Régen ugyanis ekkor a kemény munkával frissen learatott gabonából sütött kenyér került az asztalra. Az egykori aratóünnepségeket 1899-ben Darányi Ignác földművelésügyi miniszter keltette életre, a földesurak és az aratók közötti jó viszony helyreállítása érdekében.
Ez még nem kapcsolódott Szent István ünnepéhez. Ám kezdeményezésével valóságos lavinát indított el, melynek eredményeképpen a 20. században szokássá, az 1950-es évektől pedig az augusztus 20-ai ünnepkör szerves részévé vált az új kenyér ünneplése. Ma már kicsik és nagyok búcsúkon és fesztiválokon mulatnak ilyenkor, ahol a programok az átörökített hagyományokra épülnek.
Rengeteg mítosz, babona kötődik kedvenc élelmiszerünkhöz. A primitív népek a kenyérsütésre szolgáló helyiséget az istenek lakhelyének, a katolikusok a kenyeret Isten ajándékának tekintik. A cipó a biztonságot, a jólétet szimbolizálta. A parasztokat a padláson zsákszámra tárolt liszt megnyugtatta. Úgy gondolták: jöhet bármi, élelem nélkül biztosan nem maradnak, megsütik a mindennapi kenyerüket.
Volt idő, amikor jeggyel kellett sorban állni a betevő falatért, ma viszont az üzletekben fűszeres, zöldséges, magvas, fehér és barna kenyerek sorakoznak a polcokon. A pékek folyton bővítik kínálatukat, de a házi kenyérsütő gépek térhódításával otthon is sokan készítenek maguknak különlegességeket.
SÜT A PÉK, SÜT A PÉK…
Az ókori Egyiptomban a pékek nagy társadalmi elismertségnek örvendtek. Amit még érdemes róluk tudni, az az, hogy ők fedezték fel a kelesztés technikáját. A fehér kenyér sokáig státuszszimbólum volt, mivel elkészítése közel sem volt egyszerűnek mondható. A szegényebbeknek be kellett érniük a rozsból, árpából, tönkölyből vagy zabból készült, barnább változatokkal. Habár maga a dagasztás férfierőt igénylő feladat, a legtöbb helyen mégis az asszonyok reszortja volt. A családok általában hetente egyszer sütöttek kenyeret. Ez a tevékenység közösségépítő szereppel is bírt, hiszen többen használták ugyanazt a kemencét. Egyes afrikai országokban még ma is él ez a szokás: egész falvakat ellátó kemencéket üzemeltetnek, ezekhez viszi minden család a tésztába karcolt emblémával és névvel megjelölt, nyers kenyerét.
KELESZTÉS ELŐTT, UTÁN
A gabonafélék tápanyagai már az őskorban alapszükségletnek számítottak. Így aztán amint fény derült arra, hogy a kása megsüthető, áttértek előbb a hamuban sült kenyérre, majd a ma is sok helyen előforduló, kelesztés nélküli kenyérlepényre. Ilyen például a zsidók pászkája vagy az amerikai indiánok kukoricalepénye, melyek mindössze két összetevőből, lisztből és vízből készülnek.
Különleges színfolt a világ gasztrokultúrájában Tibet, ahol szintén a kovász nélküli kenyereket részesítik előnyben, és minden ünnepi alkalomra más-más kenyérféleséggel készülnek. Az arabok találmánya, a görögök által világhírűvé tett pita ugyancsak a lepénykenyerek közé tartozik. Aki szereti a gíroszt, nyilván elképzelhetetlennek tartja, hogy a joghurtos szószt elhagyja a pitában tálalt finomság mellől.
Kutatók szerint a honfoglaló magyarok is kovásztalan kenyeret ettek, de már használtak kiegészítő alapanyagokat. Ez viszont náluk nem a sokszínűség keresésével volt magyarázható. Akkoriban – vagy például a tatárjárás idején – kényszermegoldásként adtak a liszthez pirított tölgykérget, majd később a terméshiány miatt nád-, gyékény- és kukoricacsutka-őrleményt. Ahogy olyan is előfordult, hogy a gabonaföldön elszaporodott csormolya miatt öltött más ruhát a kenyér: a növény hatására lila színben pompázott. Bár a lepénykenyér népszerű eledel ma is, a legelterjedtebb még mindig az élesztővel vagy kovásszal sütött vekni.
Forrás: Fanny
Fotók: pixabay.com
A LikeBalaton ajánlata a hosszú hétvégére:
