Aki esetleg még nem ismerné a környéket, Paloznakon három napon át négy helyszínen lehet élvezni a művészetet. A legnagyobb befogadóképességű természetesen a Homola Pincészet Nagyszínpada, de van még az Audi Jazz Stage, a Tattinger Jazz és Pezsgőbár, valamint a Fábián Juli Színpad is. Pontos adataim nincsenek a látogatók számáról, de az biztos, hogy a parkolók, utcán zsúfolásig voltak, vidám emberek sétáltak mindenfelé alkoholos vagy kevésbé alkoholos italokkal töltött repoharakkal a kézben.
A Jazzpiknik is felült a mostani zöldhullámra, a poharak 100%-ban elbomló kukoricakeményítőből készültek, de a szervezők mindenkit biztattak, hogy a nap elején mindenki fogjon egy poharat, és abba kérje egész este az innivalót, ezáltal is csökkentve a hulladékmennyiséget.
A nagyszínpadon 18:45-kor kezdett az ígéretes magyar smoothjazz-funky formáció, a Peet Project. A fiatalok az óceán másik felén, pontosabban amerikai jazzhajón is zenélnek, Dave Koz egyenesen odáig van értük.
A fizika makacs dolog, vagyis semmiképp sem kerülhettem meg a tényt, hogy egyszerre nem tudok két helyen lenni, így egy darabig hallgattam a Peet Project-et, majd átsétáltam a Tattinger Jazz és Pezsgőbárba, ami valójában egy kerthelyiség. Szereztem egy takarót a fák alatt és meghallgattam a Postmodern Songbook előadását. A zongorista-énekesnő duó standardeket és ismert popszámokat adott elő, profin, pont úgy, ahogy egy ilyen nyári délután a legjobb.
Utána visszasétáltam a nagyszínpadhoz, ahol már hatalmas tömeg gyűlt össze, hiszen este 9 órától ide vártuk a Jacksonst, azt a csapatot, amely tavaly ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját, és amelyből annak idején Michael Jackson elindult a világhír felé.
Egy kis vetítéssel el is kezdődött a show, aztán színpadra léptek a Jackson-fiúk. Négyen képviseltették magukat a családból, Jackie, Tito, Jermaine és Marlon, imponáló lendülettel és profizmussal. Persze, lehet azt mondani, hogy öregek (Jackie, a legidősebb 67), azt is, hogy Jacko nélkül nem az igazi, de igenis nagyon jó koncertet adtak! Felcsendültek a régi slágerek, az ABC, az I’ll be there, a Rock with you vagy a Blame it on the Boogie… Utóbbinál sajnos pont volt egy kis technikai malőr, elszállt a hangosítás egy része, de a közönség zavartalanul énekelt tovább, hamarosan minden rendbe jött.
A közönségben legalább nyolc Michael Jackson-hasonmást számoltam meg, volt, aki a vörös zakóban és volt, aki a strasszokkal kirakott cuccban feszített, fekete kalap, napszemüveg, hosszú, fekete göndör haj alap volt mindegyiknél. A vetítés később is a show szerves eleme maradt, láthattunk gyermekkori fotókat, halhattuk Jackson mama és Joe papa gondolatait. A fiúk pedig táncoltak, énekeltek, úgy tették oda magukat, ahogyan azt kell. Diana Ross felfedezettjei ma pontosan ugyanolyan jók, mint ötven évvel ezelőtt voltak.
