2020.02.01. 06:00
A tihanyi király-kripta
950 esztendeje helyezték örök nyugalomra I. András királyt Tihanyban.

„Azután a magyarok is, kik András király mellett voltak, látván, hogy Béla hercegé lett a győzedelem, András királyt odahagyva Béla herceghez fordultak. András király pedig Németország felé futott, de nem menekülhetett, mert a mosoni kapuknál elfogták, és minthogy nem viselték gondját, a Bakony erdejében, a maga udvarában, melyet Zircnek hívnak, meghalt. Eltemették pedig Szent Ányos monostorában, melyet azon király építtetett Tihanyban a Balaton mellett.”
Részlet Kálti Márk Képes Krónikájából (1360 körül)

950 évvel ezelőtt, az Úr 1060. esztendejében I. András király (1046–1060) és öccse, Béla herceg között az évtizede tartó, a trónutódlásért folyó testvérharc utolsó nagy ütközete zajlott le. Béla 1059-ben, a „várkonyi jelenet” után, családjával és híveivel Lengyelországba távozott, hogy sereget gyűjtsön András ellen.

A király is készült a háborúra: családját a kincstárral és a koronával együtt Ausztriába küldte, majd amikor Béla lengyel seregekkel tört Magyarországra, András német segítséget kapott. A magyarok többsége Béla mellé állt a testvérharcban, hiszen András király a fiát, az 1057-ben királlyá koronázott Salamont IV. Henrik német király (1056–1106, majd császár 1084-től) nővérével, Judittal jegyeztette el.

A magyarok joggal féltek attól, hogy a német-római császár megpróbálja uralma alá vonni Magyarországot.

Az összecsapásra a Tiszától keletre került sor, és Béla győzelmet aratott. A legyőzött és nyugat felé menekülő királyi sereget végigüldözte az országon. A
lezárt mosoni kapunál fogták el András királyt, aki fogolyként rövidesen meghalt a zirci királyi udvarházban. Az uralkodót az általa alapított tihanyi monostorban helyezték örök nyugalomra. Ugyanitt temették el András király fiát, Dávid herceget is a XI. század végén.

I. András király sírja a tihanyi “altemplomban” (Fotó: Krausz Andrea)

 

Az 1055-ben kiadott alapító és javakat adományozó okmányban azt olvassuk, hogy a király a „Balatin fölött, a Tichon nevű helyen lévő” egyházat „a saját és felesége, fiai, leányai és valamennyi élő és megholt atyafia üdvéért Szűz Máriának és Szent Ányos püspöknek és hitvallónak” tiszteletére emeltette.

A középkorban az uralkodók, majd a nemzetségfők és az előkelők saját birtokukon az eltemetkezés és az üdvösségükért való állandó imádság végett templomokat vagy monostorokat, magánegyházakat (ecclesia propria, Eigenkirche) alapítottak. A földesúr a magánegyházat tartozékaival együtt (földbirtok, illetékjövedelmek) a saját tulajdonának tekintette, papjait ő helyezte javadalmába, bármikor leválthatta, hagyatékára igényt tarthatott, jövedelmeit széküresedés esetén beszedhette. A legjelentősebb uralkodói magánegyház Székesfehérvárott létesült.

Szent István király a missziós munka végett a hagyomány szerint 10 püspökséget létesített, és sajátegyházként Fehérvárott prépostságot alapított Szűz Mária tiszteletére, mely a magyar királyok koronázási és temetkezési helyévé, az ország szakrális központjává vált. A fehérvári királyi kriptában 14 magyar király és számos királyi családtag temetkezett.

A prépostsági templom a török korban pusztult el. XI. századi királyaink közül Aba Sámuelt (1044–1046) és I. Bélát (1060–1063) és Szent Lászlót (1077–1095) is az általuk alapított monostorokban helyezték örök nyugalomra: Abasáron, Szekszárdon és Somogyvárott.

András király a Tihanyi-félszigeten, „supra firmam petram”, vagyis szilárd kősziklára építtette fel háromhajós, nyugati típusú csarnokkriptáját – elterjedtebb nevén az altemplomot – permi vöröshomokkő oszlopokkal, a Tihanyi-félszigeten bányászható, barnásszürke bazalttufából (cserkő) rakott falakkal és keresztboltozattal. A belső teret három hajóra osztó hat zömök oszlop alapanyagát szintén a környékről szerezték be: a vörösberényi vöröshomokkő-bányából.

A zömök oszlopok vöröshomokkőből épültek (Fotó: Krausz Andrea)

 

A kripta belső terének hossza pontosan a római vagy karoling hosszmérték szerinti 30 láb (912 cm), szélessége pedig 25 láb (742 cm). A temetkezőhely fölé épült a román stílusú templom emelt szentélye és ezt a megoldást megőrizték a 18. századi barokk újjáépítéskor is. A kripta, így az egész templom is, kelet-nyugati tájolású: az egyenes záródású szentély keletre néz, a bejárat nyugatra. A kripta keleti és déli falába három, illetve négy román stílusú résablakot építettek, de a délieket, feltehetőleg a barokk kori monostor építésekor, befalazták. A keleti fal három kis ablakán keresztül áramlik be reggelente a felkelő nap sárgás fénye.

Szemben a három ablak a keleti falon (Fotó: Krausz Andrea)

 

A kereszténység születésekor a Nap nagyon fontos szimbólummá vált a Krisztusban hívők körében: nem istenként imádták, mint a pogányok, hanem az örök életet ajándékozó Megváltó jelképe lett. A Szentírásban is számos utalást találunk, amely ehhez a szimbolikához kapcsolódik. Szent Lukács evangéliumában például Zakariás főpap így nevezi az Eljövendő Megváltót: „A magasságból Felkelő” (Lk 1,78). Órigenész egyházatya pedig ezt írja: „…természetesen kelet felé fordulva kell imádkozni, ebbe az irányba kell jelképesen meghajolnunk, mert hiszen a lélek itt pillantja meg az igazi fény keltét.” (Az imádságról, XXXII).

A kripta főhajójának kelet-nyugati tengelyében, gejzírites mészkőrétegbe ásták az elhunyt király sírját. A sírgödröt fehér mészkőből faragott sírlappal fedték, amelynek felületéből egy hordozható, csavart nyéllel ellátott kereszt domborműve emelkedik ki. A kőlap 1953-ig a kripta déli falába volt befalazva, ekkor helyezték vissza eredeti helyére. Mérete: 191×53 cm, a kereszt teljes hossza pedig 169 cm. A csavart nyél alsó és felső végén a nyélvédő köpüt is ábrázolta a kőfaragó. Legfelül egy nyújtott szárú görög kereszt látható, közte és a nyél között egy nódusz (szárgomb), hogy elrejtse a kereszt rögzítő tüskéjét. A kor szokásának megfelelően a király és családja a nagyobb ünnepeken felkereste saját alapítású monostorát, és a templomba vonuláskor ilyen nyeles keresztet, mint egyházjogi méltóságjelvényt vittek az uralkodói pár előtt. Boldog Gizella királyné († 1060) passaui sírlapján is hasonló, csavart nyelvű keresztet ábrázoltak.

A kereszt 169 cm hosszú (Fotó: Krausz Andrea)

 

A kripta „kicsinosítása” és a régészeti kutatások a török kor elmúltával kezdődtek meg. A XVIII. században Ambrosio Dornetti falképekkel díszítette a falakat. 1889-ben az egész padozatot felszedték és felásták: rossz megtartású csontokkal több sírhely és koporsómaradvány is előkerült. Az emberi maradványokat ebben az időben még nem tudták azonosítani.

Az egyik sírhely vörösmárvány lapokkal volt bélelve, azt tartották I. András király sírjának.

Dr. Récsei Viktor bencés atya, aki a 1889 és 1891 között a tihanyi apátság könyvtárosa volt, így emlékezik meg a feltárásokról:

Az elkorhadt koporsók és tetemek közül éppen a fölhozott régi faragású emlékkő irányában, vörös márványlapok között egy, a többinél sokkal régibb csontvázra bukkantak, a mely mellett ugyan semmiféle ruha vagy ékszer, fegyver nem volt található, de mivel ama középkorú kereszttől nem messze volt és a márványkoporsó mintegy kitűnt a többi közül, méltán következtethettünk, hogy ott nyugszanak Endre király hamvai. Nagy kegyelettel a sírhelyet körülfalaztattuk és a pallos alakú féldombormű keresztet a külső kőfalon helyeztük el.” (Budapesti Hírlap, 1897. május 7.)

A feltárások végeztével a kripta padlószintjét úgy feltöltötték, hogy az oszlopok négyszögletes talapzataiból semmi sem látszott ki, a szentélyfal három ablakát szabályos félköríves záródásokkal látták el, a mennyezetet és az oldalfalakat vastagon bevakolták, és ornamentikával látták el.
1953-ban az Országos Műemléki Felügyelőség és a Magyar Nemzeti Múzeum végzett régészeti ásatást és műemléki helyreállítást. A kriptában található csontmaradványokat a márványlapokkal bélelt sírba tették. A szakszerű restauráció alkalmával eltávolították a tarkára kifestett vakolatot, kibontották a déli fal ablaknyílásait, s az északi falban lévő, egykor szentségházként használt fülkét, visszaadták a szentélyfal ablakainak eredeti, egyeneszáródását, lemélyítették a padlószintet és így előbukkantak az oszloptalapzatok, és elhelyezték a középhajóban a 11. századi sírkövet, amely 1889-től kezdve a déli falban volt.
2005-ben, az apátság alapításának 950. évfordulóján, a királyi kripta falait, az eredeti állapot legjobb helyreállítása végett, bevakolták és fehérre meszelték. Az egy szinttel megemelt szentélyben áll az oltár, a középső szentélyablak elé bronzkorpusz lóg be a mennyezetről. A kereszten a koronás, tunikában lévő Krisztust láthatjuk. Az ezredfordulóig Krisztust a kereszten „trónoló” dicsőséges uralkodóként ábrázolták. A kripta nyugati falán, a két lejárat között az apátság alapítólevelének jól olvasható, megvilágított másolata függ.

A szemközti falon olvasható az alapító levél másolata (Fotó: Krausz Andrea)

A tihanyi apátsági templom királyi kriptája a magyarság szent helye. Az ide temetett András király a szent királyok nemzetségéből származott és utóbb a „Katolikus” melléknévvel illették. Bár trónrajutását a pogány Vata és társai támogatásának köszönhette, de mihelyt megkoronáztatta magát, megparancsolta, hogy minden magyar és jövevény fej- és jószágvesztés terhe mellett nyomban térjen vissza Jézus Krisztus igaz vallásába és Szent István király törvényeihez. Parancsot adott a pogánylázadásban elpusztított templomok újjáépítésére, a hamis istenektől való elfordulásra és a bálványok ledöntésére. Szent Péter apostol ünnepe előtt háromnapos vigília megtartását rendelte el. Visszaverte a 1051–1052. évi német támadásokat, így megakadályozta, hogy Magyarország a német-római császár uralma alá kerüljön. A feleségével, Anasztázia kijevi hercegnővel érkezett szerzeteseket Visegrádon és Tihanyban telepítette le.

A magyarság szent helye, mert a tihanyi királyi kripta az egyetlen, eredeti állapotában épségben megmaradt Árpád-kori magyar királyi temetkezőhely. Zarándokhellyé is vált: minden esztendőben, szeptember második szombatján ünnepélyes ökumenikus könyörgést tartunk a magyarságért, majd mindenki egy-egy szál virágot helyez András király sírjára. Számtalan magas rangú külföldi vendéget is elhoznak erre a helyre, mert itt kézzelfogható ezeréves történelmünk. A monostor 1055-ben kiadott alapítólevele a magyar nyelv első szórványemléke és a Szentháromság Egy Isten nevével kezdődik. A félszigeten, ami az alapításkor még sziget volt, két szerzetesközösség is működött: az egyik a „magas kősziklán”, a másik keleti hagyományú szerzetesekkel az Óvár alatti barlangokban.
Utolsó királyunk, a boldoggá avatott IV. Károly, száműzetése előtt öt napot töltött a monostorban, sokszor imádságba merülve. Két királyunk, az egyik első uralkodónk és az utolsó, így találkozott össze Tihanyban.

Az egyetlen eredeti állapotában épségben megmaradt Árpád-kori magyar királyi temetkezőhely (Fotó: Krausz Andrea)

Gyakran szoktam bemutatni a templomot, a királyi temetkezőhelyet és a múzeumot a hozzánk látogató diákcsoportoknak. Amikor a kriptába érünk, megkérem a fiatalokat, a jövő nemzedéket, hogy fogják meg a közel ezeréves oszlopokat. Ha tudnak valami szép imádságot énekelni, akkor bátran tegyék meg. Tanulmányozzuk, ismerjük meg és szeressük a gyökereinket, legyünk büszkék hazát és egyházat építő szent őseinkre. Szép beszéddel, szép énekléssel ápoljuk és őrizzük meg azt a magyar nyelvet, amelynek első szavait a falon függő alapítólevél hiteles másolatában olvashatjuk.
I. András király és családjának tagjai, nyugodjatok békében és az örök világosság fényeskedjék számotokra!

 

Érdekelnek a balatoni történelmi cikkek? Itt találod őket!

Tovább olvasnál a Tihanyi Apátságról? Katt ide!

Ismrted a Tihanyi várat – az erőd, amit soha nem tudtak bevenni?

Szerző: Barkó Gábor Ágoston O. S. B.
igazgató – Tihanyi Bencés Apátsági Múzeum

Megosztom

Hozzászólások

Ezek is érdekelhetnek

A LikeBalaton kiadója a Mediaworks Hungary Zrt. © Minden jog fenntartva