A Balaton-átúszás hosszú története 1982-ben vette kezdetét és idén immár 42. alkalommal rendezték meg. Ám ahogy az évszámokból kiderül, két alkalommal az időjárás közbeszólt. Annyira, hogy még a pótalkalmakkor sem voltak megfelelőek a körülmények a rajthoz.
Idén július 20-ára, szokás szerint szombatra tervezték az eseményt. Most el nem maradt, de egy napot azért tolni kellett a rajton.
Sok értelme nincs morogni emiatt, a szervezők helyében magam sem kockáztatnám, hogy csaknem 12 000 indulóval a tóba becsapjon esetleg a villám. Úgyhogy végül vasárnap reggel 7-kor ugorhattak a vízbe a korán kelők (és közelből érkezők).
Korán keltem ugyan, de Budapestről oda is kellett érnem. Sokszor lehet szidni a MÁV-ot, ezúttal szerencsére nem volt miért, teljesen pontos volt. Miután lezúdult a tömeg a vonatról a révfülöpi állomáson, az úszva, SUP-ozva Balatonboglárra vágyók elkezdték a szokásos becsekkolást az 5,2 kilométeres távra. A leghosszabb sor a problémás nevezéseknél volt, de hogy kinél mi okozott gondot, nem hallgattam meg, siettem, hogy mielőbb csobbanhassak.
A rutin már nem hiányzik, hatodik alkalommal vágtam neki a magyar tengert széltében átúszni, úgyhogy gyors átöltözés, ruhatár és ami évről évre fontosabb: a szponzor által biztosított alapos naptejezés, majd uccu neki.
Dóra Éva már rutinos Balaton-átúszó
Fotó: Dóra Éva
Rázós indulás a Balaton-átúszáson
Már a mólón érezni lehetett, hogy a siófoki obszervatórium által gyenge-közepes, délelőtt fokozatosan elmúló szél előrejelzése nem állja meg a helyét, úgy mozgott ugyanis a rajtlépcső, hogy ha akart volna sem időzhetett volna senki sokat ott, repültünk az egyébként nagyon jó hőmérsékletű vízbe. A szpíker pedig bár elmondta, hogy erős nyugati szél van, de hozzátette, hogy nem adták még fel sokan. Csakhogy mint kiderült, nem is volt olyan erős szél addig. A korábban rajtolóknak csak nagyjából a tó közepétől volt küzdelmesebb az úszás, a velem nagyjából egy időben, 1/2 11 körül indulóknak már az első karcsapásoktól.
Brutális szelet kaptunk, ami csak erősödött. A 200 hajóból álló úszófolyosón tempózva a legelejétől úgy éreztem, hogy egyet megyek előre, kettőt hátra, miközben a levegővétellel is óvatosnak kellett lenni, mert ha rossz időben emeltem a fejemet, jó ideig nem voltam utána szomjas.
Egy dolgot már a táv első felében elhatároztam: ezúttal kivételesen nem érdekel az időm, mert a természettel harcolni és az elemekkel küzdeni lehet, de győzni nem. Ennek megfelelően egyszer sem néztem az órámra. Viszont amit minden évben megteszek, mert ez adja az egyik csodáját ennek az eseménynek:
mindig megállok, lassítok egy percre úszás közben, hogy megcsodáljam a Balatont. A színeket, a hangokat, a látványt.
Bevallom, nem vagyok nagy természetjáró, de ez engem mindig feltölt. Úgyhogy ez most sem maradt el, és bár megállni lehetetlen volt, mert dobott is vissza a hullám, de lassítottam picit.
Nem sokkal később megláttam azt a bizonyos kék kupolát, ami jelzi, hogy egyszer azért átérek. És ekkor éreztem azt is, hogy valami nagyon furcsa és gyanús: itt már azért a féltávosokkal együtt sokan szoktunk lenni, de most jó ideje nem rúgott véletlen oldalba senki és én sem mentem neki senkinek. Rögtön sejtettem, hogy vagy nagyon sokan feladták, vagy leállították, csak minket ottfelejtettek. És belegondoltam, hogy menet közben is sok hajón megpihenő sporttársat láttam, sokkal többet, mint a korábbi években.
Azóta már tudjuk: nem sokkal a rajtom után valóban felfüggesztették az indulást egy időre és igen, nagyon sokan feladni kényszerültek.
Mint az öltözőben megtudtam, volt, aki pár száz méter után megköszönte a lehetőséget, de neki elég volt.
Bár nekem meg sem fordult a fejemben, de megértem, hogy volt, aki így döntött.
Azt pedig elképzelni sem tudom, a SUP-osok hogy birkóztak meg a hullámokkal.
A hatodik célfotó
Miután sikeresen átértem és konstatáltam, hogy az én mércémmel valóban pocsék időt úsztam, örültem az éremnek és a beúszócsomagnak, majd rögtön magnéziumért siettem, mert az 5,2 kilométer közben a szél által keltett hullámokon kívül néhány lábgörccsel is megküzdöttem. Ezek után mehettem begyűjteni az úszás után járó kuponokért járó szponzorajándékokat is.
És tudom, hogy ufó vagyok, de szeretek az ilyen sporteseményekre egyedül menni, hogy kis családomnak ne kelljen sok ezer ember között lavíroznia és én is kényelmesen játszhassak a szponzorasztaloknál.
Így hát kényelmesen ettem egy salátát, játszottam és nyertem sok ajándékot a gyerekeknek a főszponzor Lidltől, részese lettem a Sportoló Nemzetnek, ittam még egy magnéziumos sportitalt és a bőrömmel kapcsolatos tanácsot is meghallgattam. Katonának nem álltam be hirtelen felindulásból, de akinek ahhoz volt kedve, azt is megtehette. Tényleg számtalan lehetőség volt kellemesen eltölteni az úszás utáni időt, de azért egyszer el kell indulni.
Fotó: Dóra Éva
Az 1500 fős szervezői gárda ezúttal is profi volt. Bár mindig vannak fanyalgók, csaknem 12 ezer féltávon, teljes távon úszó és SUP-ozó esetében nem lehet mindenkinek megfelelni, elég, ha csak az érem kontra póló vitára gondolunk: évekig írta mindenki, hogy csak úszóseseményen nincs érem, miért egy pólót kapunk, amit utána a szekrényben poshad?
Tavaly óta érem van, most pólót akarnak.
Hogy a 3 kórházhajónak és a 60 fős orvosi és ápolói gárdának pontosan mennyi dolga volt ilyen körülmények között, azt nem tudom. De idén szerencsére halálesetről, komolyabb esetről nem érkezett információ, egy bácsiról lehetett hallani, aki rosszul lett, de állítólag szerencsére neki sem lett komolyabb baja.
És hogy jövőre megyek-e, immár 7. alkalommal? Naná! A tervek szerint 2025. július 26-án. Aztán majd az időjárás eldönti, hogy a tervek valósággá válnak-e…
Nyitókép: Dóra Éva
