– Nagyon korán elkezdett foglalkoztatni a színházi közeg. Elsős koromban már indultam egy versmondó versenyen, amit sikeresen megnyertem. Akkor javasolták, érdemes ezt a tudásomat kamatoztatni, ennek megfelelően színi tagozatos szakgimnáziumba jártam, illetve elsőre felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre.
– Egyenes út vezetett a versmondástól a színpadig?
– Ezzel párhuzamosan számos, ettől jóval eltérő dologgal is foglalkoztam az életemben, többek között Európa-bajnokságig jutottam egy küzdősport szakágban.
Az egyetemi évek alatt voltak olyan időszakok, amikor akadályba ütköztem. Nem is színészileg, inkább emberileg. Előfordult, hogy az egyetem közelébe sem akartam menni, annak ellenére, hogy ott mindenki a javamat akarta. A próbák alatt nem éreztem, miként kell tovább építeni egy-egy szerepet. Olyan volt, mintha vakon kellene kijutnom egy labirintusból. Nem emlékszem rá, hogy miként sikerült átlendülnöm ezen. Olyan stresszben voltam és fáradt, hogy nem maradtak meg emlékek ebből az időszakból, de örülök, hogy sikerült túljutnom rajta. Ennek ellenére még most is labirintusban vagyok, de már látok és van vezetőm, aki mutatja az utat, hogy merre menjek, így sokkal biztosabb lehetek a dolgomban.
Ádámok és Évák Ünnepe
– Mikor kerültél kapcsolatba a Veszprémi Petőfi Színházzal?
– Veresegyházon laknak a szüleim, Egerben születtem, de Budapesten éltem sokáig. Most pedig veszprémi vagyok, már lassan fél éve.
Az egyetem harmadik évében érkeznek a színházak gyakorlati felkérései a hallgatók felé. Több megkeresést is kaptam, de a Veszprémi Petőfi Színház vezetése és közege olyan hatást tett
rám, ami eldöntötte, ide kell jönnöm. Ebben az is közre játszhatott, hogy mesterem, Marton László a színház igazgatója, Oberfrank Pál osztályfőnöke is volt korábban és a Marton-tanítványok között létezik egyfajta láthatatlan kötelék, ami még jobban megerősítette, hogy Veszprémben a helyem. Tudtam, hogy itt olyan emberekkel dolgozhatom, akikben bízhatom, felnézhetek rájuk és tudok velük azonosulni.
Ez az első gyakorlati évem egy igazi teátrumban, eddig műhelymunkával foglalkoztunk az egyetem négy fala között, gyakran kora reggeltől késő éjszakáig. Ahhoz képest hatalmas változás a színházi közeg. Óriási felelősséggel jár minden, amit teszek, de nagyon élvezem. Jól érzem magam a Veszprémi Petőfi Színházban. A gyakorlati évben általában egy-egy darab erejéig terveznek egy diákkal, de itt megkaptam azt a bizalmat, hogy egész évben szerepelhetek. Ilyen hatalmas tapasztalatot máshol nem is szerezhetnék.
– Mit ad neked a színház a korábbi műhelymunkával szemben?
– Az egyetemen mi találjuk ki a díszletet, a jelmezeket, a jeleneteket, magunk rendezünk. Természetesen tudtam, hogy egy színházban ez másképp működik. Jó volt fizikai valójában megélni az itt folyó munkát, beülni az olvasópróbára, találkozni a rendezővel, kollégákkal. A díszlet és jelmeztervező megmutatta, milyen lesz a végeredmény, pontosan megmondták hova álljak, mit csináljak. Csodálatos érzés volt először meglátni a nevem az öltöző ajtaján, ahova jött az öltöztető, hozta a ruhámat, majd szólt a hívó, hogy színpadra kell állnom. Mindenre van egy személy, aki segíti, támogatja a munkám és mindezt nagyon kedvesen teszi. Nem néznek hülye egyetemista kisgyereknek, egyenrangú partnernek érzem magam. Mindenkinek köszönöm a belém vetett hitet.
– Az idei évad eddig valamennyi darabjában színpadra léptél.
– A Nyitott ablakban kezdtem az évadot, játszom A nagymama produkcióban, átvettem egy szerepet a Holt költők társaságában, a Diótörő és Egérkirályban pedig a címszerepet kaptam meg. Nem gyakori, hogy ilyen nagy szerepekben játszhat egy negyedéves hallgató, éppen ezért nagyon hálás vagyok, hogy ekkora bizalmat kaptam a színház vezetésétől. Az a minimum, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ennek megfeleljek, és azt mondják, nem csalódtak. Az külön öröm, amikor egy néző személyesen mondja el nekem, hogy tetszett neki az alakításom. De ekkor sem a dicséret a legfontosabb, hanem az, hogy lássam a szemében az őszinte fényt, amikor erről beszél. Nem mindenki lesz színész, aki kijön az egyetemről. Nem jár vele a „sztárság”. Nincsenek is ilyen ambícióim, csak igyekszem minél jobban játszani, örömöt adni a nézőnek. Ezzel együtt fontos, hogy jelenleg színész hallgató vagyok, tanulom a pályát. Nem tartom még magam színésznek.
Diótörő és Egérkirály / Fotó: Veszprémi Petőfi Színház
– Most a Diótörő és Egérkirály főszerepére készülsz.
– Egy fantázia jelenik meg a színpadon az előadás folyamán. Eleinte nagyon féltem, de ha színész ambíciókkal rendelkezik egy ember és adódik egy szerep, amit megkaphat, azért fogcsikorgatva küzd. Előre érzi, hogy az az ő szerepe és mindent megtesz érte, megmutatja, hogy méltó rá. Ha kézben a szerep, jön a megfelelési kényszer, meg kell mutatni a rendezőnek, méltó vagy a bizalomra. Egyébként még most is félek. Ez az első címszerepem, amit még nagyobb felelősség kell eljátszanom. Izgatottan várom, hogy milyen lesz a végeredmény.
Fontos, hogy ez nem csak egy gyermekeknek szóló mese, egy-egy karaktert kiválasztva mindenki magára ismerhet az előadás folyamán. Ezzel együtt egy elképesztően látványos és sok-sok zenével kísért produkciót kap a néző. Nagyon várom már az első reakciókat. Ez egy óriási kísérlet számomra, ugyanis prózai szakon tanulok az egyetemen, de mégis egy ilyen zenés előadásban mutathatom meg magam teljes mértékben, és nagyon élvezem ezt a kihívást. Az a célom, hogy büszke legyen rám a színház, büszke legyen rám Veszprém. Az életem egy olyan oldalát mutathatom meg, amit előtte még sosem. Maximalista vagyok, amiben csak lehet, 110 százalékban teljesítek, bízom benne, hogy ez a színpadon is látszódni fog.
– Vannak szerep álmaid?
– Ez már az én exhibicionizmusom, hogy nagyon szeretnék Shekaspeare főszerepeket játszani. Szeretnék én lenni Tartuffe, III. Richárd, esetleg Jago az Otello-ból.
– Mennyire sikerült megismerned Veszprémet?
– A színház kitölti az egész napomat, de természetesen sétáltam már a városban. A Wellhello #sohavégetnemérős című film forgatásán egyébként már jártam itt. Nem olyan nyüzsgő itt az élet, mint amit a fővárosban megszoktam, de ez talán nem is baj. Gyönyörű a város, nagyon kedvesek az emberek és már felismernek az utcán. Olyan Veszprém, mint egy nagy család, amely befogadott.
#sohavégetnemérős
Forrás: Veszprémi Petőfi Színház
