A pálos szerzetesrend első, és megalakulása szempontjából legfontosabb dokumentuma Pál veszprémi püspök 1263-ban folytatott vizitációja nyomán született levele, amelyben felsorolta a rendhez kapcsolódni kívánó remeteségeket, s azok vagyonát. Ebben az első helyen az Insula Pilup Sanctae Helenae szerepel, aminek az azonosítása a kutatók több nemzedékének adta fel a leckét. A legkorábbi, még tatárjárás előtti Árpád-kori remeteséget sikerült most megtalálni, érintetlen, zárt egységként vizsgálható lelőhelyként és kolostortájként, közelebb jutva a rend korai történetének alaposabb megismeréséhez.
Az 1827-es térképen a Rudera St. Helena felirat szerepelt a hely megnevezéseként. A középkori falvakra és templomokra specializálódott kollégájával, Kaszás Zsolttal megkeresték a területet, fotóanyagot készítettek, majd értesítették Papp Attilát, így innentől már a Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézetének égisze alatt folyt a kutatás.
– A hivatali elírás miatt lineáris módon lehetetlen volt megtalálni ezt a remeteséget, mi is retrospektív módon azonosítottuk. Vagyis találtunk egy helyszínt, amelyről a vizsgálatok során kiderült, hogy tökéletesen ráillik a leírás minden eleme, s van hitelesítő leletanyag is – mondta el Papp Attila, a Nemzeti Régészeti Intézet ásatásvezető régésze.
A 2023 tavaszán indult kutatást a múzeumi szférával együttműködő Veszprém vármegyei önkéntes, Sütő Krisztián kezdeményezte, aki talált egy 1827-es térképet, amelyen a Rudera St. Helena felirat szerepelt a hely megnevezéseként. A középkori falvakra és templomokra specializálódott kollégájával, Kaszás Zsolttal megkeresték a területet, fotóanyagot készítettek, majd értesítették Papp Attilát, így innentől már a Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézetének égisze alatt, a „Pusztatemplomok kutatása” projekt keretein belül folyt a kutatás.
Az eredményes terepbejárás és műszeres kutatás után a területet megtisztították, így jól láthatóvá váltak a templomépület saját omladéka alatt lévő maradványai, illetve látható részként az északi fal mintegy 70 centiméter magas falmaradványa.
A geofizikai mérések szerint egy kis méretű, az Árpád-kori templomokhoz hasonló nagyságú épülethez tartozott, amelynek az omladéka a helyszínen maradt, nem szóródott szét, alapozása feltehetően szintén érintetlen.
A templomot a felszíni adatgyűjtés szerint zsindelytető fedhette. A területét valószínűleg fakerítés övezte, erre utal az omladék megállása a meredély felett, egy vonalban, aminek alsó vonalában sorban kerültek elő az ehhez tartozó szögek. Előkerült egy két részre tört gótikus kulcs is a földhíd szigeti bekötésénél, ahol feltehetően a terület bejárata lehetett.
A helyszín ismeretében értelmet nyert az insula kifejezés, hiszen az apró kiemelkedést, ahol a templom állt, három oldalról víz vette körül, tulajdonképpen egy mesterséges földhíddal elérhetővé tett, szó szerinti értelemben vett sziget volt.
– Azonosítottuk annak az épületnek a helyét is, ahol feltehetően lakhattak a remeték, akik a helyszűke miatt legfeljebb ketten, hárman lehettek egyszerre a szigeten. Ez magyarázatot adhat arra, hogy a későbbiekben, a pálos rend virágzása idején miért hagyták el ahelyett, hogy átalakították volna, mert egyszerűen nem volt hová bővíteni – tette hozzá Papp Attila.
Az emléküket a helynévi anyag megőrizte, hiszen a mellette folyó patakot Ilonakúti ároknak, a medret és magát a forrást Ilonaházinak nevezik és az ide vezető erdei út mellett egy Barát-fa-tető elnevezésű terület húzódik.
A templommaradvány és a remeteség feltárására a tervek szerint a közeljövőben kerülhet sor.
