A helyszín nem véletlen, hiszen Borsos egyik alkotói bázisa, ihletforrása Tihany és a Balaton vidéke volt. Ahogy egyszer maga az alkotó is utalt rá, ez a vidék az, amely számára a pannon vágyat és a görög álom egyvelegét jelentette.
Borsos számára hosszú élet – 84 esztendő –, számos díj adatott, de életútja mégis sok-sok nehézséget és küzdelmet rejt. A nagyszebeni születésű, székely családból származó Borsos Miklós aranyművesnek és vésnöknek tanult.
Az 1924-es sikertelen képzőművészeti főiskolai felvételi után útra kelt. Művészi tanulmányútra. Az első állomás Firenze lett, majd következett Dél-Franciaország. Ekkor még a festészetet választotta, s önképzéssel, szorgalommal a következő szintre lépett: az 1930-as évektől a szobrászat lett a nagy szerelme. Kezdte a rézdomborítással, majd folytatta azzal, amiben később professzionálissá vált: a kőszobrokkal, kisplasztikákkal, domborművekkel. Ekkoriban Bécsben és Erdélyben barangolt, és képezte magát.
A második világégést követően életének két fontos magyarországi helyszíne is elpusztult: győri és tihanyi otthona is odaveszett. Felkészült művészként érkezett meg a fővárosba, ahol 1960-ig a Képzőművészeti Főiskola tanáraként bontakozott ki. Tihany továbbra is megmaradt művészi bázisnak.
Aztán jött a nagy törés: 1960-ban – minden bizonnyal a gyönyörű, az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban készült, az eseményeket dokumentáló rajzai miatt – eltávolították a főiskoláról. Nehéz évek voltak ezek. De alkotókedve mégis megmaradt, Európát is újból bejárta, megismerkedett Henry Moore-ral, a modern szobrászat brit képviselőjével.
Az 1965-ös tihanyi kiállítás kirobbanó sikere némi változást hozott megítélésében. 1973-ban bekövetkező súlyos szívműtétje után felhagyott a kőszobrászattal, de dolgozott tovább: kisplasztikákat és grafikákat készített.
Életében végigkísérte hű felesége, Kéry Ilona, azaz Buba. Alakja Borsos szinte minden művében visszaköszön. A társé, aki már az 1940-es évektől elkezdte építeni azt a tihanyi kertet, amely később életének fő alkotásává, kultikus és kulturális találkozóhellyé, Borsos műhelyévé vált, amely botanikai szempontból is említésre méltó.
Buba a kertépítés szépségeit, örömeit, nehézségeit, ezáltal Borsos Miklós hátországát is bemutatva, a kiválóan megírt, Kertem című művében adta közre emlékeit. 2002-ben Buba is távozott Borsos Miklós égi műtermébe, hogy ott is megalkothassa égi kertjét. Egykori, tihanyi otthonuknál a bejárati lándzsás vaskaput tartó, két kőpilléren ma is mészkőből faragott kutyák ülnek, talapzatukat Illyés Gyula és Szedő Dénes sorai díszítik.
Borsos Miklós igen sokoldalú alkotónak számít, nemcsak az anyaghasználatot (kő, bazalt, márvány, bronz), hanem a műfajokat tekintve is. A szobrok mellett számos grafikát alkotott, az 1960-as évek mellőzött időszakában könyvillusztrátor lett. Alkotásainak nyelve közös: a természet és az emberek összefonódása, együtthatása jelenik meg műveiben. A zene, az antik témák, a keresztényi hit, a harmónia, a mediterrán hangulat, a mitikus áthallások szintén közös elemek az életműben, s ott van minden művében, azokban is, amelyek nem a Balatonról szólnak, de mindig ott van a pannon táj és a nagy tó vidékének miliője, szele, sugallata, érzete. Munkáit és díjait – Kossuth, Munkácsy, Egry József, Ferenczy Béni, Magyar Örökség vagy a rangos Premio Carrara – felsorolni nem könnyű. Műveinek címei ősiek sokat sejtetők, a képzeletet megindítók, sok-sok alkotása megtalálható a tó mellett is: Álom, Tenger, Lighea, Nő medalionnal, Canticuscanticorum, A szent, Tihanyi lánykafej, Angyali híradás, Napbanéző, Primavera, Anyaság, Tihanyi echo, Vénusz születése, Balatoni napfény, Zene, Anya gyerekkel…
S nemcsak lírain szép Borsos szobrok vannak, hanem lírain szép esszéi is, melyek közül sok szól a tóról. Arról a tóról, amely menedék jelentett számára akkor is, amikor élni kellett, de igazából nem lehetett élni a diktatúra súlya alatt az élet minden szikráját mégis őrző Magyarországon.
Az egyik ilyen kedves vallomását, ars poeticáját – Víz és ég címmel – érdemes ízlelgetni egy-egy Borsos mű, kiállítás megtekintése előtt, de mindennapjaink rövid lelki szüneteiben is:
„Fiatal koromban bejártam az olasz és francia tengerpartokat – gyalog. Később Tihanyban valami hasonlót találtam. Kis halászfalu a hegyen, csend és nagy víz. Ebből már ott is, itt is csak a nagy víz maradt meg. A tenger vagy a Balaton varázsa számomra a végtelen tér érzékelése. Mindent teljes egészében láttat: embert, állatot zavartalan tiszta jelenségként érzékelhetünk a nagy vízparton. Ezáltal szinte szimbólummá nőnek az egyébként köznapi dolgok.
ondoljunk egy madárra, mely átrepül egy ligeten vagy utcán. Nem is vesszük észre. Ugyanezt a Balaton partján, vagy fölött repülve mindenki nemhogy észreveszi, de mint képben gyönyörködhet, mozgásában, útja vonalában; vagyis a zavartalan levegő és vízi térben jelentőssé, jelképpé válik. A hullámzás változatai, hangja, mozgása, a kavicsoknak és egyéb vízi ismeretlenségeknek nem szűnő játéka e tükröződés megejtő szépsége. És sorolhatnám azt az ezernyi jelenséget, amiért öntudatlanul is szeret az ember a nagy víz partján ülni.
Vagy van olyan ember, aki a víznek háttal ült valaha? Nem hiszem. A legszebb parknak, ligetnek is hátat lehet fordítani, de tengernek, Balatonnak nem. Tiszta arccal tekint az emberre a víztükör és az égbolt is. A hajnal szépségétől a déli fehér fényeken át, a naplemente utáni zöld égtől az éjszaka fekete kárpitjáig ott ülhet az ember, egy hatalmas varázslat részévé válva. Húsz éve itt fogantak, készültek szobraim. A portrék költőinkről, a Pásztor, a telt Démeter asszony, a csillagnéző, a napok az érmek hátlapjain; az örök probléma változatai – ég és víz, ég és föld találkozásában az emberi alak létezése, értelme. S mi alkalmasabb a meditációra, mint a nagy vízpart? A nagyvárosokból mindenütt a világon megindult a művészek özönlése vidékre. Tengerpartra, ahol van. Balaton-partra, ahol van.”
Szöveg: Kovács Emőke
Fotók: Fortepan
