Péter B. Árpád / zaol.hu | 2020.11.10. 14:00
Múltbéli kalandok a keszthelyi látványtárban
Őseink múltja, amit mi történelemként, néphagyományként ismerünk, élővé és izgalmassá válik, ha ahhoz tárgyak, történetek kapcsolódnak. A keszthelyi Balatoni Múzeum új néprajzi látványtárában szinte nem lehet betelni az élményekkel.

A 11 ezer darabos gyűjtemény több nagy egységre tagolható, vannak textilek, kerámiák, mesterségekhez köthető tárgyak, jelentős a pásztorélettel kapcsolatos kollekció, s a hajdani mesterségek lenyomataként akad bőséggel például míves mézeskalács-ütőfa, de vannak háztartási eszközök, gyerekjátékok, gabonatároló edények is.

Gyanó Szilvia néprajzkutató a kiállított ezer tárgy között
Fotó: Péter B. Árpád / Zalai Hírlap

Az intézmény ma már elsősorban a keszthelyi járás értékeit gyűjti, ám eredetileg, az 1800-as évek végétől az egész Balaton, sőt a történelmi Zala vármegye „felségterületnek” számított.

Gyanó Szilvia a várvölgyi búcsúi koronával, amelyet a sümegi Máriához vittek a zarándokok
Fotó: Péter B. Árpád / Zalai Hírlap

 

– A 11 ezer leltározott darabból most mintegy ezer tárgy került a látványtárba, ami folyamatosan bővül, mivel ez gyakorlatilag egy látogatható raktár, ahol munka folyik, ezért nem is nevezzük kiállításnak, hisz’ ez sosem lesz kész – fogalmaz Gyanó Szilvia néprajzkutató, a gyűjtemény kurátora.

Az új élményteret 65 millió forintból a Balatoni Múzeum belső udvarán alakították ki, kupolával és galériával, közösségi és múzeumpedagógiai foglalkoztató helyszínt is létrehozva. A munkát segítette a tavaszi vírushelyzet: az akkor bezárt intézményben volt elég hely és idő tisztítani és konzerválni a tárgyakat, így hihetetlen ütemben haladtak a szakemberek.

Egy tekintélyes mézeskalács-ütőfa, rajta címerrel 1745-ből
Fotó: Péter B. Árpád / Zalai Hírlap

Ha az ember többszintes sétára indul, sok mindent megtudhat szűkebb pátriájáról; a néprajzi kalandozásban ezúttal Gyanó Szilvia volt segítségünkre, aki 2002 óta gondozza a gyűjteményt. Persze, a szívének kedves tárlóknál kezdtük az ismerkedést.

– A pásztorfaragások érdekes, letűnt korba vezetnek, s picit ott van rajtuk a betyárvilág vadregényes emléke is – mutat az egyik üvegszekrényre a néprajzkutató.
– Kedvenceim a XIX. század közepi spanyolozott darabok. Ekkoriban jelent meg egy kis művészeti öntudat az egyszerű emberek körében is, és a pásztorok szerény körülmények között és módszerekkel nagyon szép alkotásokat hoztak létre. A népművészet ezekben érte el egyfajta csúcspontját.

Gyöngyös kontyok

A gyöngyös kontyok gazdag sereglete is megér egy misét s némi időt. Ezek főként a Kis-Balaton környékén élő asszonyok viseletéhez tartoztak a XX. század elején-közepén.

– Más vidékeken élt az a szemlélet, hogy az „öregasszony legyen csúnya, fejkendős”, errefelé viszont másként gondolták, a nők, bármilyen életkorban is, szerették, ha csinosnak mutatkozhatnak, olyannyira, hogy még a gyászolók is hordták, igaz, ők feketét.

Míves széktámlák a falon, a legrégebbi (bal felül) 1765-ben készült
Fotó: Péter B. Árpád / Zalai Hírlap

A gyöngyös necc azonban ma sem csupán múzeumi darab, több településen bekerült a helyi reprezentációs kellékek közé, például ha fellép a sármelléki asszonykórus, akkor a tagok ilyet viselnek, de a zalakarosiak, zalakomáriak fején is ilyet látni, amikor süt­nek a kanizsai fánkfesztiválon. A díszes konty a közösségi összetartozást jelképezi, része a helyi identitásnak.

– Sok tradíció megmaradt ezzel kapcsolatban, például csak annak lehetett, aki már férjhez ment, s az is szabály: ahogy idősödik az asszony, egyre sötétebb gyöngyös neccet visel, de az is csillog, s ott van rajta a virágmotívum.

A Balatoni Múzeum néprajzi gyűjteménye bővelkedik szőlészeti-borászati eszközökben is, nem utolsósorban azért, mert Gyanó Szilviának ez a fő kutatási területe. A látványtárba ebből a tárgykörből nagy, egyedi pincezárak kerültek, másutt pedig régi, keményfából készült székek míves háttámlái láthatók, s persze teljes darabok is.

A szakember azt mondja, vidékjáró gyűjtőkörutakra ma már kevés idő marad, de ha valahová eljut például elő­adásra, bemutatóra, akkor ott mindig tájékozódik, kérdezősködik, s van, hogy visznek is be értékes tárgyakat. Az idei ajándékokat külön vitrin őrzi, látni ott citerát, pásztorbotot, kulacsot és töltényből készült vázát is.

A varrógép XX. századi, a bútorok a XIX. századból valók
Fotó: Péter B. Árpád / Zalai Hírlap

A közösségi média is segíti a néprajzosok munkáját

– Ám nemcsak a múlt, hanem a jelen is érdekes, a XXI. században is van mit kutatni, és ebben sokat segít a Facebook. Izgalmas például megfigyelni, hogyan készülődnek az emberek a halottak napi vacsorára; ezt ma már sokan megosztják közösségi felületükön. Talán még a szakirodalom sem jegyzi, hogy itt Keszthely környékén a sült kacsa, a sült krumpli és a paradicsomos káposzta éppúgy hozzátartozik a hagyományos menühöz, mint a rétes.

A gyűjtemény gyarapítása nem egyszerű feladat, mivel nincs külön tárgyvásárlási keret, arra csak NKA-pályázatból van lehetőség. A helyzet fonákja viszont, hogy mire az eljárás lefut, eltelik fél-egy év, s ezt az eladó gyakran nem várja meg. Ritka példaként tavaly volt ideje s türelme valakinek, a Balatoni Múzeum így jutott nagyobb mennyiségű pincezárhoz.

– A néprajz újra élő lett, egyre nagyobb az érdeklődés iránta. Gyakran hívnak el településekre, közösségekhez, és azt várják tőlem, mondjam meg, abban a faluban mi az autentikus, ami csak az övék. Például azért, hogy újraélesszék saját hímzésüket. Ilyenkor elviszem a 120 éves inget, rajta a jellemző motívummal, ami idővel nemcsak a texti­leken jelenik meg, hanem mondjuk könyvjelzőn vagy boros címkén is.

Zala e tekintetben nagyon gazdag: más-más a viselet például a Kis-Balatonnál, a sváb falvakban, Hetésben vagy Nemespátró környékén. A fehér hímzés elég egységes, látjuk egy tárlóban, de még ebben is van csavar, mert a sármellékiek mindig csempésztek bele egy kis pirosat is. S persze nem mindenhol volt ugyanaz a menő: a hímzett elejű, ráncolt ujjú férfiingek Kehidától Zalakarosig voltak divatban a XX. század elején, míg Dél-Zalában nem hordtak ilyet.

S gyöngyös kontyból is van például nagyradai és sármelléki, érünk vissza a földszinti tárlóhoz, amik eltértek egymástól, a vörsi neccek pedig jóval kisebbek a többinél. Ezek fölött a régi asszonyok mindig kendőt viseltek, de már annak állásáról megmondták egymásról, ki hová valósi, anélkül, hogy egyetlen szót váltottak volna.

– Lenne még ma is bőven feladata a néprajzkutatónak – sommáz Gyanó Szilvia –, de sajnos kevesen vagyunk, s nincs is minden területre szakember. Ugyanakkor fontos, hogy kincseinket megőrizzük, dokumentáljuk és bemutassuk, hiszen sok mai folyamat a múlt tükrében nyer értelmet, keretet.

Forrás: zaol.hu

Megosztom

Hozzászólások

Ezek is érdekelhetnek

A LikeBalaton kiadója a Mediaworks Hungary Zrt. © Minden jog fenntartva