Földtörténeti szempontból fontos megjegyezni, hogy a Forrás-hegy leleteit Böckh János geológus fedezte fel a 19. század végén. A lelőhely végül tudós kutatók munkái nyomán világszerte is ismertté vált, és az itt kialakított geológiai bemutatóhelyen a Triász-tenger üledékeinek és a Föld tűzhányóműködésének több százmillió éves megkövült maradványai tekinthetők meg.
Ha Veszprém felől érkezünk Felsőörsre, a falu legszélső utcájánál táblák jelzik a bemutatóhelyhez vezető utat, amelynek kiindulópontja néhány kanyar után fel is tűnik egy meredek út tetején. Itt csupán néhány parkoló autó fér el a tanösvényt jelző tábla előtti füves-földes területen, de a helynek nem is az a célja, hogy hatalmas tömegek árasszák el egyidőben.
Az ösvényen is végig táblák jelzik, hogy éppen mit láthatunk, de aki nyitott szemmel jár, az sokkal több mindent észrevehet a séta során. Még egy tél végi, kora tavaszi napon is csodálatosan megnyugtató ebben a talpalatnyi erdőben andalogni, mert nem ér el ide az autók zaja, így a madárcsicsergésen és a fák susogásán kívül mást nem hallani.
„A tízezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik.” (Fotó: Szücs Ildikó)
A fák közül kiérve egy tisztás terül elénk, ahonnan ellátunk szeretett magyar tengerünkig is. A jól kitaposott ösvény pedig elvezet minket az út első táblájához, amely a neves geológusról szól, és arról mennyire fontos az élettelen értékeinkre is vigyázni, hiszen földtörténeti históriánkból lapátolhatunk ki lényeges ismereteket, ha odafigyelünk merre is járunk. A hosszú lépcsősorról letekintve valahogy kuncogva hívogat minket a völgy, és széles mosollyal az arcunkon ballaghatunk lefelé a még nagyobb csend felé.
A csaknem vízszintes völgyszakasz látványos kőzetfelszíne a tényleges bemutatóhely előszobája, az itteni sziklatömbök felszínén sok helyen látható a dolomit kőzetekre jellemző, szabad felületi kubusos mállás folyamata. Szakértelem nélkül pedig azt érzékeljük, hogy beléptünk a tökéletes csend világába – itt hallgatózva tűnhet fel, hogy nem halljuk a civilizáció hangjait, ami úgy hat, mint egy varázsütés.
Hamarosan elérjük a második állomást, amely az őstengerek élővilágára hívja fel a figyelmet. Megtudjuk, hogy a tanösvény mentén feltárt legidősebb kőzet a megyehegyi dolomit, amely trópusi sekély tengerben képződött, ugyanis a Dunántúli-középhegység területét a triász időszakban, mintegy 240 millió évvel ezelőtt, hatalmas tenger borította.
Az erdő színei még az alvó évszakban is barátságosan ragyognak (Fotó: Szücs Ildikó)
Ezután egy enyhén emelkedő rész vezet tovább a kőnyerő helyet bemutató helyszínhez. A hosszan elnyúló rétegtani bemutatóhelyet félnyeregtetős védőfedéssel látták el, amely óvja az időjárástól. A középső-triász kor során a tenger egyre mélyebb lett, és Felsőörs környékén ekkor már 500 méternél is nagyobb mélységű volt.
A bemutatóhely szelvényének felső részén szürke és zöld tufarétegek láthatók. Ez tulajdonképpen vulkáni hamu üledéke, amelyet az akkori Déli–Alpok vulkánműködései során sodort ide a szél. Az e fölötti réteg a vékonypadosan rétegződő tűzkőgumós mészkő, más néven nemesvámosi mészkő, amelyben gyakoriak az ammoniteszek, vagyis a csigaszerű tengeri ősállatok megkövesedett maradványai. Mondhatnánk, hogy ha sokat bogarászunk, akkor felfedezhetünk egyet-egyet, de ezeknek az ősmaradványoknak gyakran csak váz-lenyomatuk maradt meg, vagy ízeikre estek szét, a lelet értékű maradványokat pedig a tudomány kimenekítette a réteg fogságából.
Ebből a cikkünkből kiderül hol érdemes még rövid kirándulást tenni a környéken.
Maga a geológiai bemutatóhely itt véget is ér. Keskeny ösvény vezet felfelé a kiindulóponthoz, de a lelkesebb kirándulók felkereshetik a hely nevét adó forráshelyet is, és itt kezdődik az igazi varázslat. Eltévedni nem lehet, hiszen egy kisebb erdőről van szó, de ha elindulunk egy mellékösvényen befelé a fák közé, meseszerű helyet fedezhetünk fel. Követve a csobogó patak hangját egy olyan fás ligeten át vezet utunk, ahol az egymásba hajló ágak barátságos sátrakként borulnak remek búvóhelyek fölé, és minden lépésnél azt várjuk, hogy egy erdei tündér vagy faun szökell elénk.
A patak csobogása is olyan, mintha történeteket mesélne (Fotó: Szücs Ildikó)
A lassan ébredező növényzet még álmosan nyújtogatja nyakát a gyengén melegítő nap felé, de ebben a tenyérnyi varázserdőben a beszökő fények mégis olyan színeket keltenek életre, ami valahogy langyos, puha, otthonos érzést ad a helynek.
Ha egyedül bandukolunk a talpalatnyi dzsungelben, akkor békés megnyugvást hoz a léleknek; ha gyerkőccel barangolunk, akkor a gyerekzsivaj visszhangjai derűs energiával töltik fel az egész családot. Nem kell tehát messzire mennünk, és hosszú túrát tennünk ahhoz, hogy egy csipetnyi csodát csenjünk a hétköznapok közé. Tökéletesen bele lehet merülni a természet adta nyugalomba a Balaton-felvidék egyik aprócska szegletében is.
Nyitókép: Szücs Ildikó
