Ruják István/vitorlazasmagazin | 2023.11.26. 12:00
Körbe a Balatonon Finn dingivel
Körbe túrázni a Balatont nem olyan nagy dolog, sokan megcsinálták már. De szép korban és Finn dingivel talán azért kevesebben. Ruják István visszatért egykori olimpiai hajóosztályához és megtett egy maratoni kört, felidézve a daysailing és a vitorlázás igazi szellemét. Élménybeszámoló egy kettős utazásról.

Bizonyos kor felett – nem kell hozzá igazán megöregedni – már felvetődik a kérdés, hogy milyen volt az életem. Teljes? Vagy sok minden kimaradt?

 

Minap meghívtak Keszthelyre, évfordulós ünneplésre a klubba, ahol egykor, az akkoriban másfél éves kötelező sorkatonai szolgálatom idején vitorláztam. Honvéd József Attila SE. Nem ma volt. Harmincnyolc éve.

Évfordulós nosztalgia

Akkoriban, ha Füredre, Siófokra vagy Almádiba kellett mennem, rendre a versenyeszközzel, Finn dingivel vitorláztam végig a Balatont. Egyedül és kíséret nélkül. Nappal és olykor éjjel. Emlékszem, milyen gyönyörű volt.

Hívtak ünnepelni, hát megyek. De nem úgy lenne szép, ha Finn dingivel vitorláznék oda? Végig a Balatonon. Vajon ugyanolyan lenne ma is?

Bolond nyugger, nem vagy már fiatal – aggódnak értem. Tán hülye ötlet. De hiszen, most nyáron 22-es Binnenjolléval toltam körbe a Kékszalagon. Az is dingi, és a munkapad, a lékocsi mögött pontosan annyi helyem volt, mint egy Finnben. Jól bírtam. Hát miért ne menne?

Náray Vili sokszor kínálgatta a hajóját, vigyem, ha kedvem tartja. Jó kis Mader Finn, karbon árbóccal. Itt az alkalom. Hát elkértem.

Káptalanfüred – Keszthely: 37 tengeri mérföld. Az 68 és fél kilométer. Az Adrián vitorlázóknak: egy Zadar – Vodice menetnyi táv. Dingivel.

 

Pumpálás és billegtetés

Szeptember 29., pénteken délben indulok, tűz a nap, totál flaute vagy alig szél. Bő egy nap múlva kell ott lennem. Megyek, majd csak jön valami. Hát, nem jön.

Rengeteg állva pumpálás, billegtetés, mert úgy legalább haladok bő másfél csomóval. Ha leülök, az csak fél csomós menet. Állok, megdöntöm lébe, lépek erővel a luvoldalra, közben húzok a vitorlán és dolgozik a kormány is, engedem luvba kanyarodni is. A billentéstől és húzástól egy pillanatra kidagad a vitorla, leáramlás, tehát hajtóerő keletkezik. A grószt megfogja a vállam, ne csapódjon nagyot, közben lépek vissza, döntöm le lassaban újra „szél alá” a dingit, engedek a sotton, közben ejtek kormánnyal is. Jöhet az újabb felfelé lépés a dinamikus húzással… Hú, de messze van minden!

Eltelik a nap, 12 óra menet, 1,8 csomós átlaggal, leszámítva azt a nyolc kilométert, amikor a keleti medencében Sipos Máté – Isten áldja – motorossal arra jártában Zamárditól elrántott Földvárig. Azért maradt még így is táv elég. Fáj a sok hegymenet, nem szokta a szántást a vén marha.

 

Éjszaka a szabad ég alatt

Gyönyörű telihold. A déli parti marás közelében néha gyenge parti szél fúj, akkor leülhetek, de marad hegymenet így is elég. Éjjel, éjfél után, becsorgok Fonyódra, elvackolok a kokpitban, de ébresztem magam fél hatkor. Minden csuromvíz, lecsapódott a pára, kívül vizes a hálózsák, sebaj. Ha most ágyban aludtam volna, jó, ha délben megyek tovább… A lényegből maradtam volna ki.

A napfelkelte… Nincsenek rá szavak. Minden tegnapi küszködést megér. Jobbra, keletről törnek elő a színek, de szemben Badacsony még szürkésfehér párában. Felhősáv a víz felett. Kilátszik a hegy teteje, de alatta a lába is, na, meg a víz. Minek élnek városban emberek?

A Szigligeti-öbölben a víz felett fúj a szél, nem borzolja a felszínt, bő órán át tökéletes olajterítőn suhanok 3 csomóval. Gyönyörűséges. Innen már könnyű a menet Keszthelyig. Déltájt megérkezem.

Ünnepség, Emlékezzünk holtainkra, katonai tisztelgéssel! Drága Pintér őrnagy úr – csak nekem az, ő már ezredes – ezt a szalutálást szívesen felejtettem azóta, de nekik kijár. Katonák voltak és vízi életet teremtettek.

Csülökpörkölt, söröcske, pár rég nem látott haver, ismerős, meg néhány új.

A vitorlázás kétrétegű. Egyszer levitorlázzuk, megéljük, aztán megbeszéljük. Legalább olyan fontos.

 

Alig több, mint 8 óra vissza

Reggel nem kell sietnem, este megjött a szél. Egy tágas túrahajóban jót aludtam, nyolckor indulok. A Szigligeti közepéig bandukolós, utána félszeles, raumos menetben egyre gyorsabb. Fokozatosan frissül, rendes tőle, nem ijesztgeti az öreget, hagy hozzászokni!

Óráról-órára jobb, frissebb a szél, Révfülöp után már egyre többet siklathatok. A telefonom szerint – mit nem tud ma egy telefon? Békén hagyni? – a csúcssebességem 12 csomó. Sokan vannak a vízen, az átlag túrahajókat kerülgetem.

Olyan, mint régen? Hibátlanul olyan! Megy a dingi, mint a disznó!

8 óra 17 perc Káptalanfüredig, 4 és fél csomós átlag, pedig az eleje lassú volt. Irigyeljetek nyugodtan!

Meditáció helyett

Nem értek a meditációhoz. Nem gyakorlom, nem törekszem rá. Nincs olyan, hogy leülök, na, most meditálok egy jót.

Azt mondják, a dolog lényege, hogy csak úgy vagy. Mély meditációban nem gondolkozol. Semmire sem gondolsz. Nem látsz, és nem hallasz. Csak létezel, és ezt éled meg. Lekopaszítva, kizárólagosan a létezést.

Fogalmam sincs, hogy ez milyen.

De, azt tudom, azt átéltem sokszor, hogy ha Finn dingivel a Balaton keleti feléből elmegyek Keszthelyre, vagy vissza, az milyen. Úgy, hogy nem tervezem szét az agyam érkezési időponttal, menetrenddel. Hány óra van éppen? Mindegy. Persze ott van hátul, valahol belülről a tarkómra nyomtatva a tudat, hogy ha kell, megállok és alszom egyet. Ha kell, kiállok valahova, kikötőbe, nádasba, sőt, akár fel is adom a tervet, a célt. Ez egy természeti tevékenység. Hajózás.

Lehetnek terveim, akaratom, de egy ponton túl nem ragaszkodhatom hozzá, mert a víz, a szél, a tó, a körülmények összessége mindig erősebb nálam.

 

Kommunikáció a világmindenséggel

A hajózás, a célratörő vitorlázás közvetlen és folyamatos kommunikáció a világmindenséggel. Az Úrral, az Istennel, a világot átható intellektuális erővel, a kvantumfizikai végtelen lehetőségek hullámával, tök mindegy, hogy minek képzelem és hogyan nevezem. Vele.

Ott vagyok én, a kis nyavalyás semmi, aki konok akarattal igyekszem valamerre. Ehhez azokból az erőkből veszem, csippentem ki a nekem elérhető lehető legtöbbet, amelyek egyébként – nem engem célozva, hanem a dolgukat végezve – ellenem hatnak. Akár meg is ölhetnek, annyira semmi vagyok nekik.

A biztonságos, de hatékony előrejutáshoz nagyon összetett tudásra kell szert tennem. Ez nem megvásárolható. Csakis sok időráfordítással, odafigyeléssel, tűréssel, és ebből táplálkozó alázatos akarattal gyűjthető össze. Erős, elszánt akarattal, és végtelen, megalkuvást nem ismerő tisztelettel.

Persze e tudás megszerzésének útján a tisztelet kikerülhetetlenül úgyis felépül bennem, mert a vízen egyre mélyebben látom a körülöttem lüktető világ sokrétűségét, kérlelhetetlen mivoltát és egyes elemeinek rettenetes erejét. Amit a tapasztalat páros lábbal ugrálva döngöl belém.

A tudás megszerzése során megtanulok a hajóval szinte összenőve, a vízen töltött órák százai alatt motorikusan begyakorolt mozdulatokkal reagálni az apróságok tömkelegére. Minden pillanatban helyesen rangsorolva kell kiválasztani az éppen legfontosabbat, látva, de még nem törődve azzal, ami csak ezután válik majd a legfontosabb elemmé. Persze csak egy másodperc, vagy a töredéke, és már az övé lesz az elsőség. De most még nem.

Most egy kis fodor, pár centis kerülés, aztán a nagyobb hullám háta, testtel húzás, a hajótest billentése, nem eltúlzott, de szükséges kormánymozdulattal, miközben gépiesen megy a sottra húzás, dinamikusan húz-enged, sőt ránt-enged, akár háromszor is, úgy hogy mindezt végigmondani sokkal hosszabb idő volt. A hajó megindul, gyorsul a hullámon ülve, megsiklik, rohan a völgybe, de látnom kell, hogy merre menjek, hová érkezik majd az orra. Látni és megtalálni, vajon milyen szögben feküdjön az egész hajótest a hosszúkás, ferdén görgő vízdomb lankás lejtőjén, hogy ezen a hullámon meglódulva, a mozdulataimmal éppen összeszedett energiával, és az ideális vízfekvéssel minél messzebbre jussak.

Aztán érzem, tudom, ahogy elfogy, tűnik az erő, ami eddig ott tartott. Majd át kell billennem egy másik púp tetején. Ehhez kellő pillanatban áldozni muszáj, feladni, nem erőlködni, ezt a hullámot most már engedni kell elmenni, hogy minél több maradjon a tarsolyomban a folytatáshoz. Ne lassuljak túlzottan! Közben látni, érezni a következőt, a lehetőséget, a kicsiny rést, horpadást, amin újra átbillenthetem az egész cuccot abba szögbe, olyan környezetbe, ami megint csak segít a hajót repíteni…

Hát lehet eközben gondolkozni?

Vagy talán, éppen ez az igazi gondolkodás?

Az érzékekre támaszkodó, milliónyi információ között válogató döntészuhatag lüktető cselekvéssé tömörítve. Minden csápon benn a vízben és a levegőben. Többnyire csak egyetlen pontra, a hajó előtti hullámra nézek, mégis látok mindent körülöttem. Tán még a hátam mögötti világot is, mert az összes porcikám együtt néz a szememmel. Eközben régen megélt képek, villanások ezreit pörgetem odabenn, hogy az így kiválasztott mozdulatok a legjobb eredményt adják.

Én nem tudok meditálni. Nem is tudom, hogy mi az.

De, amikor így visszük egymást a hajóval, a széllel és a hullámmal, a gyönyörű léleksimító zajok burkában, mindössze azzal az egyetlen néha be-bevillanó, szavakba önthető gondolattal, hogy én micsoda mázlista vagyok, mert itt lehetek, és ezt élem meg éppen, amiben vagyok, az vajon nem meditálás?

Mi az, hogy semmire gondolni? Az semmire gondolás-e, ha csak mindent érzek, miközben a vizet, azt az éppen legfontosabb hullámot nézem? Az meditálás, ha nincs semmi, csak éppen teljes egészében enyém a világ?

Illetve dehogy enyém! Annál sokkal jobb. Ilyenkor, a percekre, órákra hízó ritka pillanatban teljesen, tökéletesen illeszkedő része vagyok a világmindenségnek. Odavaló. Három dimenziót látok, de bennem zakatol az összes többi, amelyeket nem érzékelhetünk, amelyekről fogalmunk sincs, azok is.

Mit is kérdeztél? Hogy milyen volt az utam?

Melyik?

 

 

A Balatonra tömegközlekedéssel is eljuthatsz! Nézd meg menetrendi keresőnket!

Tervezd meg az utazást!
:

 

 

Forrás: vitorlazasmagazin.hu
Nyitókép: Ruják István

 



Megosztom

Hozzászólások

Ezek is érdekelhetnek

Ajánlataink

A LikeBalaton kiadója a Mediaworks Hungary Zrt. © Minden jog fenntartva