Mikor e hét közepén találkoztunk, igazi téli, sötét, ködös, lehangoló idő volt, de Károlyfi Zsófia ekkor is nagy mosollyal lépett be az irodába, és azt mondta: ennek is örülni kell, ugyanúgy, mint a napsütésnek. A gondolat derűs természetre utal.
– Sok dologgal foglalkoztam, mindennek örülök, amiben részem volt, és úgy gondolom, önhibámon kívül éltem hányatott életet, értem ezalatt, hogy vetett a sors ide-oda, de nem éltem ezt meg soha negatívan – mondta Károlyfi Zsófia. – Ami miatt más panaszkodik, annak én általában tudok örülni. Mint a ködnek. Elkényeztetett bennünket az időjárás idén ősszel, nemrég még sütött a nap, most nyafogunk, hogy megérkezett a tél, holott örülnünk kéne, hogy csak november végére lett ködös az idő. A pozitív végéről igyekszem megfogni a dolgokat, s ha véletlenül egyedül, magányomban el is keseredek, nem nyomom rá ezt arra, akivel találkozom, inkább felvidítom.
Munkásságáról kérdeztük
A Prima-díj kapcsán munkásságáról és a kezdetekről is beszélgettünk.
– Egészen kicsi koromban rajzoltam már, ez mindig is hobbim volt, de igazából amire már megbízásként tekintettem, az a templomi restaurálás volt. Először a szobrok rendbehozását kaptam feladatul, mert szörnyen néztek ki. Ez jól sikerült, így utána kérték, hogy az oltárt és a szószéket is tegyem rendbe. Megcsináltam. Amikor ezt a másik templom plébánosa meglátta, kérte, hogy menjek át hozzá is a templomba. Ezek után találkoztam a hívek hihetetlen hálájával. Fiatal voltam még, tapasztalatlan, nem értettem, ha valaminek az árát kifizették, miért köszönik meg. Döbbenetes élmény volt, hogy egy közösség mennyire örült a munkámnak. Ezután már stációt festhettem, ami még nagyobb dolog volt, még nekem is, akinek nincs vallásom. Ezután az Őrségben kezdtem kiállítani, érdeklődtek az emberek, nem kellett azon gondolkodnom, hol szerezzek kiállítási lehetőséget, mert érkeztek a meghívások, így lett több mint 130 tárlatom. A 90-es években csodálatos időszakot éltem meg, akkor nagyon odafigyeltek a művészetre, talán azért is, mert más volt az emberek, az élet tempója, el tudtak mélyülni, volt szabadidejük. Ma már sokkal nehezebb megállítani őket. Én magam is kiestem – a pozitív gondolkodásból is – 8-10 évre, a gazdasági válság engem is elért, vissza kellett mennem Budapestre. 2016-ban jöttem vissza Zalába, azóta visszataláltam önmagamhoz. Bár most novemberben, mint művésznek illene depressziósnak lennem, ez a hónapja – mondja nevetve, nem kevés iróniával.
Károlyfi Zsófia: – Boldog vagyok, hogy már kötődhetek valahová Fotó: ZH Archívum
Pedig – mint bevallotta – igazi művészlélek, jellemzők rá a szélsőségek. Könnyekig meg tud hatódni, és könnyesre neveti magát időnként, sír minden megható dolgon, ugyanakkor mindenhez igyekszik derűsen hozzáállni, hogy azután belezuhanjon a mély reménytelenségbe.
– Azért a belső hangok súgják mindig, hogy a rossz, negatív időszakok, gondolatok is, mint minden, csak átmenetiek – tette hozzá.
Többször elmondta már, és hangsúlyozza, hogy Zalában talált otthonra, ezért is hatódott meg – bár próbálta tartani magát, de könnyekig – a Prima-díj átadóján.
– Óriási meglepetésként ért a jelölés is, nem számítottam rá. Azt tartom Zaláról, a zalai emberekről – és ezért szeretem ezt a vidéket, érzem magam itthon –, hogy itt a kulturált viselkedés a legkisebb eseményekben is megmutatkozik, az egymásra való odafigyelés nagy mértékben jelen van. Ennek is köszönhető, hogy észrevették azt, amit csinálok, és ez jó másoknak is, nem csak nekem. Amit az emberek szeretnek bennem, hogy felvidítom őket vagy a festményeimmel vagy a beszélgetésekkel. Hogy ezt mások is meglátták, többet ér a szobornál és ami mellé járt.
Már zalaiként tekintenek rá
Zsófia úgy érzi, már zalaiként tekintenek rá, somogyi születése ellenére. Persze ezt egyáltalán nem bánja, hiszen itt találta meg otthonát.
– Sosem volt igazán kötődésem, gyökerem Somogyban, és máshol sem, ahol eddig éltem. Mint a falevelet, fújt a szél, de amíg nincs gyökerünk, addig nem is hiányzik, elfogadtam így az életet, ahol voltam éppen, ott próbáltam jól érezni magam. Zala viszont megfogott, nagyon hiányzott, mikor gazdasági okokból néhány évre visszaköltöztem Budapestre. Úgy érzem, ide tartozom, és ahogy láttam, a Prima-díjasok közt többen voltak, akik nem zalai születésűek, de ugyanígy éreznek. Aki itt él, lehet, hogy nem tudja értékelni, de mi, akik hányatott életet élünk, észrevesszük a különbséget. Boldog vagyok, hogy már kötődhetek valahová.
Országszerte ismerik munkáit
Őt és munkásságát országszerte ismerik. Ma már, mondja, internethasználattal átszőtt világunkban a művészek is könnyebben adnak hírt magukról, nem kell ahhoz feltétlenül nagyszabású kiállítás, csak igazodni a kor kihívásaihoz.
– Régen rengeteg kiállításom volt, kiemelkedő volt köztük a szigligeti, ami évente 5 hónapig tartott, én hat szezonban voltam ott. Ez egy pici hely, de nagy az átmenő turistaforgalom, az ország minden tájáról érkeztek látogatók, és aki kultúrakedvelő volt, az nem hagyta ki a tárlatomat. Országos ismertségre ekkor tettem szert, még internet nélkül, aki szeretett volna meghívót a következőre, az megadta a címét a vendégkönyvben. A másik rendszeres kiállításom a fővárosban, a Gellért Szállodában volt, évente két alkalommal, ezekre 500 ember kapott meghívót. Ma már sokan csak az internetről ismernek, nem személyesen, de ezáltal még nagyobb körben tudok jelen lenni. Több kurzust tartok, művészi látásmódot tanítottam online formában is, ezek egyéni foglalkozások voltak, küldött munkák alapján. A legújabb vállalás, hogy a saját technikámat tanítom meg másoknak. Ez egy izgalmas dolog, mert aki soha nem rajzolt, az is élvezni fogja, aki profi és már mindent megtanult, annak pedig új lehetőséget nyújt, hogy változást vigyen a képeibe. Ez egyszerű dombortechnika, a kép megfesti magát, hiszen mikor a domborulatot kialakítottuk és rácsurgatjuk a festéket vízszintesen, az belefolyik a résekbe, és ez megadja a fény-árnyékot. Hasonlóan az akvarellfestéshez, sok véletlen is van benne.
A másik nagy munka a lányával, Palaics Eszterrel közösen készített könyv, egy történelmi regény, melynek munkálatai az utolsó szakaszhoz értek. Mint mondta: a díjátadó és az ünneplés annyira magával ragadta, hogy alig aludt napokig, így a munka egy kicsit lelassult, de nem állt le. Jövőbeni tervei, céljai közt a másik legfontosabb, hogy Lovásziban egy kiállítótermet alakítsanak ki számára a település támogatásával.
– Jó lenne, ha nemcsak annyiból állna egy-egy találkozás a látogatókkal, megrendelőkkel, hogy jönnek és elviszik a képet, hanem kicsit beszélgethetnénk is közben, illetve szívesen hívok meg érdeklődőket ilyen-olyan apropóból, mindegy hányan jönnének, de így lehetne egy fórum, ahol olyan témákról is beszélgethetnének, amikről otthon vagy a munkahelyen nem esik szó. Kicsit lehetne filozofálgatni, amit szinte mindenki szeret, vagy legalábbis sokaknak jólesik. Én szeretek mindent valamiféle filozófiával tenni, legyen az életöröm, életfilozófia vagy paradicsomültetés. Ha filozofálunk, sok mindenre megtaláljuk a választ, nem kell sóhajtozni azon, miért olyan a világ amilyen, hogy miért nem kapjuk meg azt, amit a másik, miért nem születtünk máshova és hasonló felesleges kérdések. Ha átgondoljuk, akkor rájövünk, ha nem, akkor maradnak a kérdések. Sokan csak utánoznak másokat, nem azért tesznek valamit, mert meggyőződtek arról, hogy az jó, pedig az önálló gondolkodás izgalmas kaland. Én ezeket a gondolatokat próbálom átadni, nem tudom, hogy ki mennyire érti, viszi tovább, vagy mikor hallja vissza, de úgy látom, jó néven veszik.
Névjegy
Károlyfi Zsófia, az Aranyecset Művészeti Együttműködés vezetője 1952-ben született Zamárdiban.
A Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára járt, s zalai templomokban restaurált.
1984-től a Zalai Írók Egyesülete tagja. Zalai templomokban stációi és oltárképe is láthatók.
Több mint 130 önálló kiállítása volt országszerte és külföldön. Technikája egyedi: ötvözi a szobrászati domborműjelleget a festészettel.
1999-ben négy hónapos magán tanulmányutat tett családjával a Nyugat-Szamoa szigeten. Népi ünnepi öltözékükben festette meg a helyi lakosokat, s a csodálatos trópusi tájat, melyről vers és útinapló is született. 2006-ban Zalai Erdők meséi: Böszmerenghy Töhötöm címmel mesekönyvet adott ki, melyet lányával, Palaics Eszterrel írt és illusztrált közösen. Azóta elkészült ennek hangoskönyv változata is.
Ma Lovásziban él és alkot.
Forrás: zaol.hu
