Lehetett volna labdarúgó vagy ökölvívó is, ám középiskolásként a kajakozásba szeretett bele. A Bástya, később az MTK kajak-kenu szakosztályának alapítója novemberben ünnepli 90. születésnapját.
— Más világ volt felnőni a Római-parton, megélni a nyüzsgő vízitúrázó, fürdőző életet. Én középiskolás voltam, amikor megismerkedtem a sportággal, előtte próbálkoztam labdarúgással, ökölvívással, sőt vízilabdával is. Ifiként egy csapatban játszottam a később olimpiai bajnoki címet szerző Bolvárival és Borossal, ám egy barátom invitálására megérkeztem a vízpartra. Aztán jött az első nagy siker a tatai munkás-Európa-bajnokságon, ami annyira meghatározó élmény volt, hogy egy életre itt is maradtam. Első klubom az Elektromos volt, mely megszűnt. Ekkor Kovács Lacival 1951-ben úgy döntöttünk, hogy megalapítjuk a Bástyát, amely a későbbi MTK lett. Átigazolt hozzánk Vagyóczki Imre, majd Szigeti Zoltán, így indult a mi közös életünk. Vagyóczki Szigetivel ment párost, én Kováccsal, 1953-ban pedig összeültünk négyesben, és itthon egyből nyertünk is — kezdi Nagy László, aki azt is elárulta a Veolnak, hogy majdnem nem jutottak ki az 1954-es maconi világbajnokságra.
Már a vagonban ültek, amikor szóltak, hogy szálljanak ki, mert a csapat nem kapta meg az engedélyt az utazásra Franciaországba. Visszamentek a ráckevei edzőtáborba, és úgy döntöttek, hogy sportolói delegátust küldenek a központba, meggyőzni Farkas Mihály honvédelmi minisztert, hogy az a sok munka, amit elvégeztek, nem mehet veszendőbe. Abban az időszakban árvíz sújtotta az országot, és kellett a pénz kármentésre, ezért lemondták a külföldi utakat. Farkas azonban meggyőzte a pénzügyminisztert, így elutazhattak a maconi versenyre.
Nagy László, az aranyérmes kajakos, kezében az 1954-es maconi világbajnokságon elért eredményéért kapott elismerő oklevéllel (Fotó: Szendi Péter)
A szállásuk egy magasvasút melletti hotelben volt, félóránként dübörgött el mellettük egy vonat, és a hajóik sem érkeztek meg időben, de annyira boldogok voltak, hogy indulhatnak a világbajnokságon, hogy mindez nem érdekelte őket.
— Az előfutamokat jól vettük, de nem mi voltunk az esélyesek. A francia, német és svéd kajakosok között olyanok voltunk, mint a gyerekek. Óriások árnyékában kellett versenyeznünk. Aztán olyan pánikba estünk, hogy százötven-kétszáz méternél már fél hajó volt az előnyünk, és ez az ijedtség kitartott a végéig. Egy hajóval nyertük meg a világbajnoki aranyérmet kajak négyesben ezer méteren. Büszke vagyok, hogy ott voltam a kezdeteknél, az alapoknál — mesélte Laci bácsi, aki 1954-ben, a világbajnokság évében védte meg vegyészmérnöki diplomáját. Mint mondja, nagyon összetartó csapat volt az övék. Közös kirándulás, családi összejövetelek és klubhűség jellemezte a társaságot. Talán ennek is köszönhető, hogy 1958-ban világbajnoki ezüstérmet szerzett Prágában, míg egy évre rá Duisburgban kétszer akasztották a nyakába az ezüstérmet.
Kajakosok a Római parton, 1958. (Fotó: Fortepan/FSzek Budapest Gyűjtemény/Sándor György)
Amikor abbahagyta a versenyzést, mindig arra vágyott, hogy víz közelében legyen nyaralója. Megtetszett neki egy telek Balatonfűzfőn, amelyet megvásároltak. Gyönyörű volt a kilátás, kétkezi munkájukkal építették fel a házukat, baráti segítséggel. 1966-ban építkeztek, rá két évre beköltöztek. Igen ám, de 1986-ban jött a földrengés, amely szó szerint kettéhasította a házukat. Így azt újra kellett építeni, meg kellett erősíteni.
Laci bácsi és felesége, Marika néni számára Balatonfűzfő felüdülést jelent. Áprilistól októberig laknak a nyaralójukban, de többször megcsodálták már a telet is itt. Hihetetlen sok erő, szeretet sugárzik belőlük, hatvanöt esztendeje élnek boldog házasságban.
Forrás: Veol.hu
