Anita Budapesten született és amikor első lányával várandós lett, úgy érezte, el kell költöznie a városból. Vidéken akarta felnevelni a gyermekét, s akkor ugyan még nem a Balatonra, de a Kis-Duna partra költözött a család.
– Ott éltünk húsz évig. Megszületett a másik két gyerekünk is. Mindenfélével foglalkoztam: megtanultam a fák, a növények nevét, megtanultam kertészkedni, állatot tartani, kecskét fejni, kecskesajtot készíteni, lekvárt főzni, kenyeret sütni, szóval minden olyan dolgot, amit budapestiként nem tudtam. Amikor Dömsödön laktunk, a Kis-Duna mellett, ott is festettem, de nem volt meg az az igazi inspiráció. Pedig ott is vízközelben éltünk, ott is szép a természet. Gyönyörű kertünk volt, szinte egy arborétum, ennek ellenére ott nem jött annyira az ihlet. Leginkább inkább portrékat festettem akkoriban, megrendelésre.
Kis-Duna után Balaton
Majd húsz év után újabb fordulópont érkezett a festőnő életében.
– Hiába csináltam sok mindent a házon belül, kerten belül, a közösségi élet, a mozi, a kávéházak elkezdtek hiányozni – mégis csak tősgyökeres budapesti vagyok. A gyerekek kezdtek felcseperedni. Zolival, a férjemmel, átbeszéltük, hogy mi az, amit a legjobban szeretnénk. Mind a kettőnknek egy varázslat volt a Balaton, és egy álom, hogy ott szeretnénk élni.
– Keszthelyre esett a választásunk.Van egy présházunk Káptalantóti és Diszel határában, és ez elég közel van Keszthelyhez, ami szerintem a Balaton Part legszebb városa. A présházból minden vasárnap lesétáltunk a Liliomkert piacra. 2009-ben még nagyon pici volt a piac, barátságos és kedves, és csupa finomságot, különleges dolgokat lehetett találni, ezen felül nagyon klassz emberekkel tudtam beszélgetni. Egy igazi agóra. Most is kijárok minden vasárnap a festményeimmel.
– A Balatonnal, Keszthellyel együtt jött az igazi alkotás, főleg, hogy ki volt téve a házra, hogy “Galéria”. A hely így már maga sugallta is a funkcióját, hogy ismét mivé szeretne válni. A házon lévő felirat nagyon inspirált. Most már nincs kifogás, most már festenem kell teljes erőbedobással, teljes állásban! Gyerekkorom óta ez egy belső kényszer, hogy nekem festenem kell. Egyszer élünk ebben a formában, ezekkel a képességekkel, vágyakkal. Mire várok még? Nem halogathatom tovább, bele kell, hogy vágjak. Az elején nagyon nehéz volt, de most már büszkén mondhatom, hogy ebből élek jó pár éve. Ha rossz kedvem van, ha jó kedvem van: festek.
Jó itt élni!
– Gyerekkoromban Révfülöpön volt házunk, már akkor azt éreztem, hogy mennyire szuper ez a látvány. Van egy furcsa kisugárzás a tó körül, szinte minden részén lehet ezt érezni, bármelyik pontján áll is az ember.
– Emlékszem, amikor a szüleimmel mentünk haza Budapestre a nyár végén, mindig megkérdeztem, hogy miért nem maradunk a Balatonon? Annyira éreztem akkor, hogy mennyire… szagos Budapest. Szürkének, színtelennek láttam a várost, ami felé robogtunk. Aztán persze mit hall az ember a felnőttektől? Vidéken nem lehet megélni! Rácáfoltam a közhelyekre: festésből meg lehet élni, vidéken meg lehet élni.
A természet ritmusa
Anita általában dél körül ül le festeni, s van, hogy éjfélig is ott ragad. Tehát nagyon sok időt tölt a vászon, a fa lap és az ecsetek társaságában.
– Előfordul, hogy mégsem vagyok elégedett a témával, vagy a színekkel, ezért újra kezdem, újrafestem. Tehát vannak olyan festményeim, ami alatt még van három.
– Az évszakok változásával jönnek a témák is. Hiszen ilyenkor, amikor hideg van és tél, már szövődnek is az újabb tervek karácsonyra, az ember automatikusan az ünnepi témákhoz vonzódik. Most színes kis karácsonyfadíszeket is festettem, de már csak kettő van belőle. Húsvétkor több virágot festettek, jön ez a természettel együtt.
– A szentestét mindig együtt tölti a család, ez az év legmeghittebb napja. Mindenki együtt van. Ebben az évben a felnőtt gyerekeim kérése az volt, hogy a karácsonyfát ismét hozza az angyalka, ne díszítsünk közösen, mert újból szeretnék átélni a varázslatot, mint gyerekkorukban.
Amikor a gyerekeim kicsik voltak, megpróbáltam az ünnepekbe csipetnyi varázslatot tenni. egyet elmesélek.
Szenteste, amikor a karácsonyfa díszítéssel végeztem, utolsó mozzanatként résnyire nyitottam az ablakot és egy fehér tollat tettem a belső párkányra. Amikor csengőszóra megérkezett a karácsonyfa a gyerekeim elsőként futottak a szobába, és szinte azonnal észrevették, hogy nyitva az ablak, leng a függöny és valaki ott felejtette a tollát – Csak az angyal lehetett! – mondták.
Nézd meg Anahitánál készült képeinket!
Nyitókép: Mészáros Annarózsa
A Balatonra tömegközlekedéssel is eljuthatsz! Nézd meg menetrendi keresőnket!
:
