1848 szeptemberében Josip Jelačić csapatai Zala és Somogy megye területén keresztül – Balatonszemes, Zamárdi, Kiliti érintésével – vonultak, embertelen módon pusztítva mindent, ami szemük elé került. Balatonszemesnél érkeztek meg a tóhoz. Közben a déli parton érintették Siófokot is, mindenki rettegett tőlük. A lakosság elmenekült, a kisgyermekeket a szomszédos településeken bújtatták el.
A történelmi legendárium szerint Nemes Piszaszics József bíró a Sió két partját összekötő hidat lebontatta, hogy ezzel is feltartóztassa a horvát katonákat. A bán ezt kiáltotta át a túlpartra: „Emberséges emberek! Ha egy óra alatt össze nem állítjátok a hidat, akkor mi megcsináljuk, de kő kövön nem marad a faluban.” Ígéretét beváltotta, majd Jelačić csapatai végül – mint ismeretes – 1848. szeptember 29-én Pákozdnál hatalmas vereséget szenvedtek.
Ezt követően a balatoni térségben is zajlottak kisebb-nagyobb harcok, országos hírnevet Noszlopy Gáspár (1820-1853) szerzett magának, aki Somogy, majd a Dél-Dunántúl kormánybiztosaként még a világosi fegyverletétel napján is újoncokat toborzott Balatonfüreden.
A szabadságharc azonban elbukott, s a világosi fegyverletétel tragikuma évszázadokra bevonult a magyar történelembe. A tragédia ellenére szinte minden tavi településnek megvannak a maga hősei. Ha végigjárjuk az egyes helységek temetőit, érdekes nevekkel, életutakkal találkozhatunk.
Füred a Balaton résziről 1848-ban
Forrás: Balatoni Múzeum
Kőröshegyen nyugszik Gaál György (1814-1896) református lelkész, aki 1846-tól Kilitiben szolgált, majd a szabadságharc idején elmondott beszédei miatt 1850-ben Kufsteinben bebörtönözték.
A források így írnak a történetekről: „…az éppen akkor lezajlott forradalomban való csekély, szószéken történt részvéte miatt irigyei. hogy székelyi pap ne lehessen, feljelentették, s 1849. október végén Pestre, a katonai Hatóság elé kísértetvén, miután irigyei előéletéről kedvezőtlen jelentést küldöttek, renitens embernek rajzolván őt, mint felségsértő kötél általi halálra ítéltetett, mit azonban Havnau húszévi vasban töltendő várfogságra változtatott.” 1856 júliusában amnesztiával szabadult és visszatért feleségéhez, újból megtalálva helyét egyházában is.
Lonkay Antalnak (1827–1888), Perczel Mór tábornok főhadnagy-segédtisztjének díszes sírhelye a balatonfüredi – arácsi – temetőben áll. Hosszú ideig bujdosott a világosi fegyverletétel után, a felelősségre vonás végül elkerülte,
később a tudománynak élt, antik szerzőket fordított, tanulmányokat írt, tanított, megalapította az első katolikus napilapot, az Idők Tanúját. Füredi villája 1875-ben készült el, s ma is – szép állapotban – áll a település központjában. Síremlékének felirata a 21. században is időszerű: „A divatos áramlattal úszni nem virtus; de a rossznak felismert áramlat ellenében a társadalom legszentebb javaiért kitartóan küzdeni: ez férfias erény”.
Badacsonytördemicen Pados János (1820-1892) tábori lelkész nyughelye található. Pados a szabadságharc dicső csatáit követően 1849 júniusában, nagy prédikációiban az oroszok elleni keresztes hadjáratra buzdított, és szidta az osztrák vezetést.
Később önként csatlakozott Kmety György honvéd tábornok csapataihoz, fegyvert fogott, harcolt. 1850 januárjában hat év várfogságra ítélték. Munkácsi, majd olmützi rabságából 1853-ban amnesztiával szabadult. Érdekes életet élt ezt követően Badacsonyon: orvosként praktizált, de regéket is írt a Balaton vidékéről. Egykori börtönláncaival együtt temettette el magát, mondván: „ezt koporsómban a lábaimhoz kívánom helyeztetni. Ez azon láncz -és béklyó, melyeket Munkácson mint politikai várfogoly viseltem, mert ezt őszintén merem mondani, hogy megszolgáltam, megérdemeltem. Hazám szabadságáért küzdöttem, áldoztam, szenvedtem. Jutalmat nem vártam, nem kértem, nem kaptam. Jutalmam az öntudat és a lánczok, melyet magammal viszek síromba.”
Jellasics a Balaton partján 1848-ban Forrás: Balatoni Múzeum
A badacsonytomaji temetőben járva felkaphatjuk fejünket egy bizonyos családnévre: Poeltenberg, ez áll a nyughelyen. Ugyanis itt helyezték örök nyugalomra a tábornok leányát, testvérét és három unokáját. Végül Aradról ide került át Poeltenberg Ernő (1808-1849) vértanú tábornok holtteste is.
Poeltenberg Ilona, középső leánya Badacsonyba ment férjhez, Fack Gedőhöz és itt is éltek az ún. Poeltenberg villában. Férjének apja, Fack József szintén 1848-as honvédtábornok, anyja – Poeltenberg Amália – pedig az aradi vértanú nővére volt. Poeltenberg Ernő ugyan nem járt Badacsonyban, de családja itt kapott menedéket, majd végül ő maga is itt nyert nyugalmat ebben a tóhoz közeli temetőben. S talán kevésbé ismert tény az is, hogy Poeltenberg Ernő relikviáinak (levelei, címeres pecsétnyomója, családi emlékek) egy részét a révfülöpi honismereti gyűjtemény őrzi.
Kővágóörsön született és Zánkán lelhető fel sírja Bozzay Pálnak (1829-1852), aki önkéntesként harcolt a szabadságért. Erdély határában tette le a fegyvert, büntetésül az osztrák seregbe sorozták be.
Onnan tüdőbaja miatt hazatért szülőföldjére. Kortársai közül verseivel emelkedik ki, amelyek Arany és Petőfi hangját idézik. 1848-ban írt lelkesítő, Induló című versének részlete így hangzik:
„Csatára fel, csatára fel!
Zászlónk felett, mint égi jel,
A diadal kirontó fénye
És a hazának biztató remény.”
Számos sírhely található még a Balaton körül: Lesencetomajon Hertelendy Kálmán honvéd századosé, a keszthelyi temetőben sok-sok honvéd díszes nyughelyet kapott. Sorsuk, élettörténetük megismerése a ’48-as szabadságküzdelmek megértéséhez is hozzásegíthet bennünket. Hogy valóban értsük és ismerjük az a kort, ahol a haza valóban minden előtt állt és a nemzeti érdekegyesítés védőpajzsa alatt harcolt a magyarság egésze.
Szöveg: Kovács Emőke
Fotók: fortepan
