A Balaton nincs messze, negyedóra. A táj csoda. Sokszor láttam, de az biztos, hogy ez a világ egyik legszebb helye. Örvényesen kipakolunk. Etetőanyag, csali – a Koltai Csabi-féle csodák –, meg a horgászathoz szükséges cuccok: botok, merítőháló, szák, meg egy táska, nem doboz. Nem figyeltem, nem kérdeztem, de biztos, hogy horgokat, ólmot és fogót is rejt.
Számomra meglepő módon most nem kell a gumicsizma, „lejjebb van a víz”. Csak a főútról szűrődik be néha egy-egy autó hangja, ezt kikapcsolva tökéletes minden. A színek, az illatok, az állandóan változó égbolt, az ébredő természet muzsikája. A Balaton egyszer mint fiatal nő, néhány perccel később morcos papa. Ezért is izgalmas. Bepakolunk a csónakba. Az orrába ülök, Laci evez.
– Ugye milyen szép? – kérdezi, miközben körbetekint. Egy vadkacsa szólal meg, vízisikló nyújtja ki a nyakát a nádasból. A víz fodrozódik, „kihajózunk”. Nincs hideg.
– Remélem, fogunk valamit! – mondom halkan.
– Fogunk hát! – válaszolja Laci.
– Fogunk – ismétlem meg. Pedig nem is horgászom. Egy botom volt, apámtól kaptam 40 éve, Balatonfenyvesen talán. Nem is bot volt az, hanem amolyan zsebpecaféleség. Nagyon sokáig őrizgettem, a színe kifakult az idő múlásával, mint ahogyan az emlékek halványulnak el, és nem jut eszünkbe egy-egy arc.
– Pedig tudom, hogy néz ki – ismételgetjük ilyenkor.
Kint a vízen még inkább magával ragad a Sajkodi-öböl. Halért jöttünk, de Lacit ismerve maga a hely és a pillanat talán fontosabb. Keszeg lenne jó, ám feltételezem, más halkollégának is örülne a csónak kapitánya.
– Milyen szerencsések vagyunk, hogy itt élhetünk – mondja Laci. Háttal ül a csónakban. Most látom, vannak nagyobb ősz részek a fekete hajában. Fura. Nem az, hogy valaki őszül, hanem hogy mennyire megy az idő. A nagyobb gyerekeink gimisek, én meg éppen első gimis voltam, amikor először találkoztunk. Nagyon régen volt.
Felszerel, csali, minden játszik, ahogy kell. Csendesen vagyunk, csak a nádasban horgászó kollégáknak intünk halkan.
– Laci, nem baj, ha nem dumálok sokat? Jó itt a csendben… – mondom.
– Jó… Na, kapás van! – feleli. Bevág, görbül a bot, adom a merítőhálót, egy szép keszeg az első.
Nem tudom, hány óra lehet, direkt nem hoztam órát és telefont. Felettünk, több ezer méterre repülőgépek húznak csíkokat. A víz megint más; apróbbak a fodrok, akár egy szoknyán. Szóba kerül azért a munka, a régi cimborák, akik eltűntek, és a külföldön élő egykori haverok is. Tízet akart, de a nyolcadik halacska után Laci szétszerel, eloldozom a csónakot, és az örvényesi csónakkikötőbe evezünk. Kérdezni akarok valamit, nem sikerül. Egyszerűen úgy adódik. Azt, hogy hol és kitől tanult horgászni. Meg hogy… De fontos ez? – kérdem magam. A vízen voltunk. A természetben. Majd legközelebb.
A szatyor hallal a kezemben búcsúzkodunk negyed 10 körül.
– Rendesen csináld meg, normális késsel! – int még felém mosolyogva. Mondanám, hogy te fogtad, meg hogy az öbölért mentem…
– Apa! Hány halat fogtál? – kérdezi aztán Levi fiam.
– Egyet se, segíteni voltam – mondom neki.
– Nem baj, azt is kell valakinek… – ölel meg a hangjával, miközben megnézem a halakat.
Forrás: Juhász- Léhi István/ veol.hu
Borítókép: MTI/Varga György
