– A 2012-ben megjelent könyve a témája és az őszintesége miatt nagy visszhangot kapott. Egyértelmű volt a filmes folytatás?
– Akik olvasták a könyvet, legyen szó személyes ismerősökről vagy a közösségi médiában megszólalókról, mindenki azt mondta, hogy ebből a sztoriból filmet kell csinálni. Ezt sokáig hallgattam, eleinte ellenkeztem, végül beadtam a derekam: kerestem forgatókönyvírókat, rendezővel, producerrel beszéltem, és eljutottam Illés Gabriellához, aki korábban számos nagy tévés és színházi produkciót menedzselt. Abban maradtunk, hogy három éven belül megfilmesítjük a történetet, és ez végül sikerült. A bemutatót tavaly októberben tartottuk volna, de a pandémia közbeszólt. Aki olvasta a könyvet, nagy eséllyel megnézi a filmet is, míg aki először a filmet látja, valószínűleg kíváncsi lesz a könyvre, vagyis ez egy win-win szituáció.
Szabó Győző
Fotó: Penovác Károly/Napló
– A könyv bemutatása utána azt nyilatkozta valahol, hogy voltak nehéz pillanatai az íráskor, mert emlékeztették a drogfüggősége időszakára. A film készítésekor ez megismétlődött?
– Az alkotásban producerként vettem részt, de egyes régi helyszínek bejárásakor mára elfelejtett pillanatok, mozdulatok felidéződtek bennem – szóval kaptam a forgatáson is egy-két gyomrost. Furcsa utazás volt.
– A könyvben tíz év története tárul az olvasó elé, a film inkább a rehabilitáció időszakára koncentrál. Ezt a változtatást a műfajváltás kényszerítette ki?
– Igen, ezt hozta a filmes forma, a Whiplashhez hasonló megjelenítésben gondolkodtunk, ami szintén két ego harcát mutatja be. Ha a drogsztorit mutatjuk be, akkor egy pörgős road-movie lett volna, de számunkra izgalmasabb volt az a lehetőség, hogy az orvos és a beteg közötti kapcsolatot mutatjuk be. Olyan közönségfilmet szerettünk volna készíteni, amelyet az emberek – bár komoly, mély és sötét témáról szól –, szívesen néznek meg. Nincs elmismásolva semmi, mindenki hozta a formáját, kellően naturális. Mindent megmutatunk, de nem túlzunk, és nincs leöntve rózsaszín mázzal sem a történet.
Fotó: Penovác Károly/Napló
A mozi igyekszik követni a valóságot, bár a filmnyelv kedveli a fikciós elemeket – vannak is ilyenek a filmben –, de a történet egésze fedi a valóságot. Sajnos a pandémia miatt közel másfél éve dobozban van a film, ezen nehezen tudtuk túltenni magunkat. Alig vártuk már, hogy itt lehessünk a fesztiválon, és alig várjuk azt is, hogy szeptemberben bemutassák a mozikban is országszerte, és eljuthasson a közönséghez.
– A sajtóhírek szerint esküvőre készülnek Rezes Judittal, akivel tizenhét éve alkotnak egy párt, és két gyermekük is született. Miért éppen most határoztak a házasságról?
– Így jött ki a lépés, nincs ebben semmi humbug, sokat dolgozunk, alig volt időnk egymásra. A két gyermekkel olyan életünk van, amire azt mondhatom, hogy 10-ből 10 pontos, minden kerek. A házasság már csak a hab a tortán.
– A Toxikoma című könyv és film mellett Rezes Judittal közös történetüket bemutató Loveshake című darab is saját élményeken alapul. Lesz folytatása ezeknek az alkotásoknak?
– Azért nem csak az életünkből dolgozunk, de a darabbal valóban a mi kis harcainkat vittük színpadra. Az előadást fel fogjuk újítani, és újra láthatja a közönség.
– Hova indul legszívesebben, ha elutazik: nagyváros, hegy vagy inkább vízpart?
– Hegyi ember vagyok, ha elutazom valahova, akkor csendre, nyugalomra, patakcsobogásra vágyom, a pörgés elég a hétköznapokban. Úgy látom, hogy a Balaton rohamtempómban jön fel, egyre több új hely nyílik, és ezt jó látni. Veszprém számomra eddig egy ismeretlen kisváros volt, de örülök, hogy itt lehetek, nagyon tetszik.
Fotó: Penovác Károly/Napló
– Mi a kötődése a Balatonhoz?
– A Nyírségből származom, nekem tényleg a Balaton volt a riviéra. A nyár csúcspontja gyerekkoromban mindig az volt, ha eljöhettem a káptalanfüredi úttörőtáborba. Az az egy hét Balaton volt a minden. A családdal is leginkább belföldi nyaralásokra megyünk, külföldre kevésbé. Izgalmas dolog felfedezni Magyarországot.
