Mészáros Annarózsa | 2024.02.07. 08:00

A fotós, aki a vadakon tartja a szemét

Joó Gábor hobbifotós. Családok meghitt pillanatait örökíti meg születéstől az aggastyán korig. De az igazi szenvedélye a vadak fotózása.

Gábor négy éve járja a Bakony erdeit, időnként más vidékekre, például Somogy Vármegye vadászterületeire is ellátogat. Szorgalmasan és türelmesen keresi, majd örökíti meg azt a pillanatot, amitől a képet nézőnek a lélegzete is eláll.

– Sok időbe telik, mire egy adott területet megismerek. Ki kell figyelni a benne élő vadak mozgását, ami, bár nem teljesen kiszámítható, de megfelelő tapasztalattal rá lehet érezni. A fotózás előtti napon már figyelem az időjárás előrejelzéseket, azt hogy mikor kel a nap, milyen széljárás és hőmérséklet várható. Ez mind nagyon meghatározza egy napom sikerességét. Számomra minden évszaknak megvan a maga szépsége. Másképpen mozognak a vadak a téli hidegben és egy kellemes tavaszi reggelen is. Általában a hajnali órákban kezdem az erdőt járni, de szarvasbőgés idején vagy a dámbikák barcogásakor esténként is felkerekedek.

Gábor szerint minden természetfotósnak megvan a maga kedvenc vadfaja. Ő mindegyiket szereti, de számára is a legáhitottabb vad a szarvas, azon belül is nagyvadfajaink királya, a gímszarvas bika.

Bejárni az erdőt

– Amikor elkezdtem az erdőket járni, kíváncsiságból mértem, hogy mennyit gyalogolok. Nem volt ritka, hogy akár 30 kilométert is megtettem – Gábor szerint a megismerést nem lehet megúszni. – Nagy eséllyel lesz sikere egy fotósnak akkor, ha időt hagy arra, hogy megismerje az erdőt. Tudni kell, hogy a nyiladékok hová vezetnek és figyelni kell, hogy ne tévedjen el az ember. Vannak jobban látogatott részek a vadak szempontjából, s vannak olyan területek, amelyeken abszolút nem, vagy nagyon ritkán fordulnak meg. Sokszor kiszámíthatatlan a mozgásuk. Előfordul, hogy egyetlen felvétel nélkül megy haza az ember. Ennek ellenére én azt vallom: a természet mindig ad valamit. Nem minden esetben vadakat. Ad valamit, amiért érdemes hajnali ébresztőt állítani vagy a nagy mínuszokban is elindulni. Lehet, hogy „csak” egy napfelkeltét, egy dimbes dombos tájat, ahol megül a reggeli pára, vagy a madarak korai énekét. Nincs olyan a természetben, ami ne lenne csodaszép!

A mumus

Gábor fővadászi engedéllyel járja a vadászterületeket, így a leseket is használhatná, de a fotózáshoz ezt nem alkalmazza, hiszen minél alacsonyabban van a fotós, annál testközelibb látószöget tud elcsípni. Azonban volt már rá példa, hogy meleg helyzetben jól jött a magaslat.

– Hogyha egy vaddisznó – pláne, amelyik félti a kicsinyeit – nekiront az embernek, az azért finoman szólva sem vicces. Többször volt olyan eset, hogy rám mordult egy vaddisznó. Amikor hajnalban kimegyek az erdőbe, a teljes sötétségben nem látom, hogy hol vannak a vadak. Ilyenkor hang alapján tájékozódom. Történt már olyan, hogy megkergetett egy vaddisznó, aki a kis malacaival volt. Magas volt az aljnövényzet, sajnos nem láttam. Szerencsém volt, hogy a közelemben lévő leshez én értem előbb oda, mert mire felléptem három-négy fokot, már ott volt az aljánál az állat. Körülbelül fél órát vártam, mire kitisztult a terep.

– Egy következő alkalommal két vaddisznó közé szorultam – kezd egy újabb hátborzongató történetbe Gábor. – Az egyik kis nyiladékon sétáltam az erdő belsejébe, hogy a mellette lévő területen tartózkodó több száz szarvast becserkelhessem. Mondanom sem kell, fantasztikus látvány volt. Ekkor azonban egy vaddisznó rám morgott, de nem tudtam, hogy hol van, csak annyit sejtettem, hogy a közeli bokorban. Az előző esetből tanulva ott megálltam és szépen lassan elkezdtem hátrálni, majd hátrafordultam. Akkor láttam, hogy kb 15 méterre egy másik példány túrja a földet. Így se előre, se hátra. A les 40 méterre volt, tehát nagy eséllyel utolértek volna, ha elszaladok. Ott azt láttam jónak, ha megállok egy helyben, nem megyek sehova, csendben várok. Nyilván nem jó élmény az, amikor látom, hogy mennyi vad van körülöttem, de nem mozdulhatok. Majd ezek a vadak szépen, lassan levonulnak a területről és én ott állok egy ilyen szorult helyzetben egyetlen kép nélkül.

Nekem a vaddisznók a mumusok.

A vaddisznók nem látnak jól, a szarvasok csupán fekete-fehérben látnak. Viszont mindegyik vadnak nagyon jó a szaglása. Egyikük sem támad rögtön, először jeleznek.

A disznó morgással vagy kicsit fújtatva adja tudomásunkra, hogy nem vagyunk szívesen látott vendégek. Ha úgy érzi, hogy nincs veszélyben, akkor megy is tovább. Ilyenkor hagyni kell egy kis időt, hogy békességben továbbálljanak.

– Somogyban is találkoztunk vaddisznóval egy nyiladékon. Épp egy tisztást figyeltünk meg, ahol egy nagy szarvasrudli legelészett. Egyszer csak, öt méterre mellettünk kijött a fák takarásából egy vaddisznó mama a kicsinyeivel. Eleinte nem látott minket, majd amikor észlelt, fújtatott egyet. A szívem rögtön gyorsabban kezdett el verni.

– A dámvadak, őzek kíváncsibbak. A gímszarvas például nagyon hamar megriad a hívatlan látogatót látva, és a területre nem is tér vissza egyhamar. A dámok ha odébb is állnak, nem minden esetben mennek túl messzire. Nekem, mint fotósnak, természetesen nem az állatok zavarása a célom. De hiába az álca és a csendes, hangtalan mozgás, ha hirtelen megváltozik a szélirány és a vadak kiszagolják a nekik veszélyt jelentő embert.

Gábor azt tanácsolja, ha valaki vadakat szeretne fotózni, azt ne úgy tegye, hogy gondol egyet és kiballag az erdőbe. Mindenek előtt érdemes megtudni azt, hogy melyik vadásztársaság vagy erdészet rendelkezése alá tartozik a terület. Fel kell keresni az illetékest, s tájékozódni, hogy az adott időszakban történik-e például vadhajtás illetve társas vadászat az erdőszakaszon. Érdemes betartani az erdőlátogatási szabályokat, amelyeket a szarvasbőgés vagy a barcogás idejére korlátozni is szoktak.

Nézd meg Gábor fantasztikus fotóit!