– Mikor kezdte el helytörténeti kutatásait Zamárdiban és milyen témákban?
– Gyermekkorom óta érdekelt családom és közvetlen környezetem múltja. Kik voltak az őseim, hogyan éltek a régi emberek? – ezek a gondolatok foglalkoztattak. Nagymamám sokat mesélt mindezekről. Általános iskolásként a Bemné dr. Schneider Mária által vezetett iskolai honismereti szakkör tagjaként néprajzi témában gyűjtöttünk, szép eredménnyel szerepeltünk pályázatokon is. Tanítóképzősként szakdolgozatomat Zamárdi jeles napi szokásai szeptembertől vízkeresztig címmel írtam, 1995-ben. Főleg saját gyűjtés volt mindez.
Később hosszabb szünet következett, csak családfakutatással foglalkoztam saját örömömre. Két évvel ezelőtt feldolgoztam a zamárdi egyházi anyakönyvek első 110 évét, egészen 1895-ig. Ezt is csak a magam kedvéért, de azóta több zamárdi lakost sikerült megörvendeztetnem a saját családfájával. A közel 7000 névből kiépülő családfáknak köszönhetően „megismertem” a XIX. századi zamárdiakat, kicsit beleláttam az életükbe, tragédiáikba. Érdekes kutatómunkának bizonyult mindez és egyben nagy segítséget jelentett a temető történeti feltárásában is. 2018 őszétől kezdtem foglalkozni helytörténeti témákkal, köztük a régi temető bemutatásával. A Zamárdi Hírmondóban jelentek meg kisebb írásaim. Igyekeztem olyan témákat előtérbe helyezni, melyeket előttem még nem igazán kutattak.
– Milyen témák voltak ezek?
– Az endrédi anyakönyvben megtaláltam a zamárdi népesség összeírását 1763-ból, az akkori plébánosnak köszönhetően. Erről szóló írásom után sok biztatást kaptam. Írtam a templomunkban található vörösmárvány síremlékről. Gyűjtöttem a Zamárdiról szóló régi cikkeket a sajtóból, egy csokorral közre is adtam. Írtam a zamárdi fiatalok életéről az 1920-as években, de foglalkoztam a szántódi régi temető múltjával is. A véletlen úgy hozta, hogy két éve betekinthettem Piller Dezső helytörténész, amatőr régész hagyatékába, ahol igazi kincsekre leltem. Tarr Péter történelem szakos igazgatónk őrzi a hagyatékot, jó lenne idővel közkinccsé tenni, akár könyv formájában is.
– Akadnak nagy helytörténész elődök Zamárdi esetében?
– Piller Dezső tanár az 1950-es évektől az 1999-ben bekövetkezett haláláig tevékenykedett településünkön, komoly helytörténeti kutatásokat folytatva. Valamint Friesz Kázmér egykori tanáromtól, iskolaigazgatótól, aki szintén elhunyt már, sok helytörténeti ismeretet szereztem. Friesz Kázmérnak köszönhetjük a Zamárdi történetét bemutató monográfia szerkesztését.
– Mikor és hogyan fordult érdeklődése a zamárdi temetők történeti kutatásának irányába?
– Szinte minden évben kimegyek a régi temetőbe halottak napján. Tavalyelőtt elgondolkodtam azon, hogy éppen 30 évvel korábban írtam össze rokonaim sírfeliratait, de már nem látszik minden tisztán. A 30 év nyomot hagyott a köveken. Körültekintettem, és a sírköveken olvasható nevek egy része ismerősként köszönt vissza. Visszatértem a temetőbe füzettel, tollal és egy csiszolópapírral, és feljegyeztem mindent. Több elhunytról meséltek már a zamárdi idősek korábban, őket felkerestem újra. A Piller-anyag, a saját és a Magyar Családtörténet-kutató Egyesület (MACSE) anyakönyvi adatbázisa is segítségemre volt. Mindig kerültek elő újabb részletek, azóta is találtam érdekességeket.
– Milyen sajátosságai vannak a zamárdi temetőnek?
– Zamárdi legrégebbi sírjai többségében az Új sori régi temetőben találhatóak. Kevesen tudják, hogy mégsem ez a legősibb temető, hanem a központi, melynek azelőtt Kálvária-temető volt a neve. Ezt onnét kapta, hogy a Hősök kápolnája helyén állt 1847-től egy kőfallal körülvett kálvária három fakereszttel. Ez a temetkezési hely a hagyomány szerint az 1855-ös kolerajárvány idején telt be, más forrás szerint 1862-ig használták. Az 1857. évi tagosítás idején kétholdnyi területet hagytak temetőnek a község északnyugati szélén, az Új soron. 1858. március 28-án Molnár Terézia volt az első halott, akit ide temettek. 1863. március 23-án a templompénztár előző évi maradványából és a hívek adományából fakeresztet állítottak fel benne, melyet Polák József karádi esperes szentelt föl. Ma már természetesen ez a kereszt nem áll, a sírhelyek többségét is csak egy-egy halom jelzi vagy az sem. Van azonban még közel ötven fejfa és sírkő – 100-140 évesek –, melyeket az idő nem pusztított el.
Fotó: Szűcs Gáborné Lázár Mónika
– Milyen történeteket, halálozási eseteket rekonstruált a zamárdi sírok és anyakönyvek vizsgálata során?
– A számtalan érdekes sors közül többet is kiemelnék. Az egyik Takács József kántortanítóé, aki 1907 őszén eltűnt. Hiába keresték, csak tavasszal találták meg a határban. Bár a boncolás balesetet állapított meg, állítólag egy bakter a halálos ágyán bevallotta a gyilkosságot.
A visszaemlékezésekben olvastam, hogy volt a tanítónak egy kutyája, amelyik egész télen kijárt Fehérék pincéjéhez, csapást vágott oda. Talán tudta, hogy ott a gazdája? A pincében lekénezve, egy hordóban rejtegették, és tavasszal kivitték a határba? Az öngyilkosság is felmerült, mert tárgyalásra kellett volna másnap mennie a tanítónak. Ezek persze csak feltételezések. Amikor megtalálták a testet, ép volt, a vadak nem szedték szét, ruhája felismerhető volt. Kis batyuban vitték be a községi istállóhoz, oda mentek érte a koporsóval a szülei.
Tragédia nem csak őt érte: Kovács István (1914-1926) kútba esett egy decemberi disznóölés alkalmával. Édesanyjával együtt nyugszik, Kovács Istvánné Ganzky Terézzel (1886-1921), aki egyébként a Balaton Szálloda bérlője volt férjével együtt.
Blehó Kelemen története is szomorúan végződött. Kelemen, a zalai kocsmáros fia Tihanyba indult borért. A kompra várva meg szerette volna itatni lovait, ezért beúsztatott a Balatonba. Az állatok alábuktak, a 19 éves fiatalember belefulladt a vízbe. A lovak kiúsztak a partra, Kelement hat nap múlva, 1910. júl. 4-én temették el.
A 18 éves Arácsi István 1907-ben „agyonlövetés” által halt meg, azaz baleset történt, véletlenül fejbelőtték.
Matyikó Jánosról, aki 72 esztendőt élt (1920-ban hunyt el) sok zamárdi mendemonda él. Érdekesség, hogy ennek az elhunytnak a fényképe 1899-ből szerepel Jankó János Magyar typusok a Balaton mellékén című könyvében. Matyikó János 177 cm magas, gesztenyebarna hajú, kék szemű férfi volt. Mozsaras ragadványnevet kapott, nagy ereje miatt.
Egy közmondás is fűződik a nevéhez: „Csodát látott, mint a Mozsaras Matyikó!” Állítólag egyszer lopták a káposztáját, és megleste a tolvajt éjjel. Agyonütötte. Akkor látta, hogy egy szegény hétgyermekes ember, a Csócsa volt az. Mit volt mit tenni, hazament, lefeküdt, de nem tudott aludni. Hajnalban kiment az udvarra. Látja ám, hogy az utcán sétál a tolvaj! Beszaladt és kiabálta: Anyjuk, csoda történt, feltámadt a Csócsa! Ezek mind-mind érdekes, szájról-szájra terjedő történetek a településen.
A fiatalon (21 esztendősen) elhunyt – Pro Patria feliratú sírnál – nyugszik Horváth József. „Fiatal korának lángoló lelkesedésével áldozta fel reményteljes ifjú életét a hazáért” – tudósít a felirat. Ez a fiatalember rendkívüli szellemi képességekkel bírt, ha elolvasott valamit, később szóról szóra vissza tudta mondani. Szívesen segített másoknak ügyes-bajos dolgaik intézésében. Az olasz frontról hazajött, de tüdőbajban elhunyt 1917. december 14-én. Sírkövét a község állíttatta tiszteletből.
Fotó: Szűcs Gáborné Lázár Mónika
– Mit lehet megtudni a sírfeliratokból? Miben hunytak el az itt nyugvók?
– Nyilván megtudhatjuk a születési adatokat, házastársak, gyermekek nevét. Az anyakönyvi kivonatokkal egybevetve láthatjuk azt is, hogy a XX. század elején milyen sokan hunytak el hadifogságban, fronton.
Például Tóth Mihály és Sarang Julianna gyermekei: Tóth Lajos (1899-1919), aki hazajött a frontról, majd tuberkolózisban meghalt. Valamint Tóth Bálint (1894-1916), aki 1916-ban orosz fogságba esett, később vörös katona lett, 1918-ban látták az Ural vidékén, egy katonatársa hozott hírt róla. Felesége és gyermeke volt már, aztán nyoma veszett – valójában nem itt nyugszik.
Antal Lajos 27 éves siófoki származású kőműves – akinek neve az előbbi két személyéhez hasonlóan olvasható az I. világháború hősi halottai között – tuberkulózisban halt meg 1916-ban.
Számos gyereksír is látható, a korszak járványai, gyógyíthatatlan betegségei miatt jóval nagyobb volt a halálozás.
Csehi Margit (élt 18 hónapot), Varga Teréz (élt 5 évet). Arácsi L. törött keresztje alatt Arácsi József és Matyikó Katalin 23 hónapos Lajos fia nyugszik, akit a torokgyík vitt el. Bohos Sándor (1873. febr. 12. – 1873. júl. 20.) a zamárdi őrházban született, Bohos Mihály vasúti őr gyermekeként. Szakolczai Dezső, Szakolczai Lajos, a szántódi állomásnál működő vendéglős gyermeke torokgyíkban halt meg 1889. szeptember 8-án, alig volt négy esztendős.
– Mit tudunk a korabeli temetkezési szokásokról, a halottak búcsúztatásáról, emlékük őrzéséről?
– A temetkezési szokásokról Friesz Kázmér írt 2010 februárjában a Zamárdi Hírmondó hasábjain. Tőle megtudhatjuk, hogy
a temetés napján a koporsót a ház udvarára vitték, majd a Szent Mihály lovára tették – azaz helybéli férfiak tartották –, mindezt úgy, hogy a halott lába az utca felé nézzen. A fejhez közel abrosszal (damaszt vagy vászon) terített asztalt állítottak. Az asztalhoz érkezett meg a pap, itt tartotta meg a szertartást.
Szép történeti emlékek maradtak fent a halottbúcsúztatásról is, amely nagyban függött a családok vagyoni helyzetétől. A halottbúcsúztatást a kántor tartotta, majd ezt követően a koporsót általában nyolc férfi vitte a temető felé. Itt a kapu előtt megálltak, mert úgy tartotta a néphit, hogy az előző halottat le kell váltania az új halottnak. Tiszteletteljes, komoly rituálék voltak ezek, melyek nemzedékről-nemzedékre öröklődtek. Nagymamám emlegette, hogy még az állatokat is kivezették az udvarra elbúcsúzni a halottól. A halotti tort egyszer betiltotta a plébános, mert nem volt méltó a gyászhoz a túl sok alkohol fogyasztása és annak következményei…
Fotó: Szűcs Gáborné Lázár Mónika
– Akad még kutatni való terület ebben a témában?
– A Zamárdihoz tartozó Tóköz régi temetőjében van egy sír, az „ismeretlen katona sírjaként” emlegetik. Érdekes lenne többet megtudni róla. Mostanában Zamárdi utcaneveinek története foglalkoztat. Egy 1929-es térkép keltette fel érdeklődésemet a téma iránt. A település eredetileg egyutcás, szalagtelkes falu volt, néhány közzel. Az 1920-as években alakult ki a fürdőtelep, és indult fejlődésnek Zamárdi. Az akkor jellemző utcanevek jelentős része megváltozott az idők folyamán. A téma nagyon érdekes, és eddig senki sem kutatta.
– Miért tartja fontosnak, hogy a települések feltárják temetőik sírjainak történetét?
– Egy település múltjához hozzátartozik temetőjének története is. A kőbe vésett nevek és adatok figyelmeztetnek bennünket arra, hogy előttünk is éltek ezen a helyen emberek, akiknek élete, sorsa lassan feledésbe merül, ha nem mondjuk el és nem írjuk le az utókor számára, kik voltak, mit tettek, mi történt velük. A múlt emlékei, eseményei, alakjai befolyásolják jelenünket és talán jövőnkre is hatással vannak. Kosztolányi Dezső gondolataival értek egyet: „Volt emberek./Ha nincsenek is, vannak még. Csodák./Nem téve semmit, nem akarva semmit,/hatnak tovább.”
