz és Júlia néprajzi öröksége a Janus Pannonius Múzeum számára kiemelkedően fontos, hiszen a néprajzi gyűjtemény anyagának alapját képezi. Jelentősége nem csupán méretében, hanem néprajzi és kultúrtörténeti értékében is megmutatkozik.
– A Mindig nyíló virágok cím jelképezi a népművészet örök virágait, a főkötők hímzésén látható ornamentikus díszítést, amely évszázadok távlatából is legszebb virágában pompázik. S vonatkozik azokra az asszonyokra is, akik egykor viselték a főkötőket. A népi kultúra a virágot a leány, a nő megfelelőjeként jeleníti meg, leggyakrabban rózsaként, violaként, tulipánként. S mindig nyíló virágok maguk a Zsolnay nővérek is, akiknek hagyatéka ma is érték – ad magyarázatot a néprajzkutató a címválasztásra.
Zsolnay Teréz – 1870-es években kezdődő – gyűjtésének köszönhetően mintegy 10 000 népi textil, köztük 400 főkötő, és 150 népi kerámia maradt ránk örökül. Az anyag a második világháborút követően, 1949 decemberében került a Pécsi Néprajzi Múzeumba, letétbe, amit az intézmény 1963-ban megvásárolt – ennek köszönhetően Magyarország második legnagyobb múzeumi népi textilgyűjteménye jött létre, olvasható a kiállítás tájékoztatótábláinak egyikén.
A múzeum „Zsolnay-gyűjteményének” részét képezik a hévízi kiállításon bemutatott főkötők, amelyek, mint Burján István fogalmaz, nehezen sorolhatók be a hagyományos néprajzi kategóriákba.
Fotó: Varga Lívia
– A néprajzkutatók nem tudják megmondani, ezek a főkötők honnan származnak – szögezi le a szakember, megjegyezve: az ismert 19. század végi néprajzi anyagnál régebbi; mind technikájában, mind anyaghasználatában archaikus. Mivel az ipari festékek megjelenése előtti időszakból származnak, minden valószínűség szerint reneszánsz gyökerű és balkáni-török hatású hímzéskincset hordoznak magukon.
A másik Zsolnay lány, Júlia (1856–1950) életében a tervezés mellett a festészet is nagy jelentőséggel bírt. A hévízi kiállításon látható művein népviseletben lévő falusi embereket örökített meg (romonyai és nagykozári menyecskét, anyát gyermekével, püspökbogdányi lányt és asszonyokat).
– Jelentősége abban rejlik, hogy festményein bemutatta a főkötők mindennapi használatát, azaz hogyan kell azokat a fejre tenni, enélkül nem biztos, hogy lenne erről tudásunk – hangsúlyozza Burján István, aki a színek jelentéséről is szól: pirosat, hússzínt és aranyat általában a fiatal menyecskék viseltek, a kor előrehaladtával azonban kezdtek halványodni a színek, az idősebbek barnába, feketébe, sötétkékbe hajló főkötőket hordtak.
– Ezt a csodálatos kiállítást a Janus Pannonius Múzeummal közösen hoztuk létre: gyűjteményüket a mi installálásunkban láthatják az érdeklődők – mondja a tárlat rendezője, a Festetics György Művelődési Központ igazgatója, Hermann Katalin.
– Számomra iparművészként nagyon izgalmas volt, ahogy a tárgyakon megjelennek a különféle motívumok, ez volt a tárlat szervező elve is. Aki végigsétál a kiállításon, felfedezheti az egymás mellé helyezett kerámiákon és főkötőkön a közös motívumkincset.
Hermann Katalin emlékeztet: a Zsolnay lányok népművészet iránti érdeklődése nem önmagában álló jelenség volt, hanem a kor szelleméhez kötődött. Mint fogalmaz, az 1800-as évek derekán indult el a törekvés, hogy a nemzeti háziipar, régi szóval házi szorgalom, minél szélesebb körben ismert legyen. A folyamat az 1867-es párizsi világkiállítással kezdődött, s ma is tart. A Kelet-Európában nagy visszhangot kiváltott rendezvény nemzeti stílust kereső törekvései a falusi háziipar megmentésére és reprezentációjára szolgáltak. Ez lehetett a Zsolnay lányok számára is az inspiráció, amiért elkezdték a gyűjtést, véli Hermann Katalin.
Forrás: zaol.hu
