A Kékszalagon célba érni is dicsőség, nyerni pedig valódi varázslat. Egy ütőképes hajón kívül összetartó csapat, jó adag tapasztalat, a Balaton ismerete szükséges hozzá, és nem árt némi szerencse sem. Az utóbbi tíz év magyar győzteseit – akik az idén is eséllyel szállnak harcba a kékszalagért – kérdezte a Nemzeti Sport.
Vándor Róbert: Van sansz triplázásra
Árbóctörés a felkészülés hajrájában, a totális mélypont után megoldáskeresés és feléledő remények. Vándor Róbert irányításával az RSM sorozatban a harmadik Kékszalag-sikerére készül.
– Aligha létezik ennél fordulatosabb felkészülés…
– Igen, tele is vagyunk izgalommal a verseny előtt – vallotta be Vándor Róbert, a címvédő RSM kormányosa. – Kalandosan alakult eddig a szezon: áprilisban már szereltük a hajót, elsőként mentünk vízre a versenytársak közül, minden jól alakult. Az összes versenyen ott voltunk, és mindegyiken másodikok lettünk – de mindegyiken csak hajszállal. Aztán… Aztán következett az Ezüst szalag, és átírta a forgatókönyvet.
– Hogyan?
– Ezen az éjszakai versenyen intenzív, erős északi szél fújt, az első helyen haladtunk Badacsonyig, nagy előnnyel vezetve. Ott már eléggé felmentünk az északi partra, a szél is kezdett csökkenni, húsz-huszonöt csomós volt, úgyhogy visszanöveltük a vitorlát teljes méretre, amikor egyszer csak hatalmas durranást hallottunk… Az árbóc rommá tört.
– Mi lehetett a baj?
– Valószínűleg elfáradt, mert túl nagy terheléseket kapott az évek során. Déja vu érzés fogott el, mert négy évvel ezelőtt ez egyszer már történt velünk ilyen: ugyanígy, az ezüst szalag után, amelyet megnyertünk. Aztán másnap az edzésen ránk fújt egy olyan pöff, amivel nem tudtunk mit kezdeni, kiemelkedett a kormány a vízből, orra álltunk és felborultunk. Akkor tizenegy napunk volt a Kékszalag rajtjáig, apait-anyait bele kellett adnunk, hogy rajthoz állhassunk az újjáépített árbóccal. Eddig bírta…
– Hogy viselte a csapat a váratlan fordulatot?
– Volt egy kis érzelmi hullámvasút, mert azonnal nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy mi történt. Szerencsére senki sem sérült meg, úgyhogy azonnal elkezdtük menteni a menthetőt. Ketten vagy hárman beugrottak a vízbe, és a motoros is azonnal akcióba lépett. Húztuk az árbócot a hajó mellé, de nem tudtuk felemelni, úgyhogy elidőztünk ott egy darabig. Végül visszavontáztuk Füredre, a báziskikötőbe, de vesztettünk vagy négy métert az árbócból. Visszafelé menet az is megfordult a fejünkben, hogy bármennyire készültünk, lehet, hogy ez a Szalag elúszott számunkra.
– Hogyan fordították át magukban az egészet?
– Számomra a vasárnap reggel volt a legszomorúbb, akkor ért el az érzés, hogy mennyire nehéz helyzetbe kerültünk, de azután találkoztam a csapattal, és Kalocsai Zsolt, a hajó tulajdonosa és a csapatvezetőnk kijelentette: valamilyen megoldást biztosan találunk, és mindenképp elindulunk a Kékszalagon. Összedugtuk a fejünket, és a versenytársak közül is sokan felajánlották a segítségüket, mert az hamar kiderült: a mi árbócunkat nincs sok értelme javítani. Hétfő délre megszületett a megoldás.
– Mi volt az?
– Megvásároltuk Litkey Farkas nagy árbócát, amit két ével ezelőtt kezdett el fejleszteni, de neki nem vált be úgy, ahogy tervezte. Előbb a kis árbócát akartuk megvenni, de azt mondta, nem eladó, viszont némi gondolkodás után arra jutott, hogy a nagy viszont igen. Sok időt nem hagytunk neki a gondolkodásra, úgyhogy néhány órán belül megszületett a döntés. Az árbócot levittük Gyenesdiásra, ott egy régi gyerekkori barátom, Buzás Gyula segített abban, hogy minél nagyobb szakmai tartalommal tudjuk megtölteni.
– Ez a gyakorlatban mit jelent?
– Egy métert beletoldottunk, megváltoztattuk az összes vitorla bekötési pontot – sok munka volt vele. Csapattársunk, Bali István, aki hajóépítő is, alaposan kivette a részét a munkából, csakúgy, mint tartalékemberünk, Molnár Dávid, aki segítette az egyhetes, megfeszített munkát, majd megtett kétszer kétezer kilométert Franciaországba és vissza, ahol átalakíttatta a nagyvitorlánkat erre a másfajta árbócra, ami sokkal merevebb, mint a korábbi.
– Beváltak a változtatások?
– Többé-kevésbé igen. A verseny előtti héten, hétfőn újra ki kellett daruzni a hajót, mert úgy éreztük, bizonyos pontokon meg kell erősítenünk. A teljes sínrendszert leszereltük, elvégeztük a szükséges módosításokat, erősítéseket, hogy bírja kiképzést. Most úgy tűnik, minden jó, és jól állunk. Voltak közös edzéseink az ellenfelekkel, és nagyon jól ment – noha nem olyan szél fújt, ami nekünk igazán kedvezne.
– Ez úgy hangzik, mintha előnyt kovácsoltak volna a balszerencséből.
– Tényleg úgy fest, hogy jobb lett a hajó. Az árbócot már egyébként is terveztük lecserélni, persze jó lett volna, ha kibírja a szezont, de a sors így akarta. És most azt látjuk, ezzel a kemény, merevebb árboccal jobban működik a hajó.
– Az újabb kihívás még jobban összekovácsolta a csapatot?
– Minket már nem nagyon kell kovácsolni, mert sok minden történt már, ami összekovácsolt minket – egységes, jó csapatunk van, nagyon jól kiegészítjük egymást. Ha valaki egy kicsit is lejjebb csúszik, a többiek felemelik. Ezért is jó, hogy évek óta változatlan a csapatunk, mert nagyon jól ismerjük egymást.
– Közös döntés volt az is, hogy idén nemesebb célokért is küzdenek?
– Igen. Ment egy licitünk a Facebookon, az autistáknak gyűjtöttünk – a Fehér szalagra ajánlottunk fel egy helyet a hajón annak, aki a legtöbb támogatást adja. Valahogy megtalált minket ez az ügy, és eldöntöttük, hogy az idén nemcsak a magunk örömére vitorlázunk, hanem hasznosak is leszünk.
– Térjünk vissza a Kékszalagra. Milyennek ígérkezik az idei?
– Egy héttel a verseny előtt erős szelesnek ígérkezett, a verseny előtti hétvégén középszelesnek, szóval nehéz megmondani négy nappal a verseny előtt (ekkor készült az interjú).
– Lehet bármilyen taktikát megfogalmazni?
– Persze, hogy lehet. De ez általában úgy történik, hogy van az ember fejében egy elképzelés, amelyet azután a Balaton és az időjárás teljesen átír. A versenytársak helyzete is befolyásolhatja a taktikát, pillanatok alatt változhat a sorrend, túlságosan előre nem lehet nézni egy ilyen hosszú versenyen. Tavaly és tavalyelőtt is többször újraindult a verseny. Tavalyelőtt annyira vezettünk, hogy alig láttuk a többieket, fél óra múlva meg már a nyakunkon voltak, sőt, volt, aki előttünk. Szóval készülni leginkább lélekben lehet, meg csapatszellemben meg tartásban, hogy jó döntéseket tudjunk hozni az esetleges hőség vagy fáradtság ellenére is.
– A legutóbbi két versenyt megnyerték – jól hangzana a triplázás. Mennyi esélyt lát erre?
– A technikát felkészítettük, vízen töltött időben is jók vagyunk, tehát mindent megtettünk, amit megtehettünk. Minden esélyünk megvan arra, hogy megpróbáljuk megszerezni a harmadik Kékszalagot.
Józsa Mártonék nagy hajrával készültek el
Saját rekordját szeretné megdönteni a 7 óra 13 perccel csúcstartó Fifty-Fifty a Kékszalagon. A Józsa Márton kormányozta kétárbócos karbon katamarán leginkább a partiőrség kísérleti rombolójára hasonlít, és célja természetesen a győzelem.
A Raiffeisen Fifty-Fifty 2012-ben összesen mindössze 45 percet tudott vitorlázni a Kékszalag rajtja előtt, majd másnap megdöntötte a Nemere II. 57 éves rekordját.
Józsa Mártonék idén sem siették el a vízre szállást: tíz év után teljesen új és könnyebb testeket kapott a hajó, ami három hónap alatt készült el a Kápolnásnyéki Pauger Carbon üzemben. Tíz év tapasztalatát öntötték bele az újratervezésbe, a tavaly még sárga, mára azonban szürkére változó hajó jelenleg leginkább a partiőrség kísérleti rombolójára hasonlít, de nem ez a legfőbb erénye, hanem a gyorsaság.
Az újításoknál a fő cél a súlycsökkentés volt, no és az, hogy gyenge szélben is versenyképes legyen a hajó, amely eddig a mezőny legnehezebb éllovasa volt. A hajógyártásban legkorszerűbb technológiát a méhsejt-nomex karbon-szendvics kompozit megoldást alkalmazta a kápolnásnyéki hajógyár, így a két új test és összetartó elemei, a keresztmerevítők majdnem 400 kilóval lettek könnyebbek.
Sokszor apróságok is rengeteget segítenek a jobb kezelhetőségben, a legénység mozgásához igazított ergonomikus belső tér jobb manővereket, könnyebb vitorlaigazítást és -állítást eredményez, arról nem beszélve, hogy remekül néz ki. A hajó belső kialakításában az évtizedes tapasztalat segített: jobb helyre kerültek a kezelőkarok, a csörlők, miközben a test merevebbé vált az okosan megtervezett tartóelemektől, erősítésektől.
A légellenállás a kis szélben is nagyon gyors katamaránoknál már nagyon sokat számít, a hajó fedélzete is lekerekített formákat és légvezető szárnyakat kapott, így csökkent a légellenállás, ami tovább gyorsítja a hajót. A súlycsökkentés a gyenge szélben jelentős előny, de erősödésben, viharos körülmények között már hátrány. A megoldás a jobb nyomaték eléréséhez erősödésben a vízballaszt, a hajó 500 liter vizet tud felszippantani oldalanként, a legénység pedig oda helyezi ezt az extra súlyt, ahol a leginkább szükség van rá.
2012-ben nagyon gyorsan zajlott a hajó építése, és egy olyan szerkezet került ki Paulovits Dénes műhelyéből, amiről azt sem tudták, egyáltalán működni fog-e. A tervezőasztal mellől nem lehetett megjósolni, hogy az elméletben saját szelet generáló dupla árbócok valóban eredményesek lesznek-e, az első Kékszalag rajt előtt a legénység mindössze 45 percet tudott vitorlázni a hajóval, és ezalatt csak annyit láttak, hogy gyorsabb lett, mint gondolták. Másnap reggel, a rajtnál óvatosan indult a Fifty-Fifty csapata, de hamar az élre állt, Kenesénél már vezette a mezőnyt, majd megdöntötte a Nemere II. 57 éves rekordját – egy lényegében nullkilométeres hajóval.
Idén az anyagok, szerelvények beszerzésének akadozása lassította, sőt, néha napokra megakasztotta az építési munkát, a hajrában pedig a kész hajót a több napig viharos szél miatt nem tudták kipróbálni Józsa Mártonék – így a hagyományokhoz híven ezúttal is minimális próbára volt idő a Kékszalag rajtja előtt.
Az azonban mindenképp bíztató, hogy a legénységet az építési munkákkal eltöltött idő még inkább összekovácsolta, a Raiffeisen Fifty-Fifty nyugodt és kiegyensúlyozott csapattal áll oda a Kékszalag rajtjához. Ráadásul nagy tervekkel.
Az egyik tavalyi edzésen már megmutatta a csapat, hogy optimális szélben a 6 órás tókerülő rekord biztosan beállítható, de 5 óra alá is szorítható a rekord…
Litkey Farkas: „Kiszámíthatatlanok az esélyek”
A megszokott módon indult a felkészülés, aztán az egyik fő rivális RSM eltörte az árbócát, tett egy ajánlatot, Litkey Farkas pedig eladta a hosszabb árbócát, amellyel az utóbbi két évben vitorlázott. Azóta mindkét egység boldog.
A tizenháromszoros Kékszalag-győztes Litkey Farkas fiatalokkal vitorlázik, akik azonban egyre több tapasztalattal bírnak, és persze elképesztően motiváltak és éhesek a sikerre. A terv szerint készültek, jó szelekben vitorláztak – sokkal többet, mint az elmúlt években.
– Kiszámíthatatlan, hogyan alakulnak az esélyek, többek között annak köszönhetően, hogy a mezőny 
nagyon kiegyensúlyozott – mondta Litkey Farkas. – A matek egyszerű: a leggyorsabb az ötvenlábas hajó, aztán a két negyvenöt lábas következik, ezekkel nincs esély felvenni a versenyt. Azért tudjuk mégis felvenni a versenyt a harmincöt lábas hajóinkkal, mert ezeket elképesztően jól megtervezték. A katamaránok érkezése előtt, amíg egytestűekkel versenyeztünk, nem volt ekkora különbség, hiszen minden hajó negyvenegy lábas volt. Most harmincöt lábasokkal próbálunk a negyvenöt lábasokkal versenyezni a legjobb tudásunk szerint.
A kérdésre, hogy mennyi múlik a kormányoson és a taktikán, Litkey azt válaszolta, általános igazság, hogy minél gyorsabbak a hajók, annál kevésbé számít a taktika. Annak akkor van jelentősége, ha közel azonos szintűek a hajók. Formula–1-es példát hozott: a Red Bull és a Ferrari között például számít, hogy mikor hozza ki a csapat az autót a kerékcserére, de a Mercedes esetében például az idén ennek már nincs jelentősége. Ennek ellenére Litkey természetesen a győzelemre hajt.
– A mi hajónk nagy előnye, hogy rengeteg tervezői munkaóra van benne, ettől tökéletesen kiforrott, ami esélyessé teszi a nagyobb hajókkal szemben. Természetesen nyerni szeretnénk, másként nem is lenne értelme odaállni a rajthoz – folytatta Litkey.
A kérdésre, hogy veszélyben lehet-e a rekord, Litkey azt válaszolta, egyelőre úgy tűnik, hogy nem, de igazából a rajtig még változhat az időjárás. Érdekesség, hogy bár a rutinos kormányos mögött már jó néhány Kékszalag van, 13-at győzelemmel is zárt, mégis megmaradt számára a verseny varázsa.
– A Kékszalag varázsa az, hogy együtt vagyunk, hogy nagyságrendileg hatszáz hajó összegyűlik azért, hogy körbe hajózza a tavat. Azért vagyunk ilyen sokan mert a Balaton amellett, hogy gyönyörű, elképesztően változatos kihívások elé állítja a hajósokat. A Kékszalagon elrajtolni és azt befejezni már önmagában nagyon dicséretes eredmény, nyerni pedig még inkább. És ez leginkább annak köszönhető, hogy a tó önmagában nagyon jó a vitorlázásra– mondta Litkey.
Petrányi Zoltán: „A Kékszalag olyan, mint a Formula–1”
Hat-hét egység is éhes a sikerre a Kékszalag előtt, az Audax Django kormányosa, Petrányi Zoltán szerint az ő hajójuk sebessége nagyon sokat javult, szisztematikusan felépítették a felkészülést, és készen állnak a csatára.
Szisztematikusan építették fel a felkészülést, ahogy az elmúlt években is mindig. Heten vannak, hatan kellenek a hajóra, így mindenki tudja alakítani a programját, van egy beugró. Március végén kezdték a felkészülést: minden hónapban három hétvégét – pontosabban a péntek délutánokat és a szombatokat – szánták rá az edzésre, ezt még a család is tudja tolerálni. Fontos ugyanis megtartani az egyensúlyt a munka, a magánélet és a hobbi/sport között – az Audax Django legénysége, és Petrányi Zoltán kormányos legalábbis ebben hisz.
– A tavalyi Kékszalag előtt néhány héttel kaptuk meg a tíz százalékkal nagyobb méretű grószt, úgyhogy nem tudtuk megfelelően tesztelni, az idénre azonban már ki tudjuk használni. Nyertünk versenyeket, sokat javult a hajó sebessége – mondta Petrányi Zoltán, majd szinte azonnal hozzátette, a cél nem is lehet más, mint a győzelem.
Hat-hét nagyon felkészült, esélyes hajó áll oda a Kékszalag rajtjához, mindegyik legénysége borzasztóan „éhes”, a kezében akarja tartani a győztesnek járó porcelán trófeát. Ők nyugodtak, van egy bronzuk tavalyról, egy aranyuk 2019-ből és korábbról (2012) egy ezüst, úgyhogy teljes a kollekció.
– A korábbi, klasszikus hajókhoz képest itt a kormányos elsődleges feladata, hogy a hajót maximális sebességgel irányítsa, egy kicsit olyan, mint egy bekötött szemű ló. De ez nem egyszemélyes játék, a csapat minden tagjának megvan a maga feladata. A taktikus Lovas Zsolttal közösen hozzuk a döntéseket, de van, aki a közvetlenül a hajó előtt lévő szelet figyeli és a soron következő pöfföt mondja be, másvalaki ötszáz méterrel előre néz, hiszen a legfontosabb, hogy megtalálják a szelet – folytatta.
Összeszokott baráti társaság vitorlázik ezen a hajón, tagjai a parton is tökéletesen megértik egymást, ami meglehetősen praktikus, hiszen például a Kékszalagon tíz, húsz, harminc órát is el lehet tölteni a vízen. Persze, kis szerencsével hat óra alatt is meglehet a táv, de ilyen szerencse csak ritkán adódik.
– A Kékszalag az a verseny, amelyen nincs méretkorlátozás – aki a leggyorsabban megkerüli a tavat, az nyeri meg a versenyt – mondta Petrányi. – Itt mérettől, árbócszámtól, vitorlamérettől függetlenül bárki, bármeddig tuningolhatja a hajóját, természetesen a biztonság szem előtt tartásával. Olyan, mint a Formula–1, csak itt a mezőny nagy része utcai autóval indul. Csináltam én is ilyet, amikor az egyik évben megsérült édesapám bokája, a versenycsapattál átültünk a túrahajóra, és hirtelen a napernyős hajók között találtuk magunkat. De annak is megvan a hangulata: meg kell csinálni a grillcsirkét meg a sportfröccsöt, és vívni a saját versenyüket. És ekkora távon a kishajók között is kiélezett csaták zajlanak – mindenki megtalálja a saját ellenfelét. Aztán egy-egy elvetemültebb gondolkodású ember, mint amilyen én is vagyok, kitűzi azt a célt, hogy komolyra fordítja a versenyzést, és harcba száll a Kékszalagért.
Nyitókép: Török Brigi
