– Milyen családi emlékeket idézne fel szívesen Udvardi Erzsébet festőművésszel kapcsolatban?
– Bár a kérdés, gondolom, személyes tapasztalataimra vonatkozik, először közvetett emlékeket szeretnék felidézni nagynéném gyerekkorából, hiszen számára az az időszak magát a boldogságot jelentette, és mindenképpen meghatározó jelentőséggel bírt későbbi pályafutására.
Udvardi Erzsébet egy bajai háromgyermekes polgári család legkisebb gyermekeként született karácsony táján, 1929–ben. Ennek a mondatnak minden szava fontos, amikor világlátásának és pályafutásának mibenlétét keressük. Édesapján keresztül, aki a bajai polgári fiúiskola igazgatójaként a Duna–parti kisváros értelmiségéhez tartozott, Udvardi Erzsébet kisgyermekként a két háború közti középosztálybeli létformákba öntött, mégis (vagy éppen ezért) varázslatos hangulatát szívta magába. Ekkor még vasárnaponként 12 személyes cseh porcelán étkészlettel terítettek a diófa ebédlőasztalon, hogy a nagynénik, nagybácsik is velük ebédeljenek az ónémet faragott bútorokkal teli nagyszobában, amikor az ingaóra elüti a delet. Délután, amíg a gyerekek a macskaköves téren a csilingelő fagylaltos kocsija után futottak, a szalonban kamarazenélésre gyűlt össze az orvosokból, tanárokból álló baráti társaság. Ugyanez a társaság később az akácfák lombjával borított árnyas utcákon át a folyóparti nyári korzóra sétált a barátokkal, ismerősökkel való találkozás reményében. Baja akkoriban az ország egyik legegységesebb és egyben a legszebb városképét mondhatta magáénak, és ez a formálódó művészlélek ízlésére minden bizonnyal nagy hatással lehetett. Ebből az időszakból azt szeretném még kiemelni, hogy a közösségi élet mellett a családban a lelki élet is fontos volt. Amire az ember manapság, ebben a varázstalanított világban, csak a maga tapasztalatából jön rá, jelesül, hogy egy–egy formaságnak tűnő megnyilvánulás, pl. az étkezések előtti hálaadás milyen mély tartalmat rejthet, Udvardi Erzsébetnek már gyermekkorában természetes volt.
Kizárólag a párhuzam kedvéért egy pillanatra magamat említeném, mert az, hogy az én gyermekkorom is boldogsággal telt, a nagynéném festékillatú, titokzatos műtermében eltöltött felejthetetlen badacsonytomaji nyaraknak köszönhető. Világlátásom, esztétikai érzékem mellette alakult ki végérvényesen. Hogy a vadvirágos rét jobban megérint, mint a vonalzóval kimért virágágyások katonás rendje, vagy hogy a százéves tölgy görbe alakját százszor szebbnek látom a dézsából meredező, jobb sorsra érdemes díszfáénál – az ő öröksége.
Rengeteg személyes emlékem van nagynénémről, egytől–egyig mind felejthetetlen. Ha csak egyetlen egy emléket lehetne elmondanom róla, akkor talán azt a képet idézném fel, amikor bátyjával, az én édesapámmal együtt igyekeztek hazafelé egy kivilágítatlan ösvényen botorkálva, kezükben egy–egy zseblámpával, amellyel nem a saját maguk, hanem a másik előtti útszakaszt világították meg, egymást féltőn és segítőn. Nagynéném nemcsak családtagjai, hanem minden ember felé szeretettel és tisztelettel fordult. Legendás növény– és állatszeretetét pedig a Macskák és kertek című, férjével, Tamás Istvánnal közösen készített könyve tökéletesen érzékelteti.
– Ön, mint az unokahúga hogyan emlékezik vissza Udvardi Erzsébetre, mint alkotóra?
– Portréfilmek és újságcikkek egész sorából idézhetnénk a saját szavait arról, hogy ő tulajdonképpen természetelvű festő volt. Ami alatt érthetjük azt, hogy a létezés csodáját, a világ szépségét és jóságát akarta megfesteni. Nem venni tudomást a mindig jelenlévő gonoszról nála nem naivitás volt, hanem tudatos erkölcsi magatartás. És nem csak gondolta, hanem magatartásával is bizonyította. Emberszeretete, a világ szépségeire való rácsodálkozás képessége egészen élete végéig megmaradt benne. A Balatont is azért választotta otthonául, mert első idelátogatásakor a tó felszínéről vakítóan visszatükröződő ragyogás egy életre rabul ejtette. Szenvedélyesen festette a környező tájat, vizet, hegyeket, a fényt. Soha nem a csillogást, mindig a ragyogást!
Beney Zsuzsa irodalomtörténésznek Francis Jammes francia költőről írt szavait változtatás nélkül igaznak tartom Udvardi Erzsébet festészetére. Nem lehet véletlen, hogy Jammes életművét ő is szerette, több verséhez készített illusztrációt, még főiskolás korában. Most a híres francia költőt idézném: „Semmi sem nehezebb, mint azt ábrázolni, ami valóban egyszerű. Talán azért van ez, mert a befogadás mindig inkább a bonyolultat, a rejtett mondanivalót keresi. Ennek a költészetnek pedig, legalábbis az első megközelítésben, mintha nem lennének titkai. Először a tisztaság jut eszünkbe róla, a meg– vagy újrateremtett képek áttetsző egyértelműsége […] Második kérdésünk már mégis e titoktalan lét titkait keresi. Ennek a lírának éppen az a sajátsága, hogy a dolgokhoz való odafordulásban mindig megnyílik a dolgok saját, titkos lelke (például nagyon jellegzetesen az Ebédlő című versében).”
Ha válaszomat egy mondatban kellene összefoglalnom, talán azt mondanám, hogy autentikus, esztétikai elveiben tántoríthatatlan művész volt, aki mindig az igazságot kereste. Képei mindig belső indíttatásból születtek, soha nem a hatás kedvéért. Nemrégiben valaki megmutatott egy Udvardiként árult festményt. A jellegzetes arany– és ezüstfóliák a képen egy árnyékos házfalra voltak applikálva. Biztosan tudom, hogy ő tájképen fényt soha nem festett volna oda, ahol a valóságban nem volt. És akkor már idekívánkozik még egy szó, amivel művészetének lényegét megragadhatjuk, és ez az alázat. Alázat a teremtett világ csodái iránt, amelyből az is következik, hogy ábrázolásaival nem kívánta a saját érzelmi állapotát rákényszeríteni a befogadóra. Őt is érték tragédiák, volt szomorú, és néha, nagyon ritkán, talán el is keseredett. De ezeket az érzelmeket saját, földi léte hiányosságaihoz kötötte, és nem tartotta érdemesnek a megjelenítésre. „Udvardi Erzsébet képein nem a Balatont, a nádat, a párát, a felsejlő embert látom, hanem mindezeknek mennyei kegyelemmel festett égi mását” – mondta Petrovics Emil 1997–ben. Udvardi Erzsébet festészetének stílusát a transzcendens realizmus kifejezéssel tudnám talán a legtömörebben jellemezni.
– Hogyan teltek Udvardi Erzsébet alkotó mindennapjai?
– Egyrészt az otthonról hozott kötelességtudás és nagyfokú fegyelem, másrészt a művészek közmondásosan szabad szárnyalású képzelete által meghatározott kettősségben. Egyszerre volt jellemző életére a hivatástudatából eredő szakmai maximalizmus és a hitéből táplálkozó könnyedség. Ezek a tulajdonságok nála nem álltak ellentmondásban egymással, hiszen ugyanazt a célt szolgálták: a föntről kapott tehetség kibontakoztatását. Régebben nem értettem, hogy miért volt szüksége harminc ollóra, és ha már ennyi volt neki, miért nem tartotta őket egy helyen. Most, hogy az emlékház kialakítása kapcsán kicsit én is rá vagyok kényszerítve a kreativitásra, már teljesen más szemmel nézem az őt körülvevő festői rendetlenséget. Legyen az ember keze ügyénél az olló abban a pillanatban, amikor az alkotás lázában éppen megragadná. És legyenek benne az öreg festőállvány fiókjában az évekkel azelőtt alufóliából összegyűrt golyóbisok, hogy amikor a macska játszani szeretne velük, ne kelljen a konyhába kimenni újat készíteni. Említettem már nagynéném állat– és növényszeretetét, s ezt ennek a kérdésnek a kapcsán újra meg kell említenem, mert sok időt áldozott a velük való foglalkozásra.
2009 műterem Fotó: Tamás Mariann
Foglalkozás helyett talán inkább szolgálatot kellene mondanom, mert nem akarta akaratát az őt körülvevő világra kényszeríteni, inkább hagyta, hogy a természet döntse el, mi a jó, és mi nem. Jankovics Tibor építész, családunk barátja mondta róla ennek kapcsán, hogy nagynéném egyszerre volt világlátásában konzervatív és ultraliberális, a környezetének szinte teljes szabadságot adó. Ha a harangvirágok úgy döntöttek, hogy a ház és az azt körülvevő járda közé nőnek, akkor a harangvirágok ott élték le az életüket, még ha hosszú távon ennek a járda látta is kárát. A „konzervatív” jelző is helytálló, mert a régit általában többre becsülte az újnál. Eszével tudta, hogy önmagában egyik sem jó vagy rossz, de festőszemmel látott tapasztalatai mégis azt mutatták, hogy az élet, az embert körülvevő tárgyak esztétikai minősége a múltban magasabb rendű volt, mint most. Visszatérve az élete értelmét jelentő alkotásra, életvezetését ennek rendelte alá. Ha a fények, az időjárás kedvezett, ment fel a hegyre, vagy le a vízpartra akvarellezni. Ha éppen egy templomi feladata volt, mint pl. utolsóként a sümegcsehi kápolna képei, akkor naphosszat a műteremben állt a készülő festmény előtt, néha tett rá egy-egy ecsetvonást, de leginkább csak nézte.
1960 Badacsony Fotó: Vajkai Aurél
Hogy hogyan készültek el mégis a képek, máig nem tudom. A műterme egyébként olyan hatalmas volt, hogy külön liftet tervezett bele az egyik helyi mesterember, Halász Béla segítségével. Mindezt persze azért, hogy többméter magas táblaképeket is tudjon festeni, nem valamiféle nagyzási hóbort miatt. A lakószobák és konyha ugyanakkor rendkívül kicsik és alacsonyak voltak, egy ember épphogy csak elfért bennük – ebből is látszik, hogy ő mit tartott fontosnak. Sokszor megtörtént, tavasztól őszig szinte naponta, hogy váratlan vendégek miatt nem tudta megfesteni az aznapra szánt „penzumot”, és olyankor bizony nem volt a legboldogabb, de még a bejelentetlen látogatókat is kávé és pogácsa várta a műterem sarkában kialakított „szalonban”. Sokan vannak még, akik jártak nála, és emlékeznek a mindig terített, barátságos asztalra, rajta a kávéscsészékkel teli tálcával, amelyen a bajai szülői ház horgolt csipketerítőjét a mai idők csipkés papírterítője helyettesítette. Ezek a csipkék számtalan festményén bukkannak fel, hódolatként egy valamikori aranykor felé.
– Kik látogatták Badacsonyban, kialakult egy szellemi műhely is körülötte?
– Ha szellemi műhelynek nem is, az 1970–es évektől kezdődően a környék egyik szellemi központjának mindenképpen nevezhetjük a badacsonytomaji műtermet. Nemcsak a környékbeli, részben nyaraló, részben helyi értelmiségi kör, orvosok, művészek, tudósok, írók, de országosan ismert nevek is szép számmal megfordultak náluk. Hogy csak néhányukat említsem: Gaál István, Keresztury Dezső, Makovecz Imre, Nagy Gáspár, Petrovics Emil, Sinkovits Imre, Szász Péter vagy Mécs Károly, aki egyébként kiérdemelte a leghűségesebb barát címet is, mert mind a mai napig figyelemmel kíséri feleségével együtt az életmű sorsát. Sajnos, sok barát, tisztelő személye még előttem sem ismert; nagynéném rossz levélíró volt, és naplót sem vezetett. Például, nemrég egy Radnóti–kötetet találtam otthon Radnóti Miklósné által Udvardi Erzsébetnek dedikálva, melyből kiderült, hogy Gyarmati Fanni, művészetének csodálójaként egyszer felkereste őt a tomaji házban. Gyerekkoromból úgy emlékszem, hogy Németh Lászlóék is jártak nála. Ha egyszer végre elkészül az emlékház, remélem, több időm lesz, hogy mindezeket pontosan felderítsem.
– Udvardi Erzsébet férjéről, Tamás Istvánról, aki kiváló író, publicista volt, keveset hallunk manapság, mesélne róla is?
– Tamás István bölcs és jó humorú ember volt. Egy Duna-parti kisváros zongoratanárnőjének gyermekeként olyan hatalmas irodalmi műveltségre tett szert, amely párját ritkította. Csendes, szelíd alkatából adódóan nem ambicionálta a közéleti szerepelés, feleségéhez hasonlóan ő is megtalálta az élet teljességét a vidéki relatív visszavonultságban. Társzerkesztőként részt vett a veszprémi székhelyű, azóta sajnos megszűnt Új Horizont kulturális folyóirat készítésében, támogatta a fiatal tehetségeket. Sokan tudják róla, hogy rendszeresen írt tévékritikákat az akkori idők egyik legjobb hetilapjába, az Új Tükörbe. Azt viszont kevesebben, hogy két színpadi műnek is szerzője, az egyiket, a Pápa és a Császárt a Thália Színházban mutatták be 1988-ban, Mécs Károly és Mikó István címszereplésével. A másik Bernadette-ről szól, a lourdes-i kislányról, de még inkább Bertrand-Sévère Laurence tarbes-i püspök és egy kicsit talán a saját lelki útjáról, amelynek végén az ember eljut a csoda elfogadásáig. Naplójegyzeteit élete vége felé könyvben is kiadták Anno Domini címmel, sokat lehet belőlük tanulni választott hazája, a Balaton-felvidék akkori életéről és, mivel jó író volt, azon keresztül az életről általában.
– Hogy látja: mennyire ismerik, őrzik napjainkban nagynénje értékes életművét?
– Udvardi Erzsébet elhunytát követő néhány évben az ország számos pontján rendeztek emlékére kiállítást, volt olyan év, hogy egyszerre nyolc helyen. Azóta ez a szám persze csökkent, ami tulajdonképpen része egy természetes folyamatnak, de ha azt nézzük, hogy Rembrandt nevét halála után talán 100 évig le sem írták, nem feltétlenül mérce ez egy adott életmű megítéléshez. Tudok olyan műhelyekről, ahol őrzik emlékét, az egyik ilyen pl. a Barsi Balázs nevével fémjelzett sümegi szellemi központ. Őrzi továbbá emlékét a több mint 30 templomban található oltárkép, az Alföldtől Budapesten keresztül egészen a nyugati határig. 2014-ben adták át a Badacsony oldalában található Szent István király kápolnát, illetve 2016-ban Szőgyén a Szent II. János Pál-templomot, mindkettőt nagynéném egy-egy oltárképe díszíti.
– Badacsonyban miképpen ápolják a művésznő emlékét?
– Minden év február 4–én Badacsonytomajon szentmisével és mécsesgyújtással emlékeznek meg halála napjáról, az 5. évfordulón pedig tisztelői és a város vezetői elutaztak Bajára, a temetőbe sírját megkoszorúzni. A halála óta eltelt időszakban pedig öt nyáron át a város kérésére az Egry József Emlékmúzeum egyik termében rendeztünk kiállítást nagynéném képeiből.
– Lesz–e Képtár, mikor várható a nyitás, melyek a jövőbeni tervek?
– Pár éve folyamatosan dolgozunk azon, hogy Udvardi Erzsébet badacsonytomaji műterméből életművéhez méltó emlékhelyet alakítsunk ki. A jövőbeni terveket sajnos folyamatosan módosítani kell, hol szakemberhiány, hol idén pl. a járvány miatt. 2020-ban akartuk a megnyitni az Emlékházat a látogatók előtt, nagynéném 90 éves születésnapja kapcsán, de ezt valószínűleg jövőre kell halasztanunk. A kiállítótér tervezett kilenc helyiségéből hét már elkészült, de a legnehezebb feladat, magának a 8 méter belmagasságú műteremnek az átalakítása még hátra van. Terveink szerint oda, a főfalra kerül majd a Teremtés című mű hét képből álló grandiózus alkotása, amellyel azt szeretnénk láttatni, hogy ez az a hely, ahol Udvardi Erzsébet biblikus művein keresztül, általa ismét létrejöhetett a teremtés csodája.
