Faluhelyi Ferenc azok közé tartozik, akik maguk járják ki útjukat és soha nem nyugvó szenvedéllyel keresik a fejlődési lehetőséget. Helyi Arcok sorozatunkban egy olyan sikeres nagykanizsai vállalkozót mutatunk be, akinek fenti hitvallása a siker nincs, munka van – teremtett csodálatos utat számára.
Faluhelyi Ferenc (fotó: Penzer PIX)
1971-et írtunk: közgazdaságiban kezdte a középiskolát, majd két év után váltott és autószerelő lett, beiratkozott a nagykanizsai Széchenyi István Szakmunkásképzőbe.
– Dolgoztam autószerelőként, majd bevonultam katonának. Két év szolgálat után visszamentem a Zala Volánhoz, ahol revizorként dolgoztam egészen 1981-ig, közben gépészeti végzettséget szereztem.
A három műszakos munkából hirtelen egyműszakos lett, megkereste volt tanára, hogy elhívja egykori iskolája tanműhelyébe dolgozni. A fizetés igaz nem volt vonzó, de kiegyensúlyozottabb életet biztosított, rengeteg fejlődési lehetőséggel.–Ez a váltás olyan jól sikerült, hogy egészen 21 évet dolgoztam az oktatásban, megjárva a ranglétrát: voltam TMK, majd műszaki vezető, a legvégén a könnyűipari tanműhely vezetője lettem. Szép időszak volt, mindig kerestem a kihívásokat, hogyan tudom a diákok által elkészített termékeket hasznosítani, így varrtunk a Malévnek, Olaszországból behozott anyagból fürdőruhákat készítettünk, az asztalos fiúk által készült bútorokkal töltöttük meg a polgármesteri hivatal irodáját. Egyszóval szép időszak volt – összegzi.
– 2001-ben otthagyta az oktatást és váltott, mi ösztönözte?
– Diploma nélkül az oktatásban már elég nehéz volt megmaradni, a váltás mellett döntöttem. Előszőr egy építőipari cégnél gyártási igazgatóként dolgoztam, de alig félév alatt rájöttem, nem nekem való az építőipar. Így elmentem a kanizsai munkaügyi központba, akkor indultak a 3-5 millió forintos önfoglalkoztatási pályázatok, szerettem volna vállalkozni – emlékszik vissza.
– Adja magát a kérdés, hogy jött a gépszerelés és műszaki vezetői munkák után az édességgyártás?
– Szerettem volna a saját fejem szerint dolgozni, neten böngésztem, amikor találtam egy képet, ami a gazdasági világválságról szóló cikkben szerepelt. Két kép 1929-ben készült egy New York-i és egy Budapest-i Cukrászdáról a szerző épp azt taglalta, a világ két pontján a válság ellenére az emberek az utcán sorban állnak az édességért. Ha már autót, házat, utazást nem tud magának és családjának megfizetni, akkor hazaviszi az édességet, legalább az hozzon örömet. Ekkor döntöttem el, édességgel szeretnék foglalkozni.
– Édességipari ismeretek nélkül bele mert vágni?
– Igen persze. Mindent egy elég alapos kutatás előzött meg, kezdve Németh Béla keszthelyi cukrász barátommal, akit elsőként kerestem meg. Őt követte egy kanizsai édességkereskedő, akit megkértem hozzon 5 féle nehezen beszerezhető édességet, olyanokat amelyek nem igényelnek extra tárolási körülményeket – mondja.
– Miért pont a kókuszrúd mellett döntött?
– Elkezdtem nézegetni, melyik termékkel lenne érdemes foglalkozni. A kókuszrudat azért választottam, mert csak egy gyártó foglalkozott vele hazánkban, nehezen lehetett hozzáférni. Alapos kókuszrúd összetevő vizsgálat után, megkerestem a könyvelőt, bementem a munkaügyi központba, megpályáztam 3 millió forintot, hozzáraktam a saját pénzemet és egy japán munkagéppel elkezdtem a gyártást Nagykanizsán. Az első üzem 2003-ban 80 grammos kókuszrudakból havi 30 000 darabot tudott produkálni.
– Mennyire elégítette ki az akkori piacot ez a mennyiség?
– Fejlődnünk kellett, a termék jó volt így, 2004-ben egy pesti kereskedő megkeresett minket együttműködést ajánlva. A nagyobb megrendelésekhez a kanizsai üzem picike volt, így eljöttem Keszthelyre megkérdezni a barátomat, hogy a szaloncukor üzemében gyárthatnánk-e kókuszrudakat. Rábólintott, így 2005 márciusában megalapítottuk a Coco House Kft-t és április 1-én már dolgoztunk.
– Coco House Kft-ből hogyan lett Lissé?
– Első időkben csak kókuszrudakat gyártottunk, akkor már havi 80 000 darabot, ami szép teljesítmény volt az induláshoz képest. A Coco House egy idő után nem volt elég, fejlődő termékpalettánk leírásához kellett egy jól csengő név, így lett a Lissé, amit egyetemisták alkottak, ahogy a dizájnunkat is.
– 13 év, hazai piacvezető és 6 európai ország beszállítója…
– Mára elmondható, hogy megnőttünk, egy egymilliárdos cégről beszélünk: ebben a kulcs a folyamatos fejlesztés volt, a bennem soha nem szunnyadó csináljunk jobbat érzés, a nem dőlhetek hátra lendülete. A termékek fejlesztéséhez szükségünk volt pályázati pénzekre, 11 pályázatot és több mint 400 millió forintot sikerült nyernünk. Több nemzetközi áruházlánccal dolgozunk, hat európai országban vagyunk jelen számos termékünkkel: szaloncukortól, kókuszrúdon át egészen a cukormentes édességeinkig – mondja mosolygó büszkeséggel a Lissé gyár tulajdonosa.
– Hova tovább, mit tartogat önnek a jövő?
– Remélem pihenést, hiszen ebben a hónapban november 30-án nyugdíjba megyek, családommal szeretnék lenni, unokázni, utazni amennyit csak lehet. Rengeteget köszönhetek a családomnak, akik stabil hátteret biztosítottak számomra: – feleségemnek Editnek akivel idén 42 éve vagyunk házasok, két gyermekemnek és persze két unokámnak, most Ők jönnek rajtuk a sor.
Ami a céget illeti az engem követő ügyvezető/tulajdonos munkáját fogom segíteni, folyamatos fejlesztésre van szükség, a cukormentes termékek és az egészségtudatos táplálkozást segítő egészséges édességek terén számtalan fejlődési lehetőség kínálkozik… Rajtunk áll, élünk-e vele, merünk-e tervezni, kísérletezni…
Forrás: zaol.hu
