Bodó Iván siófoki halászati mérnököt néhány éve volt szerencsém megismerni. A rádióban, ahol dolgoztam, olyan horgásztörténeteket varázsolt az éterbe, melyek lenyűgöztek. Tapasztalatait, tudását árnyalt ábrázolásmóddal, kedves humorral fűszerezte, így azok is élvezhették sztorijait, akik nem rendelkeztek „matulabácsis” életélményekkel. Mert, hogy valaki így meséljen a Balaton élővilágáról, ahhoz nagyon jó megfigyelőképesség és végtelen szeretet kell. Mi más árulkodhat Bodó Iván stílusáról, mint például a hínárok és algák világának megjelenítése. Így ír róluk a Balatoni halmesék című könyvében: „Fogalmazhatnánk úgy is, hogy olyan versenytársak ők, mint a rivális színésznők a színpadon, ahol az arat sikert, aki a reflektor fényéből eredményesebben takarja ki a másikat. Ezek után jöhet a kérdés: kinek tapsoljunk?”

Szóval „nem mese ez, gyerekek”. Hanem tömény csobogás, Balatonillat, víz alá merülés, halnász, szaporodás. Az élet körforgása. Bodó Iván kincset érő élettapasztalatával és családi történeteivel fűszerezve. Ezért persze nagyon is ajánlott például a gyerekeknek. Bodó Ivánt kérdeztem kötetéről.

Balatoni halmesék – élvezetes olvasmány a halakról
Fotó: Krausz Andrea

– Nem ez az első könyved, ha jól tudom.
– „Tóparti ösvényeken” címmel megjelent már egy gyerekeknek szóló verses enciklopédiám, és van egy „Minden csak hangulat” című verseskötetem. Ezt még álnéven írtam, mert röstelltem, hogy én verseket írok.

– Most már nem röstelled?
– Nem. Már megszoktam, hogy megmosolyognak. Egyébként negyvenéves korom után jött nálam ez a dolog, mégpedig a mobiltelefonomon írt sms-ek hatására. Mivel azt vallom, hogy derűsnek lenni jó és kell, ezért olyan szövegeket írtam, amelyekben rímeltek a sorok. Ahogy Bodó nagyapám a kapitány következő parancsáig folyton keresztrejtvényt fejtett a hajó gépházában, és kereste játékosan a megfejtést, úgy én is mindig kerestem a szavakat. A jóféle szavakat. Amúgy nem szeretem ezt a modern világot, amikor különböző kódszámok és jelszavak által kell élni, de az sms-eknek köszönhető nálam a költészet. Szóval, ha maradnak a tárcsás telefonok, akkor valószínűleg nem lesz belőlem versíró. Egy percig sem tartom magam költőnek, csupán játékosnak.

A horgásztudást átadja a gyerekeknek
Fotó: Bodó Iván – családi

A zománcos bili és a keszegek

– Sokan olvassák verseidet a közösségi oldaladon, de a könyvírás új dolog.
– Korábban megjelentek írásaim a gyerekeknek szóló „Süni” ökológiai magazinban, ami sajnos már megszűnt. „Naplóm a halásztanyán” címmel történeteket közöltek tőlem, melyeket olvasva a Scolar kiadó szakemberei úgy döntöttek, hogy bővítik palettájukat, és egy balatoni halakról szóló ismeretterjesztő könyvet adnak ki. Ez egy nagyon szép felkérés volt, mert én soha nem gondoltam volna, hogy könyvet fogok írni. Az apámtól örökölt íróasztalnál azon gondolkodtam, hogy is kezdjem? Aztán visszagondoltam a gyerekkoromra, hogyan alakult ki bennem a kötődés a halak iránt.

– És hogy alakult ki a kötődésed a halak iránt?

– Az első halszagú emlékem, ahogy ülök a zamárdi nagyapáméknál a zománcos bilin, és a mellettem lévő halpucoló vájdlingban pihegő keszegekről körömmel piszkálom le a pikkelyt.

Színesen él az emlékezetemben a kerti csap alatti bádogdézsa is, amiben a nagyapám tartotta a nádasban fogott pontyokat. Folyton csöpögött rájuk a víz, így az oxigénbevitel és a folyamatos vízutánpótlás is megoldott volt. A dézsa tetején lévő fenyődeszkák arra szolgáltak, hogy a pontyok ne ugráljanak ki. A réseken keresztül bekukucskálva láttam a bajszos, tátogó halszájakat. Órákig nézegettem őket, az emlék beleivódott az emlékezetembe. Az érdeklődésem középpontjába kerültek a halak. Aztán 4 éves koromban édesapámmal elkezdtem horgászni, és jött hozzá a zsákmányszerzés csodálatos érzése. Középiskolásként alig vártam, hogy hazaérjek a kollégiumból és induljunk a vízre.

Annál ideálisabb dolgot, hogy apa és fia egy egész vakációt végigpecázva és beszélgetve eltöltsön a vízparton, nem nagyon tudok elképzelni. Ez egy csoda volt az életemben.

Órákig figyelte gyerekként a halakat
Fotó: Bodó Iván – családi

A vízi világ rejtélyes közege

– Nagyon tetszik, ahogy mesélsz. Megnyílik a képzeletbeli mozi, ott ülünk veled együtt a Balaton-parton. Tőled hallottam először, hogy a harcsa feljön a víz felszínére és szőröstül-bőröstül bekapja a kacsát. Én nem is tudtam, hogy ilyen létezik!
– Tele vagyunk csodákkal, és a vízi világ eleve egy rejtélyes közeg. Bekukkantani a víz alá egy-egy történet segítségével, ez tényleg érdekli az embereket. A könyvben próbáltam olyan dolgokra is rávilágítani, amelyek a laikus horgászokban felmerülnek, vagy amelyeket félfüllel hallok a strandon a szülőktől. A balatoni vándorkagylóra például sokan azt mondják, hogy kecskeköröm. Pedig az utóbbi egy őskövület, ami 5 millió évvel ezelőtt élt a Pannon tengerben, a vándorkagyló pedig egy mai, éles páncélú kagylófaj. Vagy például leírtam, hogy lesz az ikrából pontypatkó, vagyis az embrió kikelésétől hogyan lesz rántott hal.

– Mindenféle balatoni halfajt horogra akasztottál?
– Igen, és ezeket az emlékeket le is írom. Végigmegyünk a főbb balatoni halfajokon, de nem horgászati alapismeretekről van szó. Megjelennek színek, illatok, madárdalok. Szerepel benne a halak élete. Például a szaporodás. A szerelmi időszakok más és más időpontokban következnek a különböző fajoknál. A levegő és a víz melegedésével szépen egymás után jön a csuka, a süllő, a harcsa és a compó ívási ideje. Kap az olvasó egy kis okosítást és egy kis sztorit. Ránézünk a vízre és eszünkben jut, hogy melyik is az a hínár, ami a strandon elúszik mellettünk, vagy mi a nádasok szerepe. A víztükörtől az iszapig mindennek megvan a feladata. Hogy lesz szervetlenből szerves, és szervesből szervetlen. Én egyébként mindent a halaknak köszönhetek. És annak, hogy kellő szenvedéllyel és alázattal töltöttem sok időt a társaságukban.

Új ismereteket is nyújt a könyv
Fotó: Bodó Iván – családi

Nyitókép, szöveg: Krausz Andrea