Elsőként Gabi, a szép szőke takarítónő érkezett a siófoki Napfény szállodába 1990. július 27-én. Reggel hat óra volt, a személyzet mindig ilyenkor váltott. A lány csodálkozva nézett körül, amikor belépett az ajtón: senki sem ült a recepciós pultnál.

– Szia, Tomi! – köszönt jó hangosan.
Sándor Tamás azonban, aki ezen az éjszakán a szolgálatot látta el, nem felelt. „Nem szokott ilyent tenni – vonta meg vállát a nő –, talán keres valamit”. Áthajolt a pulton.
– Úristen! – kiáltott fel.
A férfi véres fejjel feküdt a padlón. Arca lila volt, mint a tinta, kezében kulcscsomó, körülötte vértócsa. Gabi a mentőket hívta, de az áldozaton már nem tudtak segíteni. Találtak viszont a tarkóján egy sebet, akkorát, amelyen egy lövedék tud behatolni. A boncolás során a tölténymag is előkerült a fejéből.

Sándor Tamást egyetlen lövéssel gyilkolták meg.

●

– A töltényhüvelyt sajnos soha nem leltük meg – lapozgatja az ügyiratokat Perger Szabolcs rendőr őrnagy Kaposvárott, a Somogy Megyei Rendőr-főkapitányságon. – Ám ha a fegyvert megtalálnánk, a mag segítségével is tudnánk azonosítani.
A fegyver azonban szintén nem került elő – mint ahogy a gazdája sem. Pedig számos nyomozó dolgozott az ügyön, amelynek elkövetési módja akkor, csaknem húsz évvel ezelőtt, még ritkaságszámba ment.

– Két fő verziót állítottak fel a kollégáim – folytatja Perger Szabolcs. – Az egyik szerint haszonszerzés miatt gyilkolt az elkövető, a másik szerint Sándor Tamással személyes nézeteltérés miatt számoltak le.
Mindkét változat életszerű lehet. A nyomozók azonnal leltárt készíttettek, s kiderült, hogy a kasszából hiányzik százezer forint, ami akkoriban szép summának számított.

– Akkor tehát az indítékon nem is kellett tovább törni a fejüket – jegyzem meg.
– Ha nem figyelemelterelő szándékkal vitték el a pénzt, akkor valóban nem – mosolyodik el a nyomozó. – Ezt azonban nem tudhatjuk.

Az egyik legelső feladat a szálló vendégeinek a számbavétele volt. Legtöbbjüket a nyomozók ébresztették. Csupán egyetlen gyanús személy akadt fenn a rostán, egy olyan férfi, aki nem a saját nevén jelentkezett be. Az illető büntetett előéletű volt, s attól tartott, hogy keresi a rendőrség…

A recepciós pulton talált ujjlenyomat azonban nem az övé volt.
Ha tehát nem a vendégek között kell keresni Sándor Tamás gyilkosát, akkor minden bizonnyal kívülről érkezett. Következett a tanúkeresés sziszifuszi munkája. Az hamar kiderült, hogy azon a hajnalon, negyed öt tájékán egy fiatal pár tért be a szállodába, hogy egy zseblámpát kérjenek. A diszkóban ugyanis, ahol szórakoztak, ellopták a nő táskáját. A biztonsági őrök javasolták nekik, hogy a közeli parkban keressék az irataikat, hátha a tolvaj szétszórta azokat. A lámpát háromnegyed öt felé adták vissza Sándor Tamásnak.

Más tanúk háromnegyed öt után néhány perccel négy férfit láttak szaladni a környéken, sőt lövéseket is hallottak. Hamar megkerült az is, aki a lövéseket leadta.
– Lopni akartak a zsiványok – háborgott az idősebb, éjjel-nappal nyitva tartó zöldséges. – De rajtam nem fogtak ki, előrántottam a gázpisztolyomat, s kétszer a levegőbe lőttem. Na, szaladtak is rendesen.

Egy taxis pedig férfiakat látott rohanni a szálloda felől a parkba. Egyiküket ütlegelték a többiek, kiabáltak vele, hogy miért kellett ezt tenni. Hogy mit, az nem derült ki, mert sajnos sohasem sikerült megtalálni a csoportot.
A nyomozók kihallgatták a siófoki éjszakai élet jellegzetes figuráit is, ám hiába. Senki nem tudott semmit. Még azokat is ujjlenyomatolták, akik akkoriban nagyobb összeget veszítettek a kaszinóban. Egyikük sem akadt fenn a rostán.

Lássuk a másik verziót: tett-e Sándor Tamás olyasmit, ami miatt aztán lakolnia kellett?
– A siófoki szállodák recepciósainak egy része az üres szobákat előszeretettel adta ki örömlányoknak, akik így kulturált körülmények között tölthettek el egy röpke órát ügyfelükkel – avat a Balaton-parti éjszakai élet rejtett világába Perger Szabolcs.
– Ezek közé tartozott Sándor Tamás is? – kérdezek rá.
– Nem bizonyosodott be, hogy ilyesmit tett volna – válaszolja a nyomozó némi gondolkodás után. – Más recepciósok pedig előszeretettel váltottak be a vendégeknek pénzt, amit haszonnal adtak tovább. Adataink szerint ettől Sándor Tamás sem tartózkodott. Az illegális pénzváltás pedig általában az alvilágban gyökeredzik.
Ezért kellett volna tehát meghalnia a harminckét éves férfinak? Sohasem derült ki. A nyomozók végül eredmény nélkül zárták be az aktáit 1992 januárjában.

●

Az viszont bizonyos, hogy édesanyja, Sándor Lajosné, aki azóta is siratja a fiát, újabb adalékokkal tudott szolgálni – legalábbis számomra.
– Sohasem tudom elfelejteni azt a napot, amikor ez történt az én drága Tomikámmal – törülgeti a szemét a néni, akit Siófokon, a Tanácsháza utca 10.-ben lévő lakásában találtam meg. – Kinn árultam a piacon, amikor kiszállt a kocsiból a nagyobbik fiam, Lajos meg az én Tomikám barátnője meg még két barátja. Mondja Lajos, hogy baj van, Tamást nagyon megverték, nem is tudja, mi lesz vele. Mondom, majd el lesz otthon, és meggyógyul. Nem gyógyult meg, mert meghalt. Hát én üvöltve szaladtam hazáig.
– Mégis, mit tetszik gondolni, miért történhetett vele ilyesmi? – kérdezem, amikor kissé nyugodtabbnak látszik az édesanya.
– A nyomozók is csak azt mondták, nehéz dolguk van, mert mindenki csak jót mond az én kisfiamról. Én csak azt tudom, hogy egy hónappal korábban annak az idős tatai cigány férfinak akarták elvágni a torkát, aki éjjelente a szállóvendégek kocsijaira vigyázott. Az meg másnap bement Vida Kocsárdhoz, a Pannónia Vállalat igazgatójához, ahová a Napfény is tartozott, és felmondott. Vida meg nem vett fel senkit a helyére, pedig lehet, hogy ha éjszaka a szálloda előtt sétál egy őr, akkor nem nyúlnak az én kisfiamhoz. Én meg annyira haragudtam ezért erre a Vidára, hogy egyszer, amikor egy étterem teraszán ebédelt, odalopóztam a háta mögé, megragadtam a haját és beledugtam a fejét a levesbe. Az meg csak elszaladt, be a konyhába, nem mert rendőrt hívni.
– Gondolom, a nénit is kihallgatták a nyomozók a fia halála ügyében – igyekszem terelgetni a szót.
– Hogyne, kedveském, kérdezték például, hogy mi lehetett az a négyezer forint, amit a zsebében találtak. Hát biztos az volt, amit olyanoktól kapott, akikhez a vendégeket terelgette. Persze csak ha a Napfényben már nem volt hely. De ez csak nem bűn, nem igaz? Istenem, még mindig élne szegénykém – nézegeti a fia fényképét –, ha arra az éjjelre nem cserél Zolival.
– Ki az a Zoli?
– A váltótársa volt.
– Lehet, hogy rá vadásztak, nem is a fiára?
– Hát honnan tudhatnám én azt? – törli meg ismét a szemét az asszony.