– Boldog vagyok, hogy egy pillanatra még megadatott látnom mindezt, még érezhettem a Gutenberg-édenkert egy késői sugarát
– vallja a könyvkötészet egyik hazai művelője, a nyolcvanéves Várnagy Miklós.
Egészen Gutenberg koráig, alig hatszáz évet döcögtünk csak visszafelé. Ugyan némelyek szerint a nyomdászat feltalálóját leginkább csak az érdekelte: hogyan lehetne az addig kézzel írott kódexeket nyomtatva, iparilag hamisítani – merthogy akkoriban egyetlen kódexért akár egy egész falut lehetett kapni –, mindenesetre, miközben megteremtette a jó ötszáznyolcvan éven át működő Gutenberg Galaxist, vagyis a könyvnyomtatás korát, megalkotta fő művét, egy kódex tökéletes másolatát, a róla elnevezett Gutenberg-Bibliát.
Ezzel persze nem ér véget a nyomdászkodás: amikor egy könyv kinyomódik, a lapokat össze is kell fűzni, kötni. Ráadásul a könyvkötés jóval régebbi a nyomdászatnál: négy- ötezer éves foglalatosság.
Az ősi mesterség egyik hazai művelője, a nyolcanéves Várnagy Miklós mesélt a szakmájáról.
Hosszú évek óta formálja méretes kötetté a Szabad Föld egybekötött számait. A kiadványok színe egységesen zöld, s rajtuk arannyal a név, és az aktuális évjárat. A mester tizenhét éve ütötte fel főhadiszállását Siófokon: itt lakik, a műhelye pedig a vasútállomás szomszédságában található.
– Eredendően pesterzsébetiek vagyunk, ott éltünk a nejemmel, a két fiammal, lányommal. De majd húsz évvel ezelőtt, 2006-ban egy doktor párás levegőt, helyváltoztatást javasolt nekünk. Addig Gárdonyba jártunk nyaranta, ezért kezdtünk új otthont keresni valahol, vízparton, így jutottunk el Siófok-Szabadifürdőre, ahol is cseréltünk egy házat, s azóta balatoni polgárok vagyunk – vallott balatoniságáról a könyvkötőmester.
– A műhelye hogy került a siófoki vasútállomásra?
– Hosszú ideig a házunkban dolgoztam, de a lányom a férjével hozzánk költözött, a házat nagyobbítani kellett, s az átalakításnak áldozatul esett a műhelyem is. Szerencsére befogadott egy kitűnő fiatalember: Mezei Szabolcs, aki ugyan a szakma legmodernebb vívmányával, digitális nyomdával rendelkezik, de úgy látom, szívügye a hagyomány tisztelete. Úgyhogy amikor naponta beugrik hozzám, sok száz évet repül vissza az időben.
– Hogyan lesz az ember könyvkötő? A gyerek Várnagy Miklós egyszer csak bejelentette: ha nagy leszek, én bizony könyvkötő leszek?
– Nem egészen. A kis Várnagy Miklós – ahogy az ötvenes években minden normális kisfiú – autószerelő akart lenni. Az utcánkban egyetlen autó volt, egy kesztyűkészítő mesteré, megbolondultam érte. Nyolcadikban ezt is írtam az ellenőrzőmbe: autószerelő-iskolába megyek. Igen ám, csakhogy apám telefonműszerész volt, s az akkori rendnek megfelelően, tiszta, fehér köpenyben dolgozott. Ami nem mondható el egy autószerelő kisinas viseletéről. Anyukám barátnőjének a férje oktató volt egy nyomdaipari szakiskolában, elhívott, s amit ott láttam, egy életre eldöntöttem, hogy könyvkötő leszek.
– Mit lehetett ott látni, ami ilyen hatással volt egy tizennégy éves gyerekre?
– Nehéz ezt röviden elmondani. Engem, úgy látszik, nem a mozdony füstje, hanem a papír illata csapott meg. A világ egyik legszebb, s talán legsokrétűbb munkája ez. Érteni kell a papírhoz – van néhány ezerféle –, a ragasztókhoz – legalább háromfélével dolgozom –, a különféle fóliákhoz, a cérnához, a spárgához, a fűzéshez, a vászonhoz, a bőrhöz, ha fatábla készül, a fához, ha veretes a kötet, akkor a rézhez, az aranyozáshoz. Ajánlani tudom mindenkinek, hogy nézze meg a Tótfalusi Nyomdász Iskola honlapján látható, tizenkét perces kisfilmet, amelyen egy középkori kódex készítésének valamennyi mozzanata látható – de csak óvatosan, mert a végén majd még mindenki könyvkötő akar lenni.
Várnagy Miklós, siófoki könyvkötő a műhelyében
Fotó: szabadfold.hu/Kállai Márton
– Ezek szerint a szakma él, köszöni, jól van?
– Pontosan. Jómagam 1958-ban iratkoztam be az akkori Nyomdaipari Tanintézetbe mint könyvkötőtanuló. Három évvel később megnyertem az országos szakmai versenyt. Nem tudta elvenni a kedvem az akkori igazgató sem, aki hallott valamit harangozni a számítógépekről, s azzal biztatott minket, hogy, na, maguknak már nem lesz munkájuk. Mint segéd, a Kossuth Nyomdában helyezkedtem el, tizenöt év után a Vízügyi Kiadó munkatársa lettem. (A Vízügynek volt Gárdonyban az említett üdülője.) Amikor aztán lehetőség nyílt rá, önálló kisiparos lettem – volt idő, amikor három alkalmazottal is alig bírtuk a munkát. Hatvankét évesen nyugdíjba mentem, s azóta – igaz, már csak napi négy órában – vállalkozóként folytatom, amit hatvannégy éve elkezdtem.
– Kik a megrendelői?
– Szerencsére sokan ismernek, s évek óta visszajárnak. Például egy özvegyen maradt férfi, aki magányát enyhítendő, a Füles keresztrejtvényeit fejti. Minden számot megvesz, minden rejtvényt megfejt belőle, majd év végén jön, hogy kössem be a ceruzával kidekorált Füleseket. Szóval újságokat hoznak, szakdolgozatokat, padláson talált öreg bibliát, önkormányzatok a jegyzőkönyveiket, a könyvtárak pedig átkötést rendelnek. Van, aki a saját könyvtárát igyekszik évek óta egyre jobb állapotba hozni – nem unatkozom.
– Hatalmas vágógép, százötven éves aranyozóprés, ragasztott, cérnafűzött gerincek, többféle sajtó – ilyesmit foglaltak le a márciusi ifjak is negyvennyolcban –, valamint különféle ólom- és rézbetűk is vannak a műhelyben.
– Három helyről szedtem össze ezeket a címbetűket, mielőtt kidobták volna. Ha kérdezik, milyen betűk ezek, általában azt mondom: Bodoni félkövér. Ugyan van ilyen, de hogy ezek valóban azok, nem tudom. Szerencsére, vagy inkább sajnos, nem csak én vagyok így ezzel.
– Én meg azért vagyok szerencsés, mert még együtt dolgozhattam egy mára kihalt szakma utolsó mohikánjaival, akik még tudták, mi a klisé és mi a klocni, és nem néztek ijedten szótár után, ha azt hallották: egy kvirt beütéssel szedjed.
Boldog vagyok, hogy egy pillanatra még megadatott látnom mindezt, még érezhettem a Gutenberg-édenkert egy késői sugárát. Most új idők járnak, sehol nem olvad ólom, sehol nem olvasnak kefelevonatot, s igaza van: ki a fene tudja már, mi az a 24 pontos Bodoni félkövér kurzív – egészítette ki gondolatait Várnagy Miklós, siófoki könyvkötő.
:
Forrás: szabadfold.hu
Nyitókép: szabadfold.hu/Kállai Márton
