likeBalaton.hu | 2021.08.05. 10:00
63 éves lett a Veszprémi Állatkert - mutatjuk az izgalmas kezdeteket
A kicsiknek és nagyoknak egyaránt feledhetetlen élményt nyújtó, különleges természeti adottságokkal rendelkező Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark 1958. augusztus elsején nyitotta meg kapuit.

A népszerű látogatóhely hatalmas társadalmi összefogással épült fel mindössze öt hónap leforgása alatt. Az elmúlt hat évtizedben sokat változott a Veszprémi Állatkert, és mára több mint 30 hektárosra bővült. A hagyományos Fejes-völgyi terület mellett a Gulya-dombon szinte egy új állatkertet sikerült létrehozni, ezáltal bővülhetett a lakók száma is – adta hírül a veol.hu.

A likeBalaton.hu pedig utánanézett, milyen is volt a kezdetek időszaka, amikor még csak tervezték, építették az állatkertet.

Az állatkert 1960-ban
Fotó: Fortepan/Chuckyeager

Még több állatkerti hírt itt találsz.

 

Az 1958. márciusi Napló így ír a kezdetekről (csupán néhány hónappal vagyunk a nyitás előtt!):

“A legutóbbi hetekben felvetődött a veszprémi úttörővasút és ennek végállomása közelében létesítendő állátkert tetve. Az ötlet kétségtelenül újszerű és egészséges, bár az állatkert elnevezés helyett inkább a vadaskertet ajánlanám, hisz nem akarunk itt egzotikus állatokat, oroszlánt, majmot, stb. tartani, inkább a Bakony erdeinek lakóiról lenne szó.

Mifajta állatok tartoznak ide?
Emlékezzünk meg elsősorban a Bakony egykori, de ma már kiveszett állatfajtáiról, s ha valószínű is, hogy bölény egyhamar nem kerül a veszprémi vadaskertbe, meg kell azért említenünk, hogy a Bakony lakója volt, de már a XV. században kipusztult imien. Mátyás király korában már ritka a bakonyi bölény, Bonfim ezidőtájt az erdélyi bölényt emeli ki. Dunántúl akkor inkább csak vadaskertben tartották, Nádasdy Ferenc, Batty hányj Ferenc többször küldött a királynak. Erdélyben különben az utolsó példányt 1762-ben lőtték. Egy kétségbe vonható feljegyzés (Thuróczy László könyve) 1735 bői említ a Bakonyból bölényt. Egykori elterjedésére különben a régi helynevekből következ- iltáhetünk, talán a Berénd község- ftév is erre vezethető vissza.

A hód egykori elterjedését helynevek bizonyítják (Hódmezővásárhely, nálunk Hódos ér. Hódos puszta, Hódoska), az utolsót 1854- ben ejtették el az ácsi határban, a Conco pataknál. Az Árpádok alatt hivatásos liódvadászok voltak, az elmúlt századokban szelídítetten az udvarban is tartották. A XVIII. században még sok volt a Duna, Rábca területén.

Egykor a hiúz is elterjedt volt, a XVIII. században a Rákhegyen gyakori vadászzsákmány. A hiúz- bor a régiek fontos ruhadarabja, a régi magyarok párduckacngányát helyettesítette.

Magyarországon az 1860-as években még sok farkas garázdálkodik, népi hiedelmekben gyakran szerepel. A Bakonyban is sok volt belőlük (Fárkasgyepű, Farkastorok, stb. helynevek!), Bakonybél környékén az 1850-es években annyi pusztított, hogy külön megyei körvadászatot rendeztek ellenük. Az utolsót állítólag a szentgóli erdőkben lőtték 1880 körül, s akkor ki is tették a veszprémi városházán közszemlére. Farkas később is, hidegebb félidőkben szórványosan fel-felbukkant a Bakonyban, de ezek általában Jugoszláviából kóborogtak el hozzánk. Nádi farkast azEcsedi lápon 1937-ben még lőttek, egyes zoológusok szerint a sakál egyik változata.

A mai bakonyi vadállomány legértékesebbje a szarvas. Európában a legszebb gímszarvasok nálunk találhatók, a Dunántúl erdeiben, a vadászkiállításokon az első díjat nyert trófeák innen kerülnek ki. Meg kell itt említenem, hogy régebben kü­löncködő főurak (Batthányi her­cegprímás, Eszterházy herceg) sze­lidített szarvasfogaton jártak. A jávorszarvas a XVIII. században Thuróczy feljegyzése szerint még szép Izámmai élt a Balatonfelvidéken, a Bakonyban. Dámszarvast több vadaskertbe telepítettek, Du­nántúlon a szabadba is átterjed­tek.

Őzzel manapság még eléggé for­galmas helyeken is találkozhatunk, (például a Keszthely melletti er­dőkben, Badacsonykisörsnél, Bala­tonalmádi közvetlen közélében.

Vaddisznó helyenként annyira elszaporodott, hogy komoly káro­kat okoz a határban. Érdekes tud­nunk, hogy a múltban uradalmak szelídített vaddisznókondákat tar­tottak vidékünkön, így Keszthely közelében, Büdöskút táján, Sümeg mellett a Sarvalyi erdőben. Már Bright, az 1814-ben itt járt híres angol orvos is megfigyelte a kon­dákat, s a Sarvalyi erdőben még az 1930-as évek végért is tartott az egyik uradalom szelídített vad­disznó kondát. A múlt században kiveszett bakonyi sertésfajtát voltakép a vaddisznóból eredeztetik.

Vadmacska még akad erdeinkben, ezzel kapcsolatban megemlít­hetjük, hogy régen egyes falvak (például Macskafalva) macskabőrt szolgáltattak a királynak.

Róka gyakori és még a látogatott fürdőtelepen is megdézsmálja a ba­romfiállományt. Tudnunk kell, hogy eredeti régi magyar neve ra­vasz (így szerepel már az 1055-ben keltezett tihanyi alapítóokle­vélben is: Ravaszlyuk), s csak ké­sőbb, a XIV. századtól kapja a ró­ka nevet.

Mezei nyúl még elég akad a va­dászok terítékére, sok helynévben is szerepel. Az: üregi nyúl régen kö­zönséges volt, ma főleg a Dunán­túlon maradt meg.

A borz aránylag ritka erdeinkben. Zsírját a népi orvoslás gyógy­szernek alkalmazza. Sokat vitatott mende-monda a borzfuvar. Esze­rint az egyik borz hanyatt fekszik, hasára kukoricacsövet tesz, a má­sik meg a farkát szájába véve el­húzza. Ősrégi hiedelem, ugyanezt halljuk már a XIII. században is a patkányról, és a népi hiedelmek szívósságára jellemző, hogy még 1933-ban is komoly vadászlapban leírták, mint megtörtént, észlelt tényt. (Igaz, hogy vadászok voltak a szemtanuk …)

Vidra sok helyen lehetett, mert törvények írták elő írtálát. Általá­ban olyan vízben tanyázik, ame­lyik mellett erdő van.

Mókus régi neve evet, erdőinkben talán már mindenki találkozotte bohókás játékú kedves állattal.

A nyest inkább emberlakta helyek közelében tartózkodik, a nyuszt erdeinkben, a pele főleg Dunántúl délnyugati megyéiben, szelíd gesztenyeerdőkben.

A menyét néha télen nálunk is fehér bundájú lesz. Különben a hölgy szó eredeti jelentése menyét. A néphitben boszorkányos állat, amihez több babonás szokás fűződik.

Végül szóljunk a sündisznóról, ami korábban a népi orvoslásban ia szerepelt: úgy hitték, hogyha a beteg szobájában tartózkodik, akkor magába szívja a betegséget (főleg a csúzt) és a beteg meggyógyul.

Befejezésül meg kell említenünk az újabban betelepített, illetve beköltözött emlősöket.

A muflont, egy vadjuhfajtát az 1860-as években kezdik vadaskertekben meghonosítani, utóbb a nagy erdőségekben szabadon engedték, olyik helyen jócskán elszaporodtak, így próbálták meghonosítani Bakony tájon, a szűcsi, fehérvárcsurgói erdőkben.

A pézsmapockot 1905-ben hozták először Európába, s akkor négy párat telepítettek be Csehországba. Az állatok azóta sokmilliószámra elszaporodtak. Magyarországon 19t5-ben jelentek meg először, a Zala folyóban 1932-ben. Az első tenyésztési kísérletek prémjéért történtek, de azóta, bizony elszaporodva, komoly károkat okoznak a halállományban.

A fentebb felsorolt állatok legtöbbje könnyen beszerezhető és tartható a tervezett veszprémi vadaskertben, feltehetőleg nagy örömére a kicsinyeknek, komoly tanulságra a felnőtteknek.
Dr. Vajkai Aurél”

A terveknek megfelelően, a környék erdeiben csapdákat helyeztek ki, hogy így gyűjtsék be az állatkert új lakóit. És úgy alakult, hogy a többi állatkerttől eltérően még apróságként kerültek ide az állatok. Így írt erről a Természettudományi Közlöny egyik 1960-as lapszáma:

“Még javában dolgoztak a veszprémi Kittenberger Kálmán növény- és vadaspark építői, amikor a létesülő állatkert barátai már kedves ajándékokat, az első lakókat hozták.

Hazánkban talán a veszprémi az egyetlen állatkert, melynek lakói, egy gím-, szarvasbika kivételével, mind fióka- és kölyökkorban kerültek új otthonukba.
A sok fiatal vademlős és szárnyas gondozása komoly feladatot adott az állatkert dolgozóinak, ugyanakkor kitűnő alkalmat szolgáltatott arra, hogy a fogságban növekedő állatokat megfigyeljék.

A fiatal lakók között elsőnek érkeztek az egerészölyv-fiókák. Adományozóik erdőt járó turisták és legnagyobbrészt gyermekek voltak, akik a vihar által kisodort fiókákat felszedték és behozták.

Az örökké éhes ölyvfiókák gondos táplálás folytán szépen felnövekedtek, ma is az állatkert lakói. Táplálékuk, egészen kicsiny korukban, főzött állapotban ledarált lóhús volt, amelybe teljesen porrátört tojáshéjat kevertek. A későbbiek során már darabokban kapták a főtt húst és a májat, valamint a főtt tojást.

Ketreceiket állandóan tisztították, rendszeresen fertőtlenítették. Mivel a „kezdő” állatkert dolgozóinak nagy nehézséget okozott a helyes takarmányozás, a már szépen kifejlődött ölyvek között kannibalizmus ütötte fel a fejét. Az ölyvek két ízben tépték szét és falták fel gyengébb társaikat, ezáltal maguk figyelmeztetve ápolóikat a takarmányozás egyhangúságára.

Az élő verébbel és házinyúllal, valamint — ötletes módon —, a darálthús közé kevert tyúk és egyéb házi szárnyasok apróra vágott tollak által történt feljavításával a kannibalizmus teljesen megszűnt. Egy ízben sem fordult elő fertőző hasmenés.

Az ölyvek annyira megismerték ápolóikat, hogy azoktól nem féltek, sőt vállukra szállva kézből ettek, és amikor az ápoló a ketreceik vagy a szabadban levő ülőfáik felé közeledett, hangos rikoltással és szárnycsattogással fogadták. A pelyhes koruk óta felnevelt ölyvek 1951—59 és 1959—60 telét a szabadban töltötték, mindennemű betegség és elhullás nélkül, sikeresen átvészelték.

Hasonló volt a helyzet egy vörösvércse-fiókával is, amelyet egy nagy, tomboló bakonyi vihar sodort ki fészkéből. Így „kilakoltatottként” került a vadasparkba és vált állatkertünk egyik barátjának (az egyik veszprémi üzem géplakatosának) kedvencévé, aki sikeresen fel is nevelte.

A Betyár névre hallgató kis vörösvércse annyira megszokta „nevelőjét”, hogy amikor az ketrecéből kivette — a szabadban sem szállt el tőle, hanem hol a vállára, hol a fejére szállva, hullámospapagájhoz hasonlóan „magyarázott, csevegett”. Ez a kedvessége körülbelül egyéves koráig tartott. Ezután több, a vadonban felnőtt vörösvércse közé került és kedves tulajdonságai fokozatosan, részlegesen megszűntek. Betyár most is megismeri nevelőjét, de közvetlensége korántsem olyan, mint amikor egyedül élt.

Majdnem tehetetlen kölyökkorban, a Budapesti Állatkert ajándékaként, került Veszprémbe egy farkaskölyök.

A vinnyogó kis jószág szintén gondos „nevelőre” lelt. Meleg fészkében jól érezte magát és örömmel „cumizta” a felestejet és jóízűen ette a péppé őrölt főtt lóhúst és májat. A pépes keverék bőven tartalmazott porrá őrölt tojáshéjat, szétnyomkodott főtt tojást, sárgarépát és marhavelőt, természetesen megfelelően sózva.

Lassan elmaradt a tej, és a pépes eledelt kezdte felváltani a darabos étel, de természetesen főzött állapotban. A Mauglinak elnevezett farkaskölyök a gondos ápolás és állatorvosi felügyelet mellett szépen fejlődött.

A farkaskölyök nemcsak szépen nőtt, hanem valósággal kezessé is vált. Nevelőjét már messziről megismerte és örömteli vinnyogó hanggal üdvözölte. Sőt, mikor nevelője, az állatkert vezetőségének tilalma ellenére, a farkas ketrecébe több ízben bement, Maugli kutya módjára felugrált és lábához dörzsölődött.

Viszont a leggondosabb nevelés sem tudta pótolni Mauglinak a vadont, az éjszakai futásokat, a kóborlásokat. A pontos időben való és talán nagyon bőséges etetés azonban túlkondicionálást okozott. Maugli aránytalanul nagy hasat fejlesztett és az előbb említett mozgáshiány szűkmellűséget eredményezett. Ez még valószínűleg gyógyítható a teljesen fiatal, serdülő farkaskölyöknél, szájkosárral, pórázon való sétáltatással, vagy pedig futtatással, de — úgy hiszem — legjobban tágas kifutóval.

A vadmacska egyike azoknak az állatoknak, melyek legnehezebben tudják elviselni a fogságot, különösképpen, ha felnőtt korban fogják be őket. A veszprémi Állatkert 1958-ban a Váci Erdőgazdaságtól kapott egy másfélhónapos nőstény ivarú vadmacskakölyköt. A vadmacska szépen fejlődött, de sem kezessé, de még barátságossá sem vált soha. Élelmezését szintén olyan gondosan állították össze, mint a többiekét — ügyelve a változatosságra. Fiatal korban főzött állapotban ledarált lóhúst, májat, velőt, főtt marhavérrel és nyerstojással keverve kapott. Es ezenkívül minden másnap kapott verebet vagy élő ürgét. Az állat étvágya kitűnő volt, kondíciója is elsőrendű, soha semmiféle bágyadtságot nem észleltek nála, de négy és félhónapos korában mégis hirtelen kimúlt.

Az állat felboncolásakor belső szerveiben meglepően vastag zsírréteget találtak. Meg kell említeni, hogy a vadmacska ketrece rosszul tervezett, szűk és kisméretű volt, ahol az állatnak nagyon kevés lehetősége volt a mozgásra, ami pedig a vadmacska életének egyik fő eleme.

Az állatkert 1959-ben az Isaszegi Erdészettől kapott fiatal, szintén kb. másfél hónapos vadmacska-kölyköket. Ekkor, a múlton okulva, először is szép ketrecet építettek, tágas kifutóval, földbe ásott odvas fatörzzsel és redukálták a takarmánykeveréket, viszont emelték az élőtakarmányt. A vadmacska-kölykök szépen fejlődtek, sokat mozogtak, ugráltak, fára másztak, egyszóval jól érezték és még ma is jól érzik magukat.

Legutoljára hagytam a veszprémiek kedvencét, a Dömi névre hallgató barnamedvét.
Dömi a Budapesti Állatkert igazgatóságának ajándékaképpen érkezett Veszprémbe. Fiatal volt, alig 5 hónapos és nem egyedül érkezett, hanem „tejtestvérével”, egy vele egykorú fehér komondorral. Ugyanis Dömi és Bodri már a Fővárosi Állatkert állatóvodájában együtt voltak, együtt nevelkedtek és így nagyon összeszoktak. Bohókás, kedves, igazán gyermeki játékukban nagyon sokan gyönyörködtek.

Ugyanazon ételt kapták, a méz kivételével, egyszer sem fordult elő evés közben az állatoknál szokásos marakodás. Mind az étkezések után, mind pedig az esti alvásnál a két kölyök együtt aludt, Bodri a Dömi ölében. Sőt azt is megfigyeltük, hogy a két állat egymást nyalta, tisztogatta. De a két pajtás fejlődése, mondhatom úgy is, hogy „komolyodása” nem egyforma volt.

Bodri játék közben kezdett ingerlékennyé válni és több ízben megharapta Dömit, aki eleinte nyöszörgő hangon sírt, de később úgy látszik rájött a maga erejére, és amikor Bodri, megsértve a játékot, ismét harapni kezdett, Dömi „enyhe” mozdulattal úgy megsuhintotta, hogy Bodri jó pár méterrel arrébb találta magát. Így az állatkert vezetősége kénytelen volt a barátokat szétválasztani.

Kedves jelenet volt a két pajtás „búcsúja”. Ugyanis a Budapesti Állatkert csak Dömit ajándékozta Veszprémnek, és Bodrinak vissza kellett térnie. Amikor a gondozók kiengedték Bodrit kifutójából, az szélsebesen a medvebarlanghoz futott, és vidám hangú ugatással és nagy ugrándozással üdvözölte Dömit, aki rácson keresztül nyalogatni kezdte Bodri orrát és boldogan dörmögött.

A medvebocs rendkívül barátságos volt az emberekhez is, különösen az ápolójához — egymást kergették, játszadoztak. Megfigyeltük, hogy a medve játszva utólér egy jól futó embert. Nagyon könnyen és nehézség nélkül mászik a fára és a kisebb ágakat könnyűszerrel átugorja.

Dömi medve kedvessége kb. 18 hónapos korában hirtelen megszakadt, megváltozott. Durva lett. Ápolóját többször megütötte; az egyik ilyen ütés bordazúzódást Is okozott. Volt rá eset, hogy a régi barátsággal, bohókás dörmögéssel közeledett ápolója felé és amikor az, mit sem sejtve meg akarta simogatni, a karján súlyosan megharapta. Azóta a legnagyobb óvatossággal, a biztonsági előírásoknak megfelelően bánnak vele.

A megfigyelések szerint Dömi nem aludt téli álmot, csak a nagyon hideg és viharos téli napokon húzódott barlangjába. Az etetések időpontjában akkor is mindig pontosan előjött…”

 

Később persze egzotikus, távol élő állatok is érkeztek, és az elmúlt évek számos fejlesztése mellett – a következő évekre előre tekintve – az állatkertészeknek már további tervei, ötletei vannak, amelyekkel még magasabbra emelhetik majd az állatkert színvonalát.

Tudtad, hogy egy ideig egy filmcsillag is élt a Veszprémi Állatkerben?

Tavaly is óriási fejlesztések voltak az állatkertben


Nyitókép: Fortepan.hu/Urbán Tamás

Megosztom

Hozzászólások

Ezek is érdekelhetnek

A LikeBalaton kiadója a Mediaworks Hungary Zrt. © Minden jog fenntartva