Mióta megbeszéltük a találkozót, alig várom, hogy láthassam P Kovács Péter műhelyét. Félelmetes, wagneri díszletre, fehéren izzó tűzre és az olvadt fém szagára számítottam, de Veszprém kertvárosi részében egy csöndes garázsban vagyunk. A falon katonás rendben sorakoznak a szerszámok, a polcok tele remekművekkel. Szóvá is teszem a különbséget.
– Nagyon szívesen begyújtok neked, ha szeretnéd… – neveti el magát a művész. – Amúgy is terveztem, hogy veszek egy kovácstüzet, bár nem biztos, hogy szükségem van rá. Anélkül is tudok vasat hevíteni. Akármennyi szerszámot képes vagyok megvenni, uralkodnom kell magamon. Ha rajtam múlna, simán megvennék egy hatodik sarokcsiszolót.
Pár napja jöttem haza Németországból, egy szimpóziumon voltam. Tudtam, hogy hazafelé már lesz útitársam. Az autóm nem túl nagy, és mivel anyagot is, szerszámot is kell vinnem, nagyon meg kellett gondolnom, mit hová pakolok. Amikor megérkeztem és kirakodtam, a kollégák kérdezték, hogy te csak ennyi cuccot hoztál? Fogsz tudni ezzel dolgozni? Mondtam, persze, és nem is volt semmi gond. Igaz, volt ott egy műhely, amit használhattam…
– Mi zajlik egy ilyen szimpóziumon? Tapasztalatcsere? Kapcsolatépítés? Inspirációgyűjtés?
– Nem járok túl sok ilyenre, talán 3-4-re évente, két hétnél egyik sem hosszabb. Az a lényeg, hogy kiszakadjak a hétköznapokból. Bekerülök egy inspiráló közegbe, érdekes emberek, jó energiák közé. Látom a többiek munkáit, beszélgetek, tapasztalatokat cserélek, egyszerűen csak beszívom azt a levegőt. Az ilyen helyen bátrabb az ember, hagyja magát sodródni. Itt előfordulhat, hogy teljesen más irányt vesz a munkád, vagy az itt látottakat beépíted a saját vonaladba, és „csak” gazdagabb, színesebb lesz.
A mostani szimpóziumon például találkoztam egy hetven körüli szobrásszal, Brunivo Bottarellivel. Nem az a titkolózós fajta, szívesen adja át a tudását. Egy hetvenéves művésztől nagyon sok mindent lehet tanulni. Nem nagy dolgok ezek, inkább finomságok, de lehet, hogy csak tíz év alatt jönnék rá magamtól. Megmutatja, és pedig a homlokomra csapok, hogy milyen egyszerű, és én is meg tudom csinálni. Már vannak is ötleteim, hogy hogyan fogom alkalmazni, amit most tanultam.
– Ahogy felkészüléskor néztem a szobrokról készült fotókat, nem tudtam elképzelni, mekkorák a valóságban.
– Amiket itt látsz, azok persze a kisebbek. A nagyobbakat egy ház kertjében tartom, természetesen ott is meg lehet nézni. Épp most dolgozom egy saját bemutatótér létrehozásán, ahol hangulatos környezetben lehet majd megtekinteni ezeket a kisebb alkotásokat, nem így, egymás mellé zsúfolva.
– Művészi karriered elején próbálkoztál fával, aztán a festészettel. Mit ad neked a vas, amit a fa és a papír nem tudott megadni?
– Nagyon tetszik, hogy van benne erő és verejték. Valószínűleg tudnék egy fehér lapra szép formákat rajzolni, de abban nincs kihívás. A sík felület nekem kevés. Elgondolok egy formát, jelenetet, és ahhoz, hogy megvalósuljon, erőt kell beletenni. Ebben van energia…
– Van-e határ? Van olyan, amit szeretnél megcsinálni, de az anyag nem engedi?
– Nincs. Egyedül a műhely mérete korlátoz, itt nem fogok tízméteres gigaszobrokat készíteni, de 2-3 méteres alkotásokat simán megcsinálok. Nagyon szeretek a szabad levegőn dolgozni. Ha jó az idő, kipakolom a fél műhelyt a garázs elé és ott dolgozom. Az emberek jönnek-mennek, kérdezgetnek, mi lesz ebből. Hosszú ideig fogalmuk sem volt, hogy mi folyik itt, én szép csöndben dolgozgattam a zárt ajtók mögött. Aztán egyszer csak elkezdett zavarni, hogy odakinn szép az idő, itt meg még ablak sincs. Azóta, ha csak tehetem, kiköltözöm.
– Nagyon sok a páros szobor. Ennyire foglalkoztat a téma?
– Igen. Mint minden ember, néha nekem is szükségem van egyedüllétre, de alapvetően a harmonikus kapcsolatot tartom ideálisnak, ez tükröződik a szobraimban is.
– Van elképzelésed a jövőre nézve? Hogy merre haladnál tovább?
– Konkrét tematika nincs. Két irány van általában, az emberalakok és a halak. A halakba a játékosságot, humort tudom belelátni, az emberalakokba az érzelmeimet teszem bele. Az a legfontosabb számomra, hogy a lehető legegyszerűbb módon rakjam össze a szoborkat. Van olyan, amelyiknek még keze sincs, de eddig még mindenki meglátta benne az embereket.
– Mi az az irány, ami érdekel?
– Mostanában gondolkodom rajta, hogy nyitnom kellene az absztrakt felé. A két, már említett vonal megmaradna, de melléjük jönne az absztrakt is. Ezzel kapcsolatban már egy konkrét megrendelésem is van. Valaki, aki ismeri a munkáimat, úgy gondolta, hogy én vagyok az az ember, aki elkészít egy absztrakt műtárgyat a lakásának a falára. Annyira szabad kezet adott, hogy még a témát sem határozta meg. Kértem, legalább egyetlen szót mondjon, de ehelyett mondott ötöt, ami ne legyen. Februárra kell elkészülnöm vele, de már sokat töröm rajta a fejem.
– Megtervezed papíron a szobrokat, mielőtt munkához látnál?
– Nagyon ritkán, szinte mérni se nagyon mérek. Azokat a munkáimat szeretem a legjobban, amelyek a fejemben vannak és alig várom, hogy nekiláthassak. Szinte kifolyik belőlem… Magam is meglepődöm, milyen hamar elkészülök vele. Máskor meg napokig, hetekig vakarózom, gondolkodom valamin, mert nem jön magától. Ez főleg akkor fordul elő, ha konkrét kérést, megrendelést kapok, az nehezebben megy.
– Hogy zajlik a gyakorlatban egy megrendelés? Beleszólnak a megvalósításba is?
– A leggyakrabban úgy történik, hogy megbeszéljük a témát és elkészítem a szobrot. Ha nem tetszik, nem kell megvenni. Ha tetszik, akkor megegyezünk az árban. Volt olyan megrendelőm, aki annyi változtatást kért a szobron, hogy inkább odaadtam ingyen, csak ne kelljen tovább kalapálnom.
– Ha valaki megkíván egy ilyet, merre keresse?
– Van egy honlapom és fenn vagyok a Facebookon is. Ott megtalálnak, megnézhetik a szobraimat. Ha megtetszik valamelyik, akkor beszélgetni kezdünk róla. Volt már olyan ember, akinek azt mondtam, hogy inkább ne vegye meg. Éreztem, hogy részéről nincs meg a szerelem. Persze, számít a pénz, de nekem az is fontos, hogy hová kerül, amit csinálok.
– Ma Magyarországon van igény ezekre a műtárgyakra?
– Mostanában kezd kialakulni a szoborkultúrára, illetve magára a kultúrára való igény. Száz évvel ezelőtt, a húszas években evidencia volt, hogy egy polgári családban festmények lógnak a falon és egy-két szobor is van a nappaliban. Aztán volt egy nagy mélyrepülés és mostanában kezd szélesedni az a réteg, akit egyrészt érdekel a művészet, szeretné szép tárgyakkal körülvenni magát és meg is engedheti magának.
– Ha jól tudom, nemsokára lesz kiállításod…
– Igen, november 16-án, a Veszprémi Városházán lesz egy közös kiállítás az Európai Hulladékcsökkentési Hét keretein belül. Öten állítunk ki ennek a tematikának a vonalai mentén. Az én munkáimban nagyon sok újrahasznosított anyag szerepel, a többiek is ilyen típusú munkákat fognak hozni. Az év vége felé lesz egy kiállításom Budapesten is, egy festőművésszel közösen. Nem szeretek egyedül kiállítani. Szerintem egy kiállítás sokkal erőteljesebb és izgalmasabb, ha a falakon színek vannak, a térben meg formák. Hogy jövőre mi lesz, azt még nem tudom. Amúgy sem vagyok kiállításpárti…
Viszont szombatonként lejárok Tihanyba, a rév mellé. Kiviszek magammal 8-10 szobrot, egy molinót és sok névjegyet. Nem feltétlenül eladni megyek, inkább ismerkedni, jelen lenni. Akinek ott megtetszik egy szobrom, aztán utánanéz, megkeres és úgy vesz valamit, akkor már tudom, hogy az nem egy fellángolás, hanem szerelem.
