Már az 1055-ös, tihanyi apátsági alapítólevél is utalást tett a tihanyi és a foki révről, a későbbi történeti források is sokszor említik a balatoni révészeket, halászokat. A révhajózás és a révjog fontos fogalmak voltak a Balaton történetében is, hiszen tetemes anyagi forrást jelentett birtoklásuk.
A leghíresebb átkelőhely – a fenékpusztai és révfülöpi mellett – Tihany és Szántód között, a tó legkeskenyebb szakaszán alakult ki. Hosszú ideig a szántód-tihanyi révet a bencések tartották fenn, áru- és személyszállításra használták.
Kompként ekkortájt emberi erővel – az apátsági cselédek által – hajtott fahajót használtak. Az indulóállomás mindig Tihany volt, Szántódról nehezebbnek bizonyult átjutni a túloldalra, általában füstjelekkel hívták a szántódi révészek a tihanyiakat. Egy 1820-ban született összeírás szerint a komp egyszerre 35 személyt, 5 parasztszekeret, 1 hintót, 12 lovat tudott átszállítani.
A Balatont a 19. század elején kezdték igazán felfedezni az írók, költők és az utazók, így a révforgalom is növekedett. A 19. század kezdetén megépítették a szántódi révkikötőt, majd később a szántódi révcsárdát is. 1848-ban már postai útvonalként is funkcionált a szántód-tihanyi révút.
Egy 20. század eleji forrás még így számolt be az átkelés menetéről: „A komp nehézkes jármű. Négy kocsi és több ember fér el rajta. Hatalmas evezőkkel négy ember viszi előbbre. Az utasok kövekből összehányt mólón szállnak be. A kompot jó időben 20 perc alatt, hullámokban 45 perc alatt hajtják át. Gyalog emberek számára kisebb csónakok szolgálnak. Ha a komp odaát van, a csárdásné jelzést ad a túlparton veszteglő révészeknek. Ha csak gyalogos részére való csónak kell, egy szalmalángot gyújt, ha komp, kettőt. Nappal füst, éjjel láng figyelmezteti a túlparti legényeket.”
A két háború közti időszakban, a Balaton idegenforgalmi fejlesztésének idején egyre nagyobb igény mutatkozott egy korszerű kompjárat létesítésére. 1927-ben készült el a KOMP I. motoros hajó, amely kb. 8 személyautót tudott egyszerre, menetrendszerűen szállítani.
1944-ben a németek felrobbantatták, s csak 1946-ra tudták felszínre hozni. 1958-ban kiszélesítették és nagyobb lóerejű motorral szerelték fel. A következő mérföldkő 1961-ben jött el, amikor a füredi hajógyárban elkészült a nagy befogadóképességű, nagy lóerejű KOMP II., amely ma is járja a tavat, Kisfaludy Sándor költő nevét viselve.
A korabeli híradás így tudósított a szenzációszámba menő új kompról és annak sajátosságairól: „A középen elhelyezett járműfedélzetet kétoldalt fedett utasfedélzet határolja, büfével és halványzöld műanyaggal bevont, felcsapható karosszékekkel, az utasfedélzet felett valóságos sétafedélzet áll az utasok rendelkezésére. A kétoldali sétafedélzetet – a járműfedélzet fölött átívelő – parancsnoki híd köti össze. A fedélzet alatt található a személyzeti lakótér, minden kényelemmel – jól felszerelt kabinokkal, elektromos tűzhellyel, hűtőszekrénnyel – ellátva. Itt elektromos motorral meghajtott ventillátor és zárt csőrendszer gondoskodik a friss levegőellátásáról.”
Ezt követően sorra készültek és álltak szolgálatba a nagy kompok: 1964-ben a KOMP III., később Kossuth Lajos, majd 1968-ban a KOMP IV., később Széchenyi István. Végül 1976-ban készült el a Baross Gábor nevezetű hajókomp. A mai napig ezek a híres magyar közéleti személyekről – akik sokat tettek a nagy tóért – elnevezett, időközben felújított kompok szállítják az átkelő utasokat és járműveiket a Balatonon. Így vált a balatoni „kompozás” a tavi arculat részéve, jelezve egyúttal az északi és a déli part szoros összekapcsolását és egymásra utaltságát is.
Szöveg: Kovács Emőke
