Háromféle embertípus létezik: aki gyermekkora óta tudja, hogy mi szeretne lenni, aki sokáig keresi, és az, akit konkrétan oda vezetnek, ahol lennie kell. A Magyar Honvédség Egészségügyi Központ Hévízi Mozgásszervi Rehabilitációs Intézetének gyógytornásza, Miszory Erika az utóbbiak közé tartozik. A közelmúltban az Év Elhivatott Fiatal Szakdolgozójának választották, s a kitörő lelkesedése nem hagyott alább, sőt…

Álláspontja szerint a milyenségünk nagy százalékban a családi környezetből fakad. Kiskorától kezdve az egészségügyben szeretett volna dolgozni. Mindig azt a képet látta maga előtt, hogy valamilyen módon segít az embertársain.

– Egy kétéves vagy hároméves gyerek szókincsében csak az orvos szó létezik, és nem is ismertem semmilyen más egészségügyi szakmát, amiben esetleg ezt a segítő munkát megtaláltam volna – emlékezett vissza Miszory Erika, aki célirányosan kinézte magának az orvosi pályát. – Úgy éreztem, hogy mindent megtettem ezért, viszont többszöri próbálkozás ellenére sem vettek fel. Az édesapám javaslatára elkezdtem Zalaegerszegen a gyógytornász szakot, ahol az anatómia oktatása rendkívül erősnek mutatkozott. Úgy voltam vele, mire felvesznek, legalább egy kis előnnyel indulhatok.

Nem így történt. A főiskola felénél döbbent rá, hogy olyan álmot kerget, ami valószínűleg nem valósulhat meg. Ennek köszönhetően megpróbálta ebben meglelni a szépséget.

– A jelenlegi munkahelyemen, a hévízi HÉMORI-ban töltöttem a gyakorlati időm, amikor morgolódtam magamban, hogy miért nem sikerül a felvételi. Már nem volt egy beteg sem a folyosón, magányosan ültem ott. Azon töprengtem, mit tettem a nap folyamán – meséli széles mosollyal az arcán.
– A betegekkel eltöltött idő alatt azt vettem észre, hogy csak vigyorgok. Minden, amit csináltam, az engem valójában abszolút feltöltött és boldoggá tett. Akkor ébredtem rá, hogy gyerekként ugyanezt álmodtam meg, csak nem tudtam, hogy gyógytornának hívják – utalt karrierjének meghatározó pontjára.

Miszory Erika az Év Elhivatott Fiatal Szakdolgozója cím boldog tulajdonosa
Fotó: Ujvári Klaudia / zaol.hu

2010-ben pályakezdőként lépte át az intézet kapuját, és azóta is azon dolgozik, hogy öregbítse a hírnevét.

– Egy egészségügyi dolgozó nem engedheti meg magának, hogy ne élethosszig tartó tanulással próbálja a szaktudását bővíteni, hiszen emberekkel foglalkozunk, és a legfontosabb az, hogy mindig a tudásunk legjavát nyújtsuk. Jelenleg éppen doktori iskolát végzek, már a disszertációs szakaszban vagyok, és ilyen szép elismerésben részesítenek – mutat a díszoklevelére.

A címeket minden évben a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) adja ki. Rendkívül nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy elismerjék az egészségügyi dolgozók legjobbjait, növelve ezzel a szakma presztízsét. 2017-ben a HÉMORI intézettel már elhódították a közösségi díjat.

– Bevallom, nem számítottam rá, hogy még egyszer ott állhatok a dobogó legfelsőbb fokán. A díjra a MESZK Zala Megyei Területi Szervezetének elnöksége nevében Tóthné Födő Gyöngyi elnök asszony jelölt. Két fordulóban zajlott a beérkezett pályázati anyagok értékelése. Értesítést kaptam, hogy a legjobb négy közé beválasztottak, így Budapestre kellett utaznom, ahol mind a négy kiválasztott, a tizenegy fős kitüntetési bizottság elé járult. Közel félórás interjúban faggattak minket, hogy miért vagyunk érdemesek a díjra. Ez talán külön emeli az értékét, legalábbis az én szememben mindenképp, mert meg kellett küzdeni érte – hangsúlyozza.
– Egy hét elteltével az ápolási igazgató asszony és a terápiás részleg vezetője közölte velem a hírt a munkaidőm során. Mondanom sem kell, hogy félórát pityeregtem a meghatottságtól. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen fiatalon, ennyire magas rangú díjra találtak méltónak, mely lendületet ad a jövő építéséhez – vallja be Erika, majd hozzátette, hogy a díjátadó gálát nagyjából 300 fős vendégsereg előtt, a Lurdy házban tartották.

A díj külön érdekessége, hogy első alkalommal ítélték oda gyógytornásznak, így a szakma elismeréseként is tekint rá.

Miszory Erika azonban nemcsak gyógytornászként állja meg a helyét, ugyanis a zalaegerszegi kerekesszékes vívás egyik megteremtője.

– Az apukám, Miszory Béla a Zalaegerszegi Vívó Egyletnek az alapító tagja, sokáig az elnöke is volt. 2005-ben az Európa-bajnokságot szervezte Zalaegerszegen, és ez alkalomból a bátyámnak fejvéd, nekem tőr alakú medált ajándékozott – mutatja büszkén a nyakláncát, melyet mindig hord. – Édesapám két dologra intett minket: soha ne felejtsük el, hogy mindkét eszköz elsősorban a viselője védelmét szolgálja, illetve arra, hogy a kettő egymás nélkül semmit sem ér.

Ismerős arc köszön vissza a Hivatásunk című lap decemberi címlapján
Fotó: Ujvári Klaudia / zaol.hu

A szakember büszkén osztotta meg velünk, hogy már 8 kerekesszékes vívójuk van, ami azért nagy szám, mert az egész országban nincsen ekkora létszámot foglalkoztató kerekesszékes klub. E kapcsán gyakran megkérdezik tőle, hogy mennyire megterhelők számára azok a sorsok, melyekkel találkozik, valamint a tény, hogy elsősorban fiatalok járnak az edzésekre.

– Mindenkinek azt ajánlom, hogy terápiás jelleggel jöjjön el egy edzésünkre, mert garantáltan töltődni lehet ott. Mindamellett, hogy reggel 6-tól este 9-ig dolgozom, még mindig ugyanolyan elánnal beszélek róluk. Amikor belevágtunk, azt gondoltam, mi adunk nekik valamit, és minden alkalommal rádöbbenek, hogy az elenyésző ahhoz képest, amit tőlük kapunk – mondja.
– A segítő szakmákban megvan az nehézség, hogy emberrel foglalkozol, tehát, ha jót teszel, ha rosszat, abból is azonnal kapsz visszajelzést. Mégis felelősséggel vagy mások életéért. Lesarkítva azt szoktam mondani, hogy egy orvos megmenti a beteg életét, egy gyógytornász pedig élhetővé teszi.

A mai pályaválasztóknak azt üzeni, hogy csak a szívükre hallgassanak, és azt figyeljék, hogy hol érzik magukat igazán jól.
– A mostani munkahelyemet mindig a „csodák palotájának” szoktam nevezni. Sokat megyek pályaválasztási tanácsadásokra, előadásokat tartok az egészségügyi hivatásról. Nagyon érdekes, hogy senki sem akar ezen a pályán elhelyezkedni – folytatja.
– Itt nagyon súlyos mozgásszervi problémákkal találkozunk. Különböző korosztályokkal, sajnos egyre több fiatallal. Érdekesség, hogy a kollégáimmal együtt nem teherként éljük meg, hanem megpróbálunk ebből is táplálkozni. Minden nap úgy megyek haza innen, hogy az égvilágon semmi bajom nem lehet. Az, ami nekem probléma, az valójában közel sem az – hangoztatja Erika, aki elkezdett főiskolán tanítani, mellette a magánrendelőjében szintén helytáll.

Szenvedéllyel végzi a munkáját
Fotó: Ujvári Klaudia / zaol.hu

Erika a Restart Fesztivál mozgássérültek sportolásáért felelős személye is egyben. Tavaly felkérték, hogy keressen egy olyan sportágat, melyet a mozgássérültek végezhetnek, és tudnák támogatni.

– Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi lehet az a sport, aztán bevillant a vívás, mint lehetőség. Elég hozzá egy pást, két szék, amit bárki használhat. Kikértem apukám véleményét, aki teljesen meghatódott. Mint kiderült, egész életében ezt akarta létrehozni. Akkoriban nem volt könnyű a kerekesszékesek integrációja, érezte, hogy ledönthetetlen falakba ütközik. Nem gondolta volna, hogy én fogom megvalósítani az ő álmát. Új lendületre kapott, így nyugdíjasként, együtt dolgozunk eme nemes ügyön. Enyém az egészségügyi, az övé a szakmai háttér, hiszen vívóedző. Két ifjú tanítvánnyal, Dr. Matyovszky Balázzsal és Rosta Richárddal kiegészülve négyen vagyunk jelen az edzéseken – avat be a vívóteremi hétköznapokba.

Az Év Elhivatott Fiatal Szakdolgozója így összegez:

– Tényleg semmi sem történik véletlenül az életben. Hagyni kell, hogy vezessenek minket. Szerencsésnek tartom magam, hogy ennyire fiatalon elértem, amire vágytam. A betegeim elmondása szerint az már fél gyógyulás, ha a terapeuta olyat sugároz magából, amiből lehet építkezni. Látszik rajtad minden munkaterületen, ha szereted, amit csinálsz, olyankor biztos: valamit adsz, ami a hasznukra válik majd.

Forrás: zaol.hu