Amióta olvasni tudok (meg már azelőtt is) a könyvek bűvöletében élek. Párhuzamosan szoktam olvasni könyveket és néhány kivétellel az összes kötelező olvasmányt is már a szünet elején kijegyzetelve letudtam. Megszámlálhatatlan könyvem van – rengeteg még dobozban várja sorsának jobbrafordulását – és bármilyen alkalomra leginkább ezt szoktam ajándékozni is.
Az irodalomban volt/van néhány mumus, amit mindig távol éreztem magamtól. A Tüskevár pont ilyen mű volt.
A filmből láttam pár jelenetet, de nem nagyon érintett meg ’egy öreg fickó és két kissrác bénázása valami vízen’ hangulat. Hanem aztán idén múlt öt éve, hogy a Balaton mellett virrad rám minden reggel a nap és a munkának köszönhetően egyre jobban megismerhetem a Bereket, a Kis-Balatont és Balatont övező természeti világot. S ahogy egyre mélyebben jártam a nádasban, csúsztam a jégen és másztam meg kilátókat, megérett a vágy is ennek a varázslatos világnak a mélyebb megismerésre. Ezzel együtt egyre többször került elő Fekete István neve és a Tüskevár címe.
A gyerekkori polcomról rémlett, hogy megvan, de a keszthelyi könyvek között nem volt belőle egy darab sem (azóta van már négy példány..), így amikor a hévízi piacon rám mosolygott az 1969-es, hetedik kiadás nagyon gyorsan lecsaptam rá. (Krisztinek örök szeretetettel Anyucitól. 1969. július. 4. Tanulj-e könyvből.) Szép komótosan álltam neki a vastag lapra nyomott betűknek, voltak oldalak, amiket többször olvastam újra. Letettem, újraolvastam. Benne van minden, ami az élethez kell. Olvasás közben mindig behajtom az oldal fülét, ha valamire vissza szeretnék térni. Ebben a könyvben is van néhány szamárfül. A 220. oldal is ilyen:
Szótlanul ettek. Előttük a nádas, mögöttük az erdő. A nádas felett messze lehetett látni, de Gyula gondolatait most nem szívta a ragyogó messzeség. Hátrahallgatózott az erdőbe, orra tele volt az avar, a kakukkfű, a tölgyek összekeveredett illatával, és az erdőt hallgatta. Szél alig mozdult, de a vén fák mégis suttogtak, aztán egy odúgalamb kezdett búgni, csodálatosan lágyan, de a bársonyos hang betöltötte az egész erdőt.
Gyula nem is nézte, mit eszik. A kés magától járt a kezében, és a falatot öntudatlanul emelte szájához. Néha megállt az evésben, s ilyenkor úgy érezte. a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegzenek, s a föld, ahol ül, azért meleg, mert előbb ült már rajta valaki. „Itt volt a fal”- mondta Matula, de hol vannak a kézművesek, akik rakták, hol a kéz, amely a habarcsot keverte, hol a gondolat, ami az egészet teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el, csak megváltozik.
Fa lett belőlük? Madárszó, virág, tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel, a gondolattal? Belerakták a falakba, vagy itt kereng és megérinti az ő képzeletének húrjait?
Mi lett belőlük, mi lett belőlük? Föld, víz, elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom, az öröm, a kín, a mámor, a harag, a békülés, a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket és magukkal vitték?
Az öreg fák csak suttogtak, a kakukkfű illata lengett, de ezt nem értette meg Ladó Gyula Lajos, nem értette meg Matula Gergely, és nem értette meg senki. Az élő enyészet puha érintése volt ez, az idő kerekének súlytalan fordulása, amely talán felhord valamit az elmúlt napok végtelenségének óceánjából, mint a kocsikerék a homokot.
Nem lehetett tudni semmit; a fák suttogtak, a galamb búgott, a nap szállt már lefelé, és a maradék szalonna mellé odaült a szótlanság.
A Balatonra tömegközlekedéssel is eljuthatsz! Nézd meg menetrendi keresőnket!
:
Nyitókép: Mészáros Annarózsa/likeBalaton.hu
