Amúgy a Kányavári szigeten több autó is áll parkolóban, néhányan sétálnak a sziget járatain. Csak a híd mentén látni néhány hattyút, és vadkacsát, olyan néma a más évszakban madárzajtól hangos táj, mint a jég, ami most foglyul ejti a Kis-Balaton világát.
A víz magasan áll a tározóban, néhány padot is foglyul ejtett, bekerített az elöntés, most a jégen könnyedén hozzájuk csúszhatunk. A délutáni Nap elűzi az egyhangú szürkeséget, megfesti a fákat, a nádat, a csatornán átívelő fahidat, amit minden alkalommal megbámulok, mert ritka szép alkotás. Az öreg, part menti fák alól nézve sejtelmesen tűnik el szerkezete a belógó fakoronák sűrű ágai között. A hídon túl a messzeségben fehérlik Zalavár temploma, arra vesszük utunkat.
Érdekes, hogy a madarak nagy csapatban, a Zalavártól Újszabar irányába átkötő út közelében telepednek meg a jégen, de nem mozdulnak a part felé, pedig ott néhány autós megáll a töltés mentén, hogy élelemmel csalogass közelebb őket. Az erdő mentén behúz egy nagytestű madárcsapat a jég fölé, s mint a vadászgépek, alacsonyan, de szinte szabályos kötelékben végig suhannak a madárgyülekezet fölött, s eltűnnek Szabar irányában a ködlő messzeségben. Csodaszép pillanat volt a röptük, hogy aztán megint mozdulatlanságba dermedjen a téli vízi táj. A töltésmentén nőtt öreg fák némelyikén is ragyog a délutáni napfény, s ahogy az ember hosszasan nézi a bozontos koronákat, azt vesz észre, hogy beszélnek hozzá. Próbáljátok csak ki, meghalljátok őket. Régi fiatalságukról mesélnek, azokról az időkről, amikor még minden másként volt.
Szöveg: zaol.hu/Győrffy István
Fotók: Varga György/MTI
