viharjelzés: nincs
DNY
5 km/h
Sági Ági | 2018.12.26. 15:00
Szívmelengető karácsonyi történetek a Szívkórházból
Karácsony előtt néhány nappal a balatonfüredi szívkórház két ápolónőjével ültünk le a kórház könyvtárában egy rövid beszélgetésre. Két ápolónő vállalkozott arra, hogy pályája néhány emlékezetes történetét feleleveníti. Nem karácsonyi történetek ezek, de emberségről szólnak. L.E. és F.E. diplomás ápolók, 48 és 37 éve dolgoznak a pályán. Szeretik, büszkék hivatásukra. Nem szeretnének dicsekvőnek tűnni, ezért azt kérték, hogy csak monogrammal jelenjenek meg.

 

F.E.: Volt egy idős betegem, aki járókerettel és rolátorral közlekedett itt a folyosókon. Mindig mondta az orvosnak, hogy ő bizony amire hazamegy eldobja ezeket az eszközöket, és ezek nélkül fog közlekedni. Én egyszer leültem vele, és elmondtam neki, hogy ne törekedjen feltétlenül arra, hogy letegye ezeket az eszközöket, mert ha ezekkel biztonságosan tud közlekedni az sokkal jobb, mintha elesne és baj érné. Néhány nap múlva félrehívott a néni, megfogta a kezemet, és elérzékenyülve mondta, hogy vele ilyen szépen még nem beszélt senki, még a szülei sem. Nagyon hálás volt azért a néhány szóért.

L.E: Bár szívesen lettem volna fodrász, vagy kozmetikus is, 14 éves voltam amikor nagyon beteg lett a nagymamám. Én ápoltam, és az ő hálája vezetett ide, így lettem ápoló. Nem volt ez sosem könnyű szakma, fiatal anyaként folyton éjszakáztam. Nem volt segítségem, és nem tudtam másképp megoldani, hogy elég időt tölthessek két kisfiammal, így állandó éjszakát vállaltam. Ez a hetvenes évek közepén volt, akkor úgy dolgoztunk hogy egyik héten négyszer 12 órát folyamatosan, a másik héten háromszor 12-t, a többi napunk szabad volt. A fiaim még felnőtt korukban is felemlegetik, hogy milyen rossz volt nekik, hogy karácsonykor sokszor nem voltam otthon. Ennek ellenére nem bánom, hogy ápoló lettem, ma is ezt választanám.

F.E.: Még a pályám elején jártam, amikor barátságot kötöttem egy betegemmel. Töpörödött öreg néni volt, sokat beszélgettünk. Nehéz élete volt, megjárta Auschwitzet is, az ottani emlékeiből megrázó naplót írt, amit nekem is megmutatott. Miután hazament tőlünk Budapestre, még vagy két évig leveleztünk. Sokat emlegette a levelekben azokat a balatonfüredi zsemléket, amiket itt lehetett venni a kórház melletti kis boltban. Nagyon szeretett volna még egyszer enni azokból a zsemlékből. Én elhatároztam, hogy viszek neki belőlük. Merész dolog volt ez akkor tőlem, mert vidéki lányként nem igazán voltam még sosem a nagyvárosban. Egy ici-pici kis utcára nyíló helyiségben lakott. Amire feljutottam Pestre, ő kórházba került, de annyira várt, hogy kiiratta az ajtajára, hogy ha megérkeznék, hol keressem. Bevittem neki a kórházba a zsömléket, nagyon boldog volt.

L.E: Az egyik hatalmas sikerélményem az volt, amikor sikerült újraélesztenem egy fiatalembert. Éjszakás voltam, amikor riasztottak, hogy valaki rosszul lett a folyosón. Azonnal elkezdem az újraélesztését, és amire az ügyeletes orvos odaért, már stabilizáltam a beteget.

F.E.: 1987 januárjában 3 napra bent rekedtünk a kórházban. Akkora havazás volt, hogy a váltás nem ért ide. 72 órát dolgoztunk folyamatosan, de valahogy mégis hatalmas élmény volt. Biztos szerepet játszott ebben az is, hogy a mentősünk felesége terhességének az utolsó napjaiban járt, és ebben az ítéletidőben indult be a szülés. Elindult vele a mentő Veszprémbe, de a kerek templomnál elakadtak és onnan hordágyon hozták be a szülő nőt. A városban lakó nőgyógyászt tudták behívni hozzá, aki be is jött és itt az intenzív osztályon segítette világra a kisbabát.

L.E: Volt egy nagyon idős néni, akivel sokat beszélgettem. Nehéz élete volt: meghalt a férje, a lánya. Egy özvegy fia volt csak. Mindenféléről beszélgettünk, szóba került a töltött káposzta is. Mondta, hogy ő már nem tud főzni, és már soha nem fog igazi jó töltött káposztát enni. Gondoltam, hogy meglepem vele, én főztem és vittem be neki. Sírt örömében. Évekkel később, a halála előtt meghagyta a fiának, hogy jöjjön el, és köszönje meg még egyszer azt a töltött káposztát, mert neki az akkor hatalmas erőt adott.

F.E.: A nyolcvanas évek közepén volt egy betegem, aki nagyon lázas volt, de nem kaphatott lázcsillapítót, mert allergiás volt rá. Én vettem neki teát és citromot, amiből citromos teát főztem és prizniceltem egész éjszaka. Abban az évben karácsonykor jött a postás és hozott a fiaimnak címezve 500 forintot. A nénitől nem fogadtam el semmit, de ő megtudta a címemet, és négy éven keresztül küldte az ötszáz forintokat, hogy vegyek belőle valamit a gyerekeimnek. Aztán nem is volt olyan rég, hogy egy vasárnapi ügyeleten egy még iskolába járó segédnővérrel dolgoztam. Egyszer csak bekopogott egy úr, aki 93-94 táján volt a betegünk. A kislány akivel dolgoztam, még meg sem született akkor. Ez az úr ott leült és elmondott egy szép karácsonyi verset. Elmondta, hogy sose fogja elfelejteni azokat a biztató szavakat, amiket frissen műtött betegként tőlem kapott. Csak azt vettem észre, hogy a kislánynak mellettem folynak a könnyei.

 

Megosztom

Hozzászólások

A LikeBalaton kiadója a Mediaworks Hungary Zrt. © Minden jog fenntartva