viharjelzés: nincs
13°
DNY
4 km/h
Szalai Mariann | 2019.10.10. 14:00
Süllőzgetünk apámmal…
Megnyugodott a Balaton, hűvösebbre fordul az időjárás, ilyenkor kezdenek motoszkálni a horgászok.

Kicsi koromban a Balaton még főleg a nyárról szólt. Naptej, görögdinnye és főtt kukorica illata úszott a levegőben, ha feküdtem a strandon, lehunyt szemhéjamon narancsos-sárgás foltok úszkáltak, a víz felől nevetés és fröcskölés hangja hallatszott. Korán kelt fel a nap, és sokáig volt világos, aztán amikor ez változni kezdett, akkor haza kellett menni és az iskolapadban már csak a vágyakozás maradt.

Ahogy felnőttem, úgy döbbentem rá, hogy a tó egész évben meg sem moccan, sőt, nagyon is ott van, és akkor mutatja a legcsodálatosabb arcát, amikor megnyugszik az óriási nyári zsivaj után.

Gyerekkoromban gyakran elkísértem apámat horgászni. Vitt is magával, akkor hagytuk abba a közös sportot, amikor elunta, hogy mindig visszakönyörgöm a halakat a vízbe.

Felnőtt fejjel most ősszel újra elkísértem süllőzni. Persze, az ilyen kaland nem úgy kezdődik ám, hogy az ember csak úgy kapja a horgászbotját és elindul, nem… A süllő a kishalakat szereti, tehát először azt kell mindig szerezni.

Anno, kiskoromban elsétáltunk a bélatelepi kemping mólójára egy kishalazó hálóval. Apám belemerítette a vízbe, az én feladatom volt a csillogó, ficánkoló küszöket kikapkodni, és beledobni egy vödör vízbe. Most ezt a lépést kihagytuk, és barbár, XXI. századi módon a fagyasztóból vettünk elő néhány jeges csalit.

Felöltöztünk, megpakoltuk a táskát a legfontosabb cuccokkal (lámpa, szendvics, tartalék horgok, ilyesmik), megmarkoltuk a botokat, és lesétáltunk a partra. A kabinból előhoztuk az evezőket, apám besétált a csónakért. Ezt mindig ő csinálta, és egyáltalán nem bánom. Nem vagyok oda érte, ha a puha, nádtorzsás iszapban kell tapicskolnom, na és a piócák nélkül is remekül elvagyok.

Még fenn van a nap, de már eléggé a horizont fele kacsingat. Csönd van, a strandon sehol senki. Mi sem beszélünk, ilyenkor valahogy nincs annyira szükség a szavakra. Berámolunk a csónakba, én beülök, apám még tolja egy kicsit, hogy minél hamarabb elhagyjuk a nagyon sekély részt, aztán beül ő is. Kedélyesen szedegeti a lábáról a piócákat, én pedig elkezdek evezni.

Ez a legjobb rész. Monoton, meditatív mozgás, csodálatos, zen környezetben. Bár azt mondják, hogy a hal esőben vagy kicsi szélben (olyan kotyogósban) kap a legjobban, mi inkább egy csendes estét választottunk. Tükörsima a víz, csak az evező töri meg a felszínt. Loccsanás, húzás, emelés, loccsanás, húzás, emelés…

A süllők – nem szép tőlük – elég messze, kb. 1200 méterre a partunktól szeretnek lenni, így odáig evezünk. A pontos hely meghatározásához néhány tereptárgy és némi háromszögelés szükséges, de többet erről nem mondhatok, mert ha elárulnám apám tuti süllőzőhelyét, itt helyben agyoncsapna. Mindenesetre odaérünk, ledobjuk a két horgonyt, és felszereljük a botokat a küszfagyira hasonlító csalival.

Suhintás, bedobás. Megnyugszik a víz, feltettük a kapásjelző karikát a zsinórra, fészkelődünk kicsit, majd elkezdődik a várakozás. Nézünk magunk elé, néha beszélünk, néha hallgatunk, és közben körülöttünk lassan sötétedik a világ. A part zajai is csöndesednek, néha egy-egy vonatot látunk elsuhanni, a sok kis sárga ablak hol látszik, hol bekúszik egy fasor mögé.

Hopp, kapás van! Apukám ledobja a kezéből a szendvicset (azt sem vettem észre, mikor kezdett enni), és bevág. Hussan a damil, de hamarosan enged a zsinór, elment a hal. Halkan kerepel az orsó, ahogy kihúzza a horgot, hát igen, a csalit bezzeg leette a ravasz… Új csali, bedobás, karikaszerelés, várakozás…

Közben megcsillagosodott az ég. Már egymást is alig látjuk a csónakban, még szerencse, hogy a kapásjelzők fluoreszkálnak, bár aznap este már nem moccannak többször. Apukám nem morog emiatt, ő ugyanannyira szereti a horgászás meditatív örömét, mint én, nem zavarja, ha nem fog halat. Mondjuk, elég sokszor fog, gyakran eszünk halászlevet, rántott halat (ettem már angolnát is) vagy parázson sült, sűrűn beirdalt keszeget.

Kezd hideg lenni. A csónakban túl sok mozgási lehetőség nincs, úgyhogy kivesszük a botokat. Útközben kiderül, hogy a másikról is lekajálta valaki a csalit. Felszedjük a horgonyt és evezni kezdek, így legalább nem fázom.

Ilyenkor mindig félek, hogy mi van, ha nem találunk vissza a mi picike strandunkra, de szerencsére, mivel egyáltalán nem fúj a szél, hamar olyan közel érünk a parthoz, hogy be tudom azonosítani a fákat és a kabinsort. Kipakolunk a partra, apu visszaviszi kikötni a csónakot, az én tisztem ilyenkor, hogy ücsörögjek és vigyázzak a holmira. Nem rossz munka…

Apu kimászik a vízből, felöltözik, megkeressük a cuccainkat a sötétben és elindulunk hazafelé. Csöndben vagyunk, ilyenkor nem kellenek a szavak. Csak kimentünk együtt horgászni és kész.

 

Szöveg: Szalai Mariann, fotó: Novák Rudolf

Megosztom

Hozzászólások

A LikeBalaton kiadója a Mediaworks Hungary Zrt. © Minden jog fenntartva