A szél ereje a 15-16 csomót sohasem haladta meg, de többször teljesen megállt, megnehezítve a vezető hajó sokszor több kilométeres előnyének megtartását.

Az egyszemélyes Balatonkerülő nehéz verseny. Nem csak a versenyzőt teszi próbára, hanem a technikát is. A Nelson Flottalízingnek az éles, erős szeles szakaszon leszakadt a fockja, fel kellett adnia a versenyt. Többen az elektromos rendszer hibájával küzdöttek, a Code10-es hajóval induló Keller Andrásnak pedig vízbe kellett szállnia, hogy eltávolítsa a tőkesúlyra, a kormányra tekeredett hínárt. Az abszolút versenyt és a nyolc méteresek versenyét a spartacusos Fazekas Gábor nyerte, a 10 méteresek között Keller András volt a leggyorsabb, ő az abszolút hatodik helyen futott be. A győztes, és a második helyezett hajót is Paulovits Dénes tervezte és építette – újabb tanújelét adva ezzel kiemelkedő tehetségének.

Fotó: vitorlazasmagazin.hu

– Mennyire volt nehéz verseny az idei szóló tókerülő?
– Szép egyenletes dél-délnyugati szelet ígértek, persze elég változatos időjárás lett a vége, de számomra nem ez volt a legnehezebb. Rögtön a rajt után mintha valami gonosz szellem költözött volna a hajóba. Eleve a három csörlőkarból már csak kettő maradt, mert az egyiket a rajt előtt kirántottam és elvesztettem. Sebaj, maradt még kettő, de egyszer csak az egyiknek a kis biztosító fülével történt valami, és az meg beszorult az egyik csörlőbe. Nem lettem nyugodtabb, de mostantól az egyetlen megmaradt használható csörlőkarra úgy vigyáztam, mint a szemem fényére. Épp elkezdtem összekapni magam, mikor elment a teljes elektronika, az automata kormány. Ennél a hajónál ez még sosem történt meg, mérnök vagyok, ezerszer átnézek, karbantartok mindent. Menet közben elkezdtem szétszedni a rendszert. Minden a helyén volt, újra összeraktam az egészet, és ezután megint működött, hála az égnek. Abban reménykedtem, hogy innentől már minden rendben lesz, és ez szerencsére nagyjából így is lett.

Az idei pálya fordított volt az előző éviekhez képest, a csopaki rajt után Aliga, Almádi, Keszthely és a csopaki befutó volt a sorrend. Almádiban már vezettél, és onnantól végig az első helyen vitorláztál…

Ez így leírva egyszerűnek látszik, de nem volt az. Aligától Almádiig a teljesen leállt szélben kellett átküzdenem magam a mezőnyön. Lassan kezdett megjönni a délnyugati, előtte az volt a határozott tervem, hogy irányban maradok, magasan, közel a várható irányból érkező domináns szélhez, addig pedig vadászom a minden irányból érkező szél csíkokat és megvárom a kifújt szelet. Olyan sokszor elkövettem már azt a hibát, hogy erre-arra elmentem lokális szelet vadászni, miközben a cél felé sokszor egy métert sem közeledtem. Most tudatosan nem csábultam el, nem mentem part alá, Kenesére. Végül az almádi bóját már elsőként vettem és ugyanott meg is jött a szél, egyre frissebben kezdett fújni. Elhatároztam, nem reffelek, inkább nyitottabb orr és nagyvitorlával, meg persze még sok apró vitorla és hajóbeállítással, és nem utolsósorban hajóvezetéssel próbálom a 16-17 csomós erősödéseket és a jelentős hullámzást előnyömre fordítani, a hajónak egyébként is a legkarakteresebb előnye ilyen viszonyok mentén mutatkozik meg. Ezzel a megoldással sok időt nyertem, és sokkal kevésbé is fáradtam el. Volt, hogy korábban én is elfelejtettem, hogy egy hosszú távú versenyen az embernek az erejével is spórolnia kell…

– Hogyan sikerült a szélcsendes Keszthelyi-öblöt túlélned?
– Akármekkora az előnyöd, itt nem lehetsz nyugodt. Az én komoly előnyöm is néhány száz méteresre fogyott a keszthelyi bója után. Nagyon bosszantó volt, hogy a hajó gyorsabb volt, mint ahogyan az új szél hátulról leterjedt. Mindig előrefelé futottam ki belőle, az utánam lévők meg jöttek rám. Délen még hallható volt a szél, de a bójához északra kellett menni. Aztán szerencsére normalizálódott a helyzet, visszafelé arra törekedtem, hogy minél hosszabb távot tudjak megtenni a kevésbé „munkás” code zeroval, annak leggyorsabb tartományában, elsősorban szélirányra vitorlázva, hogy minél később menjen fel a genakker, elkerülve a mindig déli irányból érkező frissülésekben való negatív utat. Földvárnál már 4-5 kilométeres előnyöm volt. Az éjszaka közepén, vak sötétben, genakkerrel csúsztam át a csövön, hol fújt, hol nem – és közben a legnagyobb ellenfelem, Makai Gábor a Narvállal körülbelül 300 méterre megközelített. Na, újra meg kell nyernem ezt a versenyt, immár harmadszor, gondoltam. Nem volt könnyű. Csopak felé meg kellett küzdeni a tihanyi hegy takarásával, az üldözőket pedig mezőnytaktikai fogásokkal kellett távol tartani a csíkos, néha teljesen leálló szélben. Végül körülbelül huszonöt perces előnnyel futottam be elsőként, hajnali 5 óra után néhány perccel.

– Mióta vitorlázol?
– Nem régen. Kifejezetten hiányoznak a gyerekkori beidegződések. Gyerekkoromban, ha fújt az északi, én a szárszói strand előtt rohangáltam fel-alá szörffel és néztem távolról vágyakozva a sparis életet. Nem tanított senki, magam tapasztaltam ki, hogy miképpen maradjak a deszkán. A vitorlázás mindig nagy vágyam volt, de nem volt rá se időm, se lehetőségem. Aztán harminc-egynéhány évesen úgy alakult az életem, hogy mégis belevághattam a dologba.

– Elég magas szinten, elég színvonalas, gyors hajókkal kezdtél…
– Mérnök vagyok, mindenben vonz a technika, az innováció. Ha már, akkor legyen a legjobb…az első perctől elterveztem, hogy a gyerekkori tudás hiányát majd a technikával próbálom ellensúlyozni. Az első hajóm, az Innov8! egy Code8-as volt, de előtte a földvári strandon rendszeresen kölcsönzött 470-essel sajátítottam el a vitorlázás alapjait. Csetlettem, botlottam de nagyon meg akartam érteni, tanulni az alapokat. Rengeteget köszönhetek Keller Andrásnak, a Gyapjas-testvéreknek, Goszleth Marcellnek, és mindazoknak akik később, segítettek, tanítottak, eljöttek velem versenyekre. Az évek múlásával jöttek is eredmények.. de még csak csapatban. Aztán, ahogy dominálni kezdtek a billenthető tőkesúlyos vagy éppen DSS-es Flaar hajók, úgy éreztem, enélkül a megoldás nélkül, fejlődjek bárhogy is, nem lehetek versenyképes. Paulovits Dénestől megrendeltem egy Pauger 26-ost. A vízretétel, az első vitorlázások után az én ötleteimmel alakult, módosult és gyorsult a hajó, elsősorban az egyszemélyes kezelhetőség fokozása volt a cél de megannyi, más innováció is került a hajóra mire eljutottunk a mostani verzióhoz: ezért is P26V3.

– Kevesen tudják, hogy éveken át anyagilag támogattad a Gyapjas-testvérek olimpiai kvalifikációs versenyprogramját…
– Igen, ez így volt. Ők meg eljöttek velem versenyezni, és ez nagyon fontos volt számomra. Hiszen ami egy gyerekkortól vitorlázó számára ösztönös, készségszintű, azt nekem meg kellett tanulnom és tudatosan alkalmaznom. A „Gyapik” két nagyon ügyes, és végtelenül tehetséges srác. Hihetetlen keménység, kegyetlen akarat és kitartás van bennük, ha a hajó győzelméről van szó. Ezt a keménységet és akaratot néha a parton sem tudják levetkőzni, ezért sokan megosztónak tartják őket. De azt látom, sokat simultak az utóbbi időben. Egy biztos: én a kezdetektől fogva nagyon megkedveltem őket és talán a közös, nagyhajós éveinknek ők is köszönhetik azt a plusz tudást, amitől mostanra a legmagasabb szintű, nemzetközi, nagyhajós versenyprogramok kiemelkedő alakjai lettek. Többek közt nekik is köszönhetek számtalan sikert: a Kékszalag és Fehér szalag YS győzelmet, számtalan abszolút egytestű győzelmet. Azt, hogy ötből négyszer győzhettem Fa Nándi négykezes versenyén és még hosszan sorolhatnám. Ennek az egyszemélyes tókerülőnek a megnyerése a végső, nagy vágyam volt – és most sikerült. Nagyon boldog vagyok!

Fotó: Török Brigi