A második világháború után újabb lendületet kapott a szénhidrogén-kutatás, ennek során a Dunántúli Kőolajipari Vállalat szakemberei 1962. július 15. és november 7. között a zalakarosi termelőszövetkezet földjén is kutatófúrásokat végeztek abban a reményben, hogy kőolajat vagy földgázt sikerül a felszínre hozni.
Novemberre 2307,5 méterre hatoltak le a fúróberendezéssel, de ekkor már tudták, hogy a szénhidrogén-termelés szempontjából ez a fúrás is meddő. Ám belefúrtak egy hatalmas rezervoárba, melyből forró víz tört fel. December 16-án 22 órakor mintát vettek a vízből, melynek vegyelemzése nagy mennyiségű kalciumot, magnéziumot, nátriumot, jódot, klórt, ként, vasat, brómot s kisebb mennyiségben más ásványi anyagokat mutatott ki a 96 °C-fokos vízben.
A kútkönyvben azt rögzítették: „a lyukfej karácsonyfával [a kutat lezáró műszaki berendezés elnevezése] van felszerelve és 10 mm-es fúvókán folyamatosan forró sós vizet, gőzt és kevés kevert gázt termel.” A szénhidrogén termelésére meddővé nyilvánított kutat átadták a helyi Zöldmező termelőszövetkezetnek és a DKV levonult a munkaterületről.
Miközben hazánk területén egyre-másra sokasodtak a termálvizet eredményező kutatófúrások, jelentős szemléletváltozás ment végbe a vízgazdálkodásban is. Az 1952-ben alapított Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet megteremtette a modern hazai hévízkutatás feltételeit, számos eredménye egyikeként 1959 és 1964 között kidolgozta a hévízkutak béléscsövezésének, többszintes szűrőzésének napjainkban is használatos rendszerét, emellett megindult a másodhasznosításra alkalmas meddő szénhidrogénfúrások teljes körű adatgyűjtése, továbbá a 35 °C-nál melegebb vizű kutak adatbázisának létrehozása, melynek végeredménye a hévízkútkataszter elkészítése volt.
Fürdőavatás 1965. szeptember 5-én
Fotó: ZH Archívum
A kormányzat elsősorban gazdasági megfontolások miatt kiemelten támogatta a geotermikus energia egyre szélesebb térnyerését, ezért kezdetben a zalakarosi kút hasznosításának terveiben is a termálvíz agrárcélú felhasználása került előtérbe, és csak másodikként jelent meg a nem idegenforgalmi célú, elsősorban kizárólag a környék lakóinak igényeit kiszolgáló fürdő létesítése. Ezek a törekvések az egész ország területén mindenhol jelen voltak.
Az első bő évtized kútfúrásai eredményeként 1972-re Zala megyében 143, Somogyban 129, Hajdú-Biharban 64, Pest megyében 52, Bács-Kiskunban 47, Szolnok megyében 39, Békésben 30, Vasban 29, Győr-Sopron megyében 20, Hevesben 19, Csongrádban 14, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 11, Veszprém megyében 10, Tolnában 4, Baranyában 3, Komárom és Szabolcs-Szatmár megyében 1-1 bevizsgált kutat dokumentáltak. Ekkor a víztermelésre kiképzett 90 kút közül szabadtéri és zárt fürdőben 51, mezőgazdasági célú fűtésre 15 kút vizét használták.
A zalakarosi fürdő az első években
Fotó: ZH Archívum
Az Országos Vízgazdálkodási Keretterv, mely a fejlesztések egyik alapdokumentuma volt, 1960-ban 186 helységben 447 ásvány-, gyógy- és hévízelőfordulást regisztrált, ezekből az akkori technológiával 125,7 millió m³ víz volt kitermelhető, ennek a mennyiségnek addig 52 százalékát nyerték ki. A kitermelt víz 61 százalékát a májustól szeptemberig tartó nyári szezonban, a maradék 41%-át pedig a téli időszakban használták fel, így a vízkihasználás mindössze 41 százalékos volt.
A vízgazdálkodás egyre inkább támogatta a hévízkitermelést, és a gazdasági célok mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapott a gyógyászati alkalmazás is. Dr. Pribék László, a Zala Megyei Kórház belgyógyászati osztályának vezető főorvosa a Zalai Hírlapban részletesen taglalta ennek jelentőségét a reumás és a kopási jellegű mozgásszervi megbetegedések nagy száma miatt, hangsúlyozva, a traumatológiai utókezelések szempontjából is rendkívüli fontossággal bírna a termálvizek szélesebb körű használata. Ennek akadályaként azt jegyezte meg, hogy „sajnos, a fürdők fejlesztése nálunk túlságosan lassú ütemben folyt, csak az utóbbi években láthatunk fellendülést ezen a téren”.
Zalakaros ezekben az években tipikus elhaló aprófalu volt Dél-Zalában, egy termálkúttal, melyből ömlött a víz – a semmibe… A falu lakói szinte naponta kijártak vödrökkel, dézsákkal, vitték haza a vizet, és otthon gyógyították reumájukat.
Jóllehet röviddel a víz felfedezése után határozat született arról, hogy 1962. december 31-i határidővel készüljenek el egy strandfürdő tervei, és a falu vezetői a helyi termelőszövetkezet elnökével keressék meg annak lehetőségét, milyen módon lehetne közösen hasznosítani a természeti kincset.
Tárgyalásokat szándékoztak kezdeni a környékbeli falvak tanácsi és termelőszövetkezeti vezetőivel arról, hogy járuljanak pénzügyileg hozzá egy közös létesítmény felépítéséhez, s harmadik feladatként azt fogalmazták meg, hogy gyűjtsenek minél több társadalmi vállalást, vagyis társadalmimunka-felajánlást. Mindez azt sugallja: a község vezetői előtt kezdetben saját erőből, a községfejlesztési alap finanszírozásával megvalósítandó beruházás képe lebegett, de tisztában voltak azzal is, hogy ezt a szép tervet belátható időn belül a kisközség egyedül nem képes megvalósítani.
A községi tanács elnöke, mikor meglátta Zala Megye Tanácsa által 1963. július 1-jén jóváhagyott, hétmillió forintra (ez mai árakon 728 millió forint lenne) tervezett beruházást, melyben egy uszoda – mai fogalmainkkal élve egy sportmedence –, egy „fürdő” (termálvizes medence) és egy lubickoló (gyermekmedence) szerepelt öltözőkkel és egyéb kiszolgáló létesítményekkel, – talán mert veszve látta kezdeményezésüket – kifakadt: „A mi kis községünk ezen összegű építkezést maga végrehajtani soha sem tudná”.
Zalakarosnak ekkor kevés szabad felhasználású pénze volt, mert a villamosítási hitelt törlesztette. Nem maradt más lehetőség, mint a szűkös anyagi lehetőségeket minél több társadalmi munkával kiegészíteni. A nagykanizsai járás községeinek anyagi segítségét többször említette ugyan a korabeli sajtó, és megemlítette visszaemlékezésében Szirtes Lajos, a fürdőváros korábbi polgármestere is, ám ennek bizonyítékát mindeddig nem sikerült fellelni a hivatalos iratokban.
Hosszas huzavona után a megyei tanácson elkészültek a „részint tisztasági és strandfürdő, részint mezőgazdasági létesítmények építése” céljával, összesen 14,8 millió forintra tervezett (ez 2020-as árakon 1,5 milliárd forint), három ütemben megvalósuló program tervei.
A fürdő létesítését több tényező is sürgette. Egyik, hogy az 1950-es közigazgatás-változással Zalától Veszprém megyéhez csatolták a Balaton-felvidéket, Keszthelyt és Hévízt, így az 1962 után kezdetben lassan, majd egyre erőteljesebben meginduló turizmus számára Zala megye nem bírt jelentős vonzerővel.
S miután az agrárcélú beruházásokra nem állt rendelkezésre megfelelő forrás, a termálvíz hasznosításának egyetlen útja egy termálfürdő megépítése volt.
A Zalai Hírlap riportere 1963 májusában „Lehet-e »második Hévíz« Zalakarosból” címmel sürgette a víz hasznosítását. Az újságcikk első sorai plasztikus képet tártak olvasói elé: „A Galamboktól Zalakarosra vezető makadámút mentén – közvetlenül az utóbb említett község határában – a zöldellő lapályon hosszú cső kígyózik. Végén fülsértő sistergés, gőzfelhő közepette vízsugár lövell a rétre, a szemközti liget fái közé. Attól függetlenül, hogy 12 atmoszféra nyomással fröccsen ez a vízsugár ma még a semmibe, egyébként sem tanácsos kézzel belenyúlni.
A víz a hőmérő higanyszálát még a cső torkolatánál, a szabadba jutásnál is pillanatok alatt 70 fokra tornázza fel: Zalakaroson hévíz tört elő a föld méhéből – kőolajkutatás közben.” […] „Ha az olajat, a zalai föld legnagyobb kincsét előszeretettel nevezzük »fekete aranynak«, úgy a hévíz joggal nevezhető »fehér aranynak«.”
Ha lassan is, de elkészültek a víz hasznosításának tervei.
1963-ban Müller Pálné megtervezte a sokszögű medencét, melynek építése 1964 tavaszán kezdődött meg. 1965-ben a nyár derekára már majdnem befejeződött az építkezés, bár lassították a munkát a tervezővel folytatott viták és egyeztetések, az anyaghiány s a gyakori anyagproblémák, de megnyugvás is tükröződött Csordás József akkori tanácselnök szavaiból: „Megmondom őszintén, sokszor már azt mondogattam magamban: bánom, hogy nálunk tört fel ez a hévíz, olyan nehézkesen indult meg az építkezés. Most azonban valóban meggyorsult az ütem, s ha nyárra elkészül az, amit a tervek előírnak, valamennyi községbelimmel együtt fogok örülni ennek”.
„Zalakaroson hévíz tört elő a föld méhéből – kőolajkutatás közben”
Fotó: ZH Archívum
Az építkezés során majdnem tragédiába torkollott az ott dolgozók egymás közötti vetélkedése: ki fürödjön először a zalakarosi vízben. Az első kút próbaüzeme idején a vállalat egyik hegesztője belement a gumifóliás medencébe. Miután megnyitották a kutat, alig tudott elmenekülni a hirtelen kicsapó forró víz elől. A gumifóliás medencéből nem tudott kijönni, s munkatársai csak az utolsó pillanatban tudták kihúzni. Ezután minden munkavédelmi előírást zokszó nélkül betartottak.
Eredetileg 1965. augusztus 20-ra, az Alkotmány ünnepére tűzték ki a község tulajdonában lévő fürdő megnyitását és a próbaüzem indítását, ez a dátum később augusztus 19-re, végül szeptember 5-re módosult. Nem egészen két hónapos üzemelést terveztek kora ősszel, szeptemberben és októberben.
A szélesebb nagyközönség az újságokból értesült az új fürdő létesítéséről, a híradásban kiemelték az Egészségügyi Minisztérium megyei tanácshoz küldött leiratából, hogy „a zalakarosi termálvíz mind hőmérsékleténél, mind vegyi összetételénél fogva a valószínűség szerint gyógyászati szempontból is sikeresen alkalmazható, s ezért a hévíz egy részét a strandfürdő céljai mellett a gyógyító jelleg lehetőségeinek biztosítására kell fenntartani”.
Majd röviden ismertették a 4 millió forintos beruházással elkészült fürdőt, melynek 317 m²-es termálmedencéje, 70 m²-es gyermekmedencéje és a nagykanizsai üzemek által fából készített, a medencéket a közút felől L alakban lehatároló kabinjai készültek el a nyitásra. A fürdővendégek ellátásáról a kiskomáromi földművesszövetkezet – későbbi elnevezésével: a Zalakomár és Vidéke ÁFÉSZ – büféje gondoskodott.
1965. szeptember 5-én dr. Bedő János nagykanizsai járási tanácselnök felavatta a zalakarosi fürdőt, ezzel megkezdődött az október végéig tartó, nem egészen két hónapos próbaüzem, melynek során kilencezer vendége volt az inkább strand-, mint termáljelleggel üzemelő – akkor egyetlen zalai – termálfürdőnek.
1966. január 1-jével a fürdő a Délzalai Víz- és Csatornamű Vállalathoz került, mely sikeresen működtette, fejlesztette több mint negyedszázadon át. Az első teljes, 1966-os szezonban már a nagykanizsai vállalat volt a zalakarosi fürdő gazdája.
A termál- majd később gyógyfürdő létrehozásával egy új, felívelő fejezet kezdődött Zalakaros történetében, hiszen egyedülálló, hogy egy meglelt természeti erőforrás megfelelő hasznosításával, a létesítmény folyamatos fejlesztésével egy elhaló aprófalu dinamikusan fejlődő fürdővárossá váljon fél évszázad alatt.
Nézd meg a fürdő legújabb képeit:
Forrás: zaol.hu
