A Tihanyi Bencés Monostort I. András király alapította 1055-ben Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére. A monostor alapító oklevele a legrégebbi, eredeti formájában fennmaradt szórvány nyelvemlékünk, melynek latin nyelvű szövegében magyar szavakat, kifejezéseket is használtak. Az altemplomban, ahol az alapító király sírja található, ki van állítva ezen alapító okirat másolata. Az eredetit Pannonhalmán őrzik.
A monostor védőszentjének nevét kapta Ányos atya is, aki egy kedves, fiatal szerzetes, találkozónk időpontjában a kapuban vár. Nagyon meleg nap van, így úgy döntünk, a könyvtárban fogunk beszélgetni.
Ahogy sétálunk a folyosón, mindenhol rendet, tisztaságot és fényt látok, szó sincs arról, hogy komor lenne a hely. Szerencse, hogy velem van az atya, mert annyiszor fordulunk jobbra-balra, hogy mire a könyvtárba érünk, teljesen elveszek, és ha ő nem kísér ki, bizony itt maradok egy darabig. Mondjuk, a könyveket elnézve ez nem is lenne olyan nagy baj…
– Milyen itt nyáron? Változik az életük a többi évszakhoz képest?
– Mivel Tihany turistaközpont is, valamint a Balatonnak kiemelt jelentőségű helye, annyiban a nyár folyamán valóban megváltozik az életünk. A nyári szünidő kezdetén hirtelen nagyon sok ember jelenik meg nálunk, akik fel szeretnék keresni ezt a természeti környezetet, szeretnének a tó partján testileg felüdülni, és ehhez a testi értelemben vett pihenéshez lelki igény is párosul, hogy feljöjjenek ide, a félsziget egyik csúcsára, ahol közel ezer éve áll egy apátság. Ilyenkor megszaporodnak a turistákkal, vendégekkel, zarándokokkal és a lelki beszélgetésre vágyókkal való találkozásaink. Szeretjük ezt az időszakot, ajándékként éljük meg, viszont az tény, hogy ehhez képest a késő őszi, téli időszak valóban a nyugalom és a csend ideje.
– A napirendjükben jelent változást a turistaforgalom?
– Nem, a napirendünk váza ugyanaz télen-nyáron. Kora reggel a közös imádsággal kezdődik a napunk, délben újra összejövünk a közös istendicséretre, este pedig vesperás és szentmise. Ezek napjaink meghatározó pontjai, amelyekhez társul a fehér asztal közössége, azaz a reggeli, az ebéd és a vacsora. Ezek napjaink fix pontjai, amelyek között mindenki a saját feladatát végzi.
– Csodálkozva olvastam a honlapon, hogy van konyhás szerzetes is. Valamiért úgy képzeltem, hogy aki szerzetesnek áll, az onnantól csakis a lelki dolgokkal és Istennel foglalkozik.
– Szent Benedek atyánk 1500 évvel ezelőtt írta meg a Regulát, azt a szabályzatot, amely alapján próbálunk ma is élni. A bencés lelkiség középpontjában a béke keresése és annak a megtalálása áll. Szent Ágoston szerint a béke nem más, mint a rendezettségből fakadó nyugalom, és ezt a rendet tapasztalja az ember az Istennel és embertárssal való kiegyensúlyozott kapcsolatban.
Szent Benedek annak a vázát is meghatározza, hogy szerzetesei hogyan éljenek, hogyan imádkozzanak, hogyan dolgozzanak és hogyan szolgáljanak. Persze, csak a lényeget határozza meg, hogy ez hogyan valósul meg a mindennapokban, melyik országnak, régiónak mi a sajátos igénye, ezt már rábízza a szerzetesekre. A bencés fogadalmak között szerepel a stabilitás, azaz állhatatosság. Ennek van egy lelki vonulata és van egy fizikális: megmaradás a monostorban, egy adott helyen, egy közösségben egy életen keresztül. Mint általában a családokban, itt is el kell végezni a házimunkát és a feladatokat. Minden munkaterületen van legalább egy az adott területért felelős szerzetes és a hozzátartozó civil munkatárs.
– Ha valaki eldönti, hogy Istennek szenteli az életét, mi alapján választja ki, hogy szerzetes legyen-e vagy pap?
– Kapásból azt vágnám rá válaszként, hogy közösségben szeretné-e leélni az életét vagy egyedül? Ha meg akarjuk érteni a szerzetesség és a papság közötti különbözőséget, talán onnan közelíthetjük, hogy a szerzetesség egyfajta hovatartozás, családi állapot, a papság pedig egy szolgálat, amely kilépésre késztet a másik ember irányába, az ő szolgálatára.
A szerzetes az a keresztény ember, aki fogadalommal kötelezi el magát, hogy Krisztus szerint él, elmélyült módon imádkozik és dolgozik ebben a világban. Arra teszi fel az életét, hogy Krisztus közösségéért, az Egyházért és az világért ajánlja fel imádságát és munkáját. A szerzetesi inkább befelé irányuló élet, a papság pedig inkább kifelé visz. Ez utóbbit abból is láthatjuk, hogy általában a papok autóba ülnek, járják a falvakat, esketnek, miséznek, temetnek, keresztelnek, így szolgálják a híveket.
Itt, Tihanyban tizenegyen vagyunk szerzetesek, és ebből kilencen vagyunk pappá szentelve. Nekünk, szerzetespapoknak nagy feladatunk, hogy megtaláljuk a középutat a befelé és a kifelé való élet között.
– Ezek szerint vannak átfedések…
– Persze. Én először papi szolgálatra készültem, érettségi után a Győri Egyházmegye papja lettem, ott szenteltek pappá, és ott szolgáltam. A papi szolgálat végzése közben erősödött meg az elhívás, hogy az életemet szerzetesi fogadalommal elkötelezve, közösségben éljem meg. Így léptem be ebbe a közösségbe.
– De ez egy meglehetősen hosszú folyamat…
– Igen. Úgy, ahogy a házasságba is fokozatosan lép be az ember, előbb jön a szerelem állapota, aztán jegyesség, majd a házasságkötés… Testileg és lelkileg is fel kell készülni. Ugyanígy egy szerzetesi közösségbe és a papságba is fokozatosan tagozódik be az ember. Először vendégként látogatja a közösséget, aztán egy idő után jelöltté válik, ismerkedik a közösséggel, utána elkezdi az újoncidőt, a noviciátusi időszakot. Ekkor már szerzetesi nevet, ruhát kap, próbál elmélyülni az adott rend lelki mélységeiben és hátterében, valamint a közösség megtapasztalásában. A következő lépés, hogy elkötelezi magát egy bizonyos időszakra, ideiglenesen, ami megújítható. Végül, ha ő és a közösség is úgy látja, akkor ünnepélyes, örökre elköteleződésre engedhető.
– S ha már az ember szerzetesnek áll, mi alapján dönti el, hogy melyik rendbe lép?
– Ezt már jobbára személyes találkozások határozzák meg. Én magam bencés diák voltam a győri bencés gimnáziumban. Utána megismertem más rendeket is, és világossá vált számomra, hogy Szent Benedek és az ő elgondolása az életről, a kereszténységről, keresztény életvitelről az, amelyhez én őszinte szívvel, szabadon tudok csatlakozni, amelyet magamra tudok vállalni és ezen elvek alapján az életemet leélni.
Fontos, hogy a szerzetesrendbe való belépés minden esetben személyes meggyőződésen és szabad döntésen alapuljon. Ehhez szükség van racionalitásra, érzelmekre és világos reflexiókra.
– Milyen társas élete lehet egy szerzetesnek?
– Alapvetően a közösségben való élet a meghatározó, de ez nem zárja ki, hogy külsős barátaink is legyenek. Családi kapcsolatainkat továbbra is fenntartjuk, sőt, mi magunk is felelősséggel tartozunk idősödő szüleinkért, testvéreinkért, csak meg kell találni és rá kell érezni a lényegi sorrendre.
– Szóval hazamehet egy családi ebédre?
– Hogyne, ha kerek születésnap van, vagy ilyesmi… Nem vagyunk elzárva a világtól, mi is ebben élünk, viszont mélyen elköteleződtünk Isten mellett egy közösségben. Hangsúlyos tehát: törekednünk kell arra, hogy a másodlagos sose legyen elsődleges, az elsődleges pedig sose váljon másodlagossá.
– Ha nyár, akkor strandolás… Szabad lemenni megfürdeni? Nem tilos a szerzetesi ruhát fürdőnadrágra cserélni?
–Persze, hogy szabad fürdőzni… Szabadok vagyunk, lemehetünk a strandra. Lehet ez akár egy közösségépítő óra is, amennyiben nem egyedül megyek le, hanem egy rendtársammal. Eltöltünk egy órát a vízben, és vagy az életünket meghatározó témákról beszélgetünk, vagy felhőtlenül, örömteli módon együtt vagyunk. A külső megjelenés pedig mindig belülről fakad, szóval egy szerzetes akkor is az, ha csak egy fürdőnadrág van rajta. Sokszor találkozunk össze a hívőkkel a strandon, akik örülnek, hogy ott is láthatnak minket. Köszönnek, és néha odaúsznak beszélgetni mondván: ó, atya, egész héten ez járt a fejemben, megkérdezhetem?
– Mennyire zárkóznak el a külvilágtól? Televíziót nézhetnek?
– Persze, nem tilos a tévé. Nekem személyesen nincs rá igényem. A könyvekből, újságokból, az internetről mindent elolvasok, amire szükségem van, és tudatosan törekszem arra, hogy ezeknek ne adjak nagyobb teret, mint amekkorát szükséges: a függetlenség lelkületével csupán eszközként próbálom használni azokat.
– Mi a helyzet a Facebookkal?
– Használjuk. Jó eszköz, hasznos. Ha tudunk bánni vele, nagyon jó, ha rátapadunk, kaloda lesz belőle. Ezt önmagunkban kell lerendezni.
– Egy szerzetesnek van-e szabadideje, amit kedve szerint tölthet el?
– Igen, természetesen van. A lelkipásztori munka úgymond kapcsolódó munkavégzés, vagyis általában akkor kezdjük, amikor mások szabadulnak a munkából és az egyéb terhek alól, hisz akkor van idejük meglátogatni minket. Mint minden embernek, a szerzetesnek is kell legyen világos életvezetése, vagyis ura vagyok az életemnek, én alakítom a programomat. A munkaidőn kívüli idő az én kezemben van. Nagyon felszabadít, ha el tudok olvasni egy olyan könyvet, amire már rég vágytam, vagy le tudok ülni, elcsendesedni, imádkozni… Vagy kimenni sétálni egyet. Mikor mire van szükségem.
– Úgy tartják, ép testben ép a lélek. Szoktak-e sportolni?
– Ez sem tilos… Én magam nem vagyok nagy sportember, de van lehetőség úszni, focizni, amire hobbiszinten vágyik az ember. Van olyan kolléga, aki hosszú ideig kerékpártúrákat szervezett, vezetett. Van olyan, akit az kapcsol ki, ha leúszhat pár hosszt és így kifárasztja a testét. És van olyan rendtársam is, aki horgászik. Délután lemegy, egy pecabottal és könyvvel kiül egy stégre, és ott tud reflektálni a saját életére, a közösség életére és a szolgálatra.
– Nagyon meleg van odakinn, ön mégis hosszú szerzetesi ruhában van. Kötelező mindig viselni?
– Nem, civilben is szoktunk járni, de a közösségi imákon szinte mindig szerzetesi ruhában veszünk részt, ez az alapviseletünk. Ez a külső jele a belső elköteleződésünkek. Fontos és szép jel, szívesen viselem, még kánikulában is.
