Kovács Katival évekkel ezelőtt, egy jótékonysági rajzkiállításon találkoztam, amelyen különböző fogyatékossággal küzdő gyerekek rajzait lehetett megtekinteni. Ő, mint a rendezvény arca volt jelen. Nem volt tiszteletdíj vagy különleges bánásmód. Egy kis, szuterén kiállítótérben álltunk, és a világ legtermészetesebb dolga volt számára, hogy részt vett az eseményen és beszélgetett az emberekkel. Most, az interjú alkalmával ezt elmeséltem neki, s a következőt mondta:
– Néha arra gondolok, hogy tényleg én vagyok én? Ez a sok jó dolog tényleg velem történt? Olyan gyorsan elrepült ez az ötven év, hogy elképesztő – tűnődött az énekesnő. Az interjút Dr. Mangó Gabriellának ajánlom. A doktornő szervezte a fent említett kiállítást a Zoom Egyesület zászlaja alatt. |
– Amikor az interjú időpontját egyeztettük, említetted, hogy sokáig ébren vagy, mert nézed a teniszt, s korábban játszottál is.
– 1985 körül kezdtem teniszezni. Amatőr versenyeken indultam, mert akkoriban nagyon kevés volt a női játékos és persze, szerettem is játszani.
– Ki a kedvenced?
– Roger Federer és Fucsovics Márton. De nagyon sok tehetséges fiatal teniszező van, akinek a játékát öröm nézni. Ilyen Sinner, Shapovalov és Ószaka is.
– Sportolsz valamit?
– Ma egész nap takarítottam a macska után, aki az egyik vendégágyat használta. Befogadtuk, mert süket és megsajnáltunk. Ő az egyetlen, aki a hangom nélkül szeret. (nevet)
– Hogy hívják a cicátokat?
– Yksi (Ükszi). Finnül van és azt jelenti, hogy egyes. Finnországban tanultam, amikor ott léptem fel. De minden ország nyelvén, ahol jártam, igyekeztem megtanulni pár szót.
– Nem lehetett kis feladat, tekintve, hogy bejártad az egész világot.
– Tallinban egyszer úgy köszöntem a közönségnek, hogy labas vakaras. Ez így nagyon érdekesen hangzik, kicsit mókás is. Azt jelenti: jó estét kívánok.
– A szeretet szolgálójának is neveznek téged. Szigorú erkölcsi értékrended van, és a másokra való odafigyelés fontos számodra.
– A közelmúltban történt, hogy egy kislány nagyon fázott az egyik koncertemen, és betakartam a pléddel, amivel takarózom az autóban. Hárman voltunk testvérek, nagy volt a család. Ez is erősítette bennem az empátiát és a szociális érzékenységet.
– Édesanyád nevelése nagy hatással volt arra, amilyen személyiséggé váltál.
– Egyszer a piros lámpánál valaki szabálytalankodott velem szemben. Életveszélyes volt. Káromkodva kikiabáltam az ablakon. Édesanyám azt mondta: neked példát kell mutatnod. Nem szabad így beszélned, akármennyire mérges vagy.
– Anyukád nevezett be az 1965-ös Ki mit tud?-ra is, amelyet megnyertél.
– Soha nem akartam énekesnő lenni. Orvosírnokként dolgoztam, de két rendelés között és az iskola után mindig gyakoroltam. Megnyertük a Ki Mit Tud?-ot, s egyre többen hívtak, hogy énekeljek velük. Sokszor előfordult, hogy a zeneszerző látta a fellépésemet, és kijelentette, hogy kifejezetten velem akar dolgozni.
– Otthon is körülvett a zene?
– Főként spirituálékat hallgattunk. Idővel édesanyám hazahozott egy régi magnót a vállalattól, én pedig a meglévő felvételekről próbáltam megtanulni a dalokat. A magnószalag és a magnetofon voltak a tanáraim.
– Többek között a Kossuth- és a Liszt Ferenc-díj birtokosa is vagy, elképesztő pályafutással. Mire vagy a legbüszkébb?
– Arra lettem volna a legbüszkébb, ha édesanyám megélte volna és ott lehetett volna velem azokban a pillanatokban, amikor átvettem a Kossuth-díjat.
– Édesanyád szerette a dalaidat?
– Az Úgy szeretném meghálálni-t nagyon sokszor énekeltem. Egyszer azt mondta, hogy bár nagyon szép dal, de most már valami vidámabbat szeretne hallani. (nevet)
– Van számodra különösen kedves rajongói ajándék, amelyet még ma is őrzöl?
– Az egyik rajongóm egy fára égette rá az édesanyám arcképét. Kiemelt helyen áll a lakásomban. Áldom azt aki elkészítette, és ha ezeket a sorokat olvassa, kérem, hogy jelentkezzen nálad a szerkesztőségben.
– Miből merítetted pályád során azt a hatalmas energiát, ami a dalaidból és az előadásmódodból árad?
– Velem született adottság. 1968-ban szereztem meg a jogosítványomat, és a kollégákat is gyakorta én fuvaroztam a fellépésekre.
– Kovács Kati, mint az előadók sofőrje?
– Olykor még a dobfelszerelésüket is én pakoltam fel a csomagtartóra. Megállított a rendőr, kiszálltam. Megkérdezte, hogy szerintem hányan utazhatnak ebben az autóban. Mondtam, hogy öten. Válaszolt, hogy látja, hogy öten ülnek az autóban, de én vagyok a hatodik. (nevet) Kérdezte, hogy honnan jövünk. Mondtam, hogy koncertünk volt, és nagyon fáradtak vagyunk. A rendőr azt válaszolta, hogy vigyázzunk magunkra az úton, és tovább engedett.
– Van egy 1974-es felvétel, mely sokak szerint történelmi mérföldkő a hazai könnyűzenében. Spontán örömzenélés a Magyar Rádió 8-as stúdiójában. Szabó Gábor akkor jött haza Amerikából, a basszusgitáros Pege Aladár volt, zongorán pedig 19 éves Másik János játszott. Milyen emlékeket őrzöl a felvételről?
– Szabó Gábor és az ő személyisége az igazi történelmi mérföldkő. De természetesen a felvétel is csodálatos volt. A rendező nem merte megmondani, hogy Gábor a világ legjobb jazz-zenésze. Tudták a rádiósok, hogy ijedős vagyok és elmenekülnék. Azt sem tudtam, hogy rögzítésre kerül a dolog. Ha megfigyeled, még a rágógumi is a számban maradt. (nevet) Akkor kaptam egy bölényt ábrázoló ezüstgyűrűt Gábortól, ami az indiánok jelképe. Úriemberként viselkedett, én pedig megállapítottam, hogy ilyennek kell lennie egy zenésznek.
– Pályád során számos filmben is főszerepet játszottál.
– Ahogyan énekesnő sem, úgy filmszínész sem szerettem volna lenni, de mindig nagyon öröm volt, amikor hívtak. Azt mondta a rendező, amit korábban a zeneszerző: nekem az a lány kell, aki megnyerte a Táncdalfesztivált. Az első filmem Kardos Ferenc Ünnepnapok című alkotása volt. Mészáros Márta és Jancsó Miklós csak később hívtak, hogy szerepeljek a filmjeikben. Szerettem a filmes közeget. Mindig figyeltek rám és meghallgatták a véleményem.
– A Balatonnal milyen a kapcsolatod?
– Azért is vállalom el a révfülöpi forgatásokat a Nyár 21-ben, mert szinte csak ennyi kapcsolatom van a tóval. Korábban volt egy nyaralónk Balatonszéplak-felsőn, de egyre ritkábban jártunk oda, ezért eladtuk.
– Milyenek voltak régen a fellépések a tónál?
– A családom gyerekeit mindig magammal vittem. Előfordult, hogy az egyik vállamon aludt a gyerek, a másik vállamon cipeltem a csomagjaimat, s így érkeztem meg a koncert helyszínére.
– Hogyan teltek az emlékezetes balatoni éjszakák?
– Minden buliban benne voltunk, amikor csak tudunk. Olyankor a húgom vigyázott a gyerekekre. A pályatársakkal elmentünk a legendás siófoki Deltába és spontán örömzenéltünk. Hofi, Koós, az Illés együttes. Mind ott voltunk. Csodálatos évek voltak.
– Kik azok a pályatársak, akikről különleges emlékeket őrzöl a balatoni fellépésekkel kapcsolatban?
– A fellépés után a Deltában vacsoráztunk és valaki a tányéromra tett egy békát. Gondolhatod, amikor felemeltem a fedőt! (nevet) Aztán ezt a békát átraktam a mellettem lévő tányérra és letakartam. Nem tudtam, hogy ki ül majd mellettem. Koncz Zsuzsa volt az. Hatalmas ijedtség volt, amikor meglátta. (nevet)
Egy ilyen éjszakán történt, hogy Szörényi Levente felvette a fellépőruhámat. Valaki kisminkelte őt és amikor kijött a színpadra a Deltában az én flitteres ruhámban, senki sem ismerte fel, hogy ő az. (nevet) Olyanok voltunk, mint egy jókedvű zenészcsalád. Boldog Gyermekévek.
Retro balatoni sztárok interjúsorozatunk további epizódjait itt találod.
Ha még ennél is több sztárinterjút olvasnál, itt keresgélj.
Nyitókép: Fotó: Kovács Kati Fan Club Facebook/Vajda Barbara