Kovács Emőke | 2020.06.02. 10:00
Egy rendhagyó családtörténet balatoni fotográfiák tükrében
Méhes Károly író nagyapja, dr. Méhes Gyula a Limnológiai Intézet igazgatójaként az 1930-as években családjával Tihanyban élt. Hangulatos tavi fotók maradtak fent a családi albumban, de mindemellett a Méhes-család története is igen érdekfeszítő. Róluk, sorsukról és a Balaton-szeretetről beszélgetett a család leszármazottjával, Méhes Károllyal Kovács Emőke.

– Nemrégiben egy internetes balatoni csoportban hangulatos fotókat osztott meg Tihanyról, a Balatonról, családjáról. Mesélne e képek eredetéről?
– Apai nagyapám, dr. Méhes Gyula a Klebelsberg Kunó által 1926-ban alapított Biológiai Kutató Intézetben dolgozott 1927 és 1940 között. Harminc évesen került oda egy bécsi, majd egy londoni ösztöndíjas év után, vagyis szakmai pályájának első fontos állomása volt ez. A Szilágyságból származott, apja, Méhes Károly egyszerű vízimolnár volt, és ő mint tehetséges fiúcska kapott lehetőséget, hogy tovább tanuljon. Tudtommal Tihanyban nagyon jól érezte magát, 1935-től már ő az intézet ügyvezető igazgatója lett. Ide hozta feleségnek, szintén Krasznáról, nagymamámat, Gyöngyösi Dalmát (1930), és itt született két gyerekük, Dalma (1931) és Károly (1936), az édesapám. Ez a tihanyi bő egy évtized nekik valamiféle paradicsomi állapotot jelentett, hiszen biztos megélhetésük volt, lakással, ellátással, békés környezettel. Méhes Gyula 1970-ben halt meg, amikor jómagam csupán 5 éves voltam, de nagymamámmal sokat beszélgettem később a család múltjáról. Nagymamám 1987-ig élt, és tényleg mindig úgy emlékezett házassága kezdetére, ezekre a balatoni évekre, aminél szebb és jobb nem történt vele se előtte, se utána. Erről is tanúskodnak ezek a fotók.

– Nagyapja, Méhes Gyula a tihanyi Limnológiai Intézet kutatója volt. Mit tudhatunk a pályájáról, eredményeiről?
– A szakmai pályafutásának összefoglalása fellelhető a neten, több fórumon is. Röviden az a lényeg, hogy mint afféle szegényebb sorból való, de jó eszű, törekvő fiú, fiatalember hamar felhívta magára a figyelmet. Szegeden, ahol végül is az I. világháború és Trianon miatt végzett – hiszen Kolozsvárról átkerült Szegedre az egyetem –, Szent-Györgyi Albert munkatársa, majd barátja lett, aki Tihanyban is sokszor meglátogatta, jó pár közös fotó van róluk. A már említett bécsi és londoni tanulmányi év nyomán megvoltak a nemzetközi kapcsolatai, ami már 100 éve is sokat számított. Ahogy most az Arcanum adatbázisban böngészgetek, rengeteg kisebb-nagyobb tanulmány, cikk jelent meg tőle, amik a maguk területén értékelendők voltak, hiszen nyilván ez is számított, amikor Észak-Erdély 1940-es visszatérése után őt kérték fel a Kolozsvári Egyetem Gyógyszerészeti Karának vezetésére, ami egyben a tihanyi évek végét jelentette.

– Nagyapja később már Pécsett élt, ahogy ön is. Mit tudunk ezekről az évekről, hogyan zajlott a továbbiakban a Méhes család élete?
– Apai oldali nagyszüleim története igazi XX. századi magyar történet. Eljöttek Erdélyből 1918-ban, visszatértek 1940-ben, majd megint menekülniük kellett 1944-ben. Persze, maradhattak volna, de apám mindig némi büszkeséggel emlegette, hogy nagyapám nem volt hajlandó felesküdni a román alkotmányra, ezért jött el. Ami nyilván nem tette egyszerűbbé sem a saját, sem a családja sorsát. 1944-ben úgy távoztak Kolozsvárról, hogy nagyapámra volt bízva az egész gyógyszerész-kar hallgatósága, rájuk kellett vigyázni, hogy a háborús körülmények között, a közelgő szovjet front elől menekítsék őket, de ne is vigyék el őket katonának. Ez egy külön filmbe illő sztori. Szerencsére nagymamám naplót vezetett ezekben a hónapokban, tehát rekonstruálni lehet a hányattatásaikat, az 1944 szeptemberétől 1945 októberéig tartó kálváriájukat keresztül-kasul a háborús Közép-Európán, az utolsókat rúgó, vesztes Németországon. Amikor visszatértek Budapestre, nagyapám munkára jelentkezett a kultuszminisztériumban. Az a Mansfeld Géza pécsi professzor, akit zsidóként Auschwitzba hurcoltak, de túlélte, immár Svájcból jelezte, hogy nem fog visszatérni a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Farmakológiai Tanszékére, de utódjátul Méhes Gyulát ajánlja. Még pedig azért, mivel tudja, hogy nem csak megfelelő kvalitású szakember, hanem mert amikor 1944-ben őt eltávolították a posztjáról, nem volt hajlandó elfogadni egy elhurcolt kollégája tanszékét. Nos, ezek után kerültek Pécsre 1946 kora őszén, ahol korábban sosem jártak.

 

– Beszélgetésünk elején jelezte, hogy ön is írt már nagyapjáról novellát, esszét és szépirodalommal is foglalkozik. Mesélne magáról és írásairól?
– Mindig is foglalkoztatott a családom története. Nagyanyámmal 1984-ben készítettem egy hosszú élet-interjút, sajnos, az egyik kazetta a sok ide-oda költözésben elveszett. Ő például még találkozott Ady Endrével a csucsai vasútállomás restijében 1915-ben… Nyilván, hogy az ilyenek megfogtak. Egy-egy részlet becsempészésével éltem is később, amikor az 1990-es évektől a versek után már főképp novellákat írtam. Aztán 2007-ben, épp édesapám halála után nem sokkal nekiveselkedtem, hogy megírjak egy afféle önéletrajzot, ami egyben kísérlet volt, hogy mindaz, ami bennem él emlékként, miként alakítható mondattá, úgy, hogy lehetőség szerint nem teszek hozzá semmit, nem értékelek, nem kommentálok. Ebből született a Túl élő című könyvem, amely 2009-ben jelent meg az Orpheusz Kiadónál, majd követte 2011-ben a Hegymenet. Ez utóbbi a pannonhalmi bencés gimnáziumi éveimet meséli el. Az is érdekes a maga nemében, hogy Tihanyban nagyapám Mázy Engelbert apát és a bencés atyák háziorvosa is volt; majd jóval később az én gimnáziumi igazgatóm, Korzenszky Richárd lett a tihanyi apát, sőt oda került néhány volt pannonhalmi tanárom is, Hildebrand atya, Félix atya, Maurus atya. Kicsit olyan érzésünk volt apukámmal együtt, hogy lám, a kör körbeért.

– Szépen megőrződött az utókornak ez a balatoni album. Mi a célja a gyűjteménnyel, a fotók publikálásával és még az is érdekelne, hogy megmaradt-e a család Balaton-szeretete?
– Alapvetően semmiféle más célom nem volt a fotók közzétételével, mint az, hogy mások is örüljenek nekik. Azok, aki szeretik a Balatont és főképp Tihanyt, gazdagodjanak némi plusz információval. Apámból is orvos lett, gyerekgyógyász és genetikus, 1990-ben választották az MTA tagjává. Ebben a minőségében nyílt rá lehetőség, hogy egy-egy hetes családi nyaralás keretében a 2000-es évek elején, egészen az ő haláláig visszatérjünk Tihanyba. Neki mindez nagyon különös lehetett, megint ott lenni, ahol született (bár nagyapám felvitte nagyanyámat szülni Budapestre), és ahová első, halvány emlékei kötik. Ismert orvosként jóban volt az akkori igazgatóval, dr. Herodek Sándorral, valamint Elekes Károly kutatóval, és persze a parton fel-feltűntek más szakmai barátok, akadémikusok, akikkel érdekes beszélgetések zajlottak fürdőnadrágosan, két csobbanás között. Nekem nagy élmény volt, amikor meglátogattuk a hidrobiológus Entz Bélát, „Béla bácsit”, aki akkor már 80 fölött volt, és remek anekdotákat mesélt a régi tihanyi életről, amit ő még kamaszként, fiatalemberként élt meg. Fiam, Kristóf szerintem ott szeretett bele teljesen a Balatonba, a helybéli, ott dolgozó Gabi bácsi tanította horgászni, hajnalban mentek ki csónakkal halat fogni.
Mostanában azt forgatom a fejemben, hogy megírom Méhes Gyula életét – még nem tudom, pontosan milyen formában, de az biztos, hogy egy kalandos 20. századi sorsból eléggé kalandos könyvet lehetne összerakni.

Megosztom

Hozzászólások

Ezek is érdekelhetnek

Ajánlataink

A LikeBalaton kiadója a Mediaworks Hungary Zrt. © Minden jog fenntartva