Balatonendréd főutcájában, a templom mellett a kapura szerelt tábla hirdeti, hogy hegedűkészítő lakik a takaros portán. Adonyi Iván negyed évszázada készít és javít vonós hangszereket, s a pesti belváros nyüzsgését cserélte a balatoni nyugalomra.
– Ahogy a családom lett, vásároltunk egy kis hétvégi retró faházat telekkel Siófok közelében, Sóstón, hogy a hétvégéinket a gyerekekkel nyugodt környezetben tudjuk, a budapesti forgatag helyett. Azokban évek alatt jöttünk rá, vagy inkább tudatosult bennünk, hogy ahogy tehetjük, az összes hétvégénket ott töltjük, vagyis tavasztól késő őszig, minden hétvégét. Pénteken szaladunk le a Balatonra, vasárnap pedig vissza. A családbővítésel jött a lakásbővítés ötlete és a nagyot álmodás, nagyot ugrásé is. Ha már ennyire szeretünk a Balatonnál lenni, akkor költözzünk oda végleg. Nem beszélve arról, hogy egy Balaton környéki családi ház még mindig versenyképesebb áron megszerezhetőbb volt, mint akkor egy budapesti lakás.
Iván élete egyik legjobb döntésének tartja a Balatonra költözést.
– Imádom! Nemcsak a csendet meg a nyugalmat, hanem tényleg más a vidéki élet, mert mások az emberek is. Ha bemégy egy üzletbe, vagy egy közszolgáltatónak az ügyfélfogadó irodájába, vagy bármilyen emberi kontaktusod van, akkor kedvességet, nyitottságot tapasztalsz. A szomszédokról nem is beszélve. Azt érzem, itt még tényleg létezik a közösségi összetartás, hogy egymásnak segítünk, az értékeinkre figyelünk, szólunk egymáshoz egy két jó szót, időnként szomszédolunk egymással. Balatonendréd egy ezernégyszáz fős falu. A választásban nagy szerepet játszott az autópálya közelsége, hiszen nekem akkor még Budapestre kellett járnom gyakorta az ottani állásom miatt. Emellett van iskola, óvoda, posta, bolt, gyógyszertár a faluban, illetve önálló önkormányzat. Ezek látszólag fura elvárások. No és saját focicsapatunk is van, a megye IV-ben elsők vagyunk! Néha kijárok, és hatalmas élmény, pláne, hogy korábban sose voltam meccsre járó ember – meséli nevetve Iván.
Útkeresésből hivatás
Iván családjában nem volt prioritás a zene, senki nem volt zenész. Őt a nővére mutatta be későbbi mesterének. Iván húszas évei elején még útkeresésben volt, annyi kristályosodott ki számára, hogy kézművességgel szeretne foglalkozni, abban érezte magát erősnek.
– Az első találkozásunkkor lehetséges, hogy félreértette a szituációt a mesterem, s úgy értelmezte, hogy a nővérem úgy visz oda, mint hegedűkészítő-tanonc jelentkezőt. Ezt sosem kérdeztem tőle, de mintha egyértelmű lett volna, hogy nekem ott a helyem. Akkor megegyeztünk egy nyári, néhány hónapos próbaidőben, majd ez egy év lett és csak ezután jelentkeztem az iskolába.
Így Iván 1996-ban kezdett ismerkedni a szakmával Lakatos László mellett, aki akkor a Zugligeti úton egy hegedűkészítő műhelyben dolgozott, itt töltött négy évet.
Iván számára a szerszámok – a ráspoly, a véső, a gyalu – is újdonságok voltak, nem dolgozott ilyen eszközökkel korábban, csak azt tudta, hogy egyfajta manuális ügyességgel rendelkezik.
– Egyszerűbb munkákat kaptam az elején, például egy fadarabot próbáljak egyenesre kigyalulni, s ezekben a feladatokban ügyesnek bizonyultam. Majd elkészítettem az első késemet. Ez a kés egy borotvából készült, a borotva csont nyelét intarziáztam a fába. Immár 28 éves. Ezzel csináltam évekig mindent. Ma már csak egy munkafázisra használom: az f-nyílás kifaragására, mert annyira elkopott már és olyan hegyes, hogy ilyen szűk helyeken lehet vele faragni. Általában a késeinket mi készítjük és ezekre büszkék is szoktunk lenni. A szerszámok azért fontosak, mert naponta sokszor kézbe vesszük, nemcsak hogy kényelmesnek, hanem szépnek is illik lennie.
– A Hangszerészképző Szakközépiskolában három évig tartott a képzés, 2000-ben végeztem. A diploma megszerzéséhez egy mesterhangszert is készíteni kell. Akkor nem egy hegedűt tettem le az asztalra, ami ugye tárgykörben vagy a szakot tekintve a legnépszerűbb választás szokott lenni, hanem egy viola d’amore-t, ami egy barokk korabeli rezonáns húros hangszer, általában Cupido vagy Ámor fejjel. Sok különlegessége van, például, hogy faragott és kétszer hat vagy kétszer hét húrral rendelkezik. Az egyik húrsor egy rezonáns húr – ami általában a keleti hangszerekre jellemző –, a játszó húrok megrezegtetik ezeket a rezonáns húrokat és ez felerősíti a hangszer hangját, dúsítja azt, különleges hangzást adva neki.
Iván készített már gitárt, gadulkát is a hegedű mellett, ám főként brácsák kerülnek ki műhelyéből, évente három-négy darab. Ezek koncert vagy másnéven mesterhangszerek, nem a kezdők hangszerei.
Tíz év belerázódás
– Amikor az ember a megszerzett tudásával, a megszerzett szakmájával megpróbál érvényesülni és egzisztenciát kialakítani, az nem automatikusan történik a diploma vagy a tudás megszerzésével, hanem azért meg kell küzdeni. Ki kell építeni egy kuncsaftkört, el kell fogadtatnod magad a szakmával, meg kell magad ismertetni, el kell hitetni a zenészekkel, hogy te ügyesen elkészíted, megjavítod az ő hangszereiket.
– Nekem 2010-ben, a nősülésemmel jött meg az a fajta megkomolyodás, mellyel együtt magasabb, komolyabb szintre kellett lépnem. Akkor született meg bennem az a nagy döntés, hogy szeretnék egy üzletet nyitni, és abban bíztam, hogy az majd kellő reklámértékkel és felhajtóerővel bír. És ez így is lett. Onnantól exponenciálisan megindult egy sikerszéria: jöttek sorra a javítások, a kuncsaftok, lett hangszereladás. A hangszerkészítőknek nagy vágya, hogy minél inkább a készítéséből éljenek meg.
Iván legtöbb hangszerét itthon értékesíti, viszont zenészre leltek munkái Japánban, Amerikában, Ausztráliában, Dániában.
Fadarabból muzsikaszó
– A fának nem kell olyan nagyon sok idő, amíg kiszárad. Egy pár év elegendő, legalábbis, ha olyan méretűre van vágva, ami egy jó kiindulási alap a hegedűkhöz. Tehát, ha néhány centi vastagságúra ha fel van vágva a fa, akkor az pár év alatt ki tud száradni annyira, hogy remekül lehessen belőle dolgozni. Ezek általában idősebb, tíz-tizenöt-húsz éves fák, hiszen egyszerre több fát szoktam venni, és azokat őrizgetem, tárolgatom. Majd megkezdődik a munka, ami körülbelül egy hónap, s nagyjából két-három hét a lakkozás. Nehéz megmondani ezt pontosan, mert a lakkozás sosem ugyanannyi idő, hiszen szeretek kísérletezni, megújulni. Ha speciális igény érkezik, pl. kópiát, vagy öregített hangszereket kell készíteni, akkor elveszek a részletekben, úgyhogy azt el lehet húzni, így kicsit több időbe telik a munka. De, ha ezeket nem számítom, és minden flottul halad, akkor másfél hónap alatt elkészül egy hangszer.
– Hónapok vagy akár évek is eltelhetnek úgy, hogy a hangszer hangja változik, általában előnyére. Nagyon ritkán fordul elő , hogy esetleg kedvezőtlen irányba módosul. Ha egy hangszeren játszanak, az az előnyére válik, mert ha a fa rezeg illetve rezegtetve van, akkor azokat a zenei hangokat megszokja a fa. Változó, hogy mennyi idő a bejátszás időszaka: ez pár héttől akár évekig is eltarthat.
Mit hoz a jövő?
– Kínában tömegével készülnek jó minőségű hegedűk, amelyek nem sokban maradnak el hangzásban a mi általunk készített hangszerektől, még kinézetben sem. Lehet, hogy egy pár kolléga emiatt az észrevétel miatt megkövezne. Viszont azt fontos megjegyezni, hogy mi az európai kultúrának vagyunk az őrzői azáltal, hogy egy európai kultúrkörben, konkrétan Olaszországban 500 évvel ezelőtt született terméket, a hegedűt reprodukáljuk 500 éve ugyanazon a színvonalon, vagy akár jobban – de mindenképpen úgy, mint akár Stradivari. Ameddig létezik komolyzene, addig lesz hegedűkészítés is.
– Amíg a komolyan képzett zenészek magas minőségben akarnak interpretálni Bach-ot, addig magas minőségű hegedűkre is lesz szükség. Tehát Bach-ot egy komoly szólista nem fog kínai hegedűn eljátszani, akkor sem, ha hozzávágják vagy bármennyire is olcsó az. Nem, nem hajlandó kezébe venni, mert egy európai ember európai hangszeren akar játszani, egy európai zeneszerzőmesternek a művét. Ez így áll össze.
– Vannak kollégáim, akik aggódnak már egy évtizede és nyomasztják a szakmát a félelmeikkel a kínai hangszerek miatt. Én nem osztom az ő álláspontjukat. Sőt, nagyon kedvelem a kínaiakat, mert nagyon szorgos nép, nagyon jó termékeik vannak, tehát amit ők leutánoznak, az mind nagyon jó, kifogástalan. Most emocionálisan lehet őket bírálni, hogy miattuk zárt be a szegedi hangszergyár is, mert jobbak voltak náluk. A verseny erről szól: a piacgazdaság, a kapitalizmus, az a szabadság, hogy mindenkinek jogában áll olyan terméket gyártani és eladni, amilyet csak akar, ha a másik jobbat készít, akkor ő fog nyerni. Ilyen formán a kínaiak megnyerték ezt a hangszerkészítői versenyt – ami a tömegtermelést, a tömeghangszerek világát illeti. Viszont az én hangszereim és a kollégáim munkái nem a tömegtermelésről szólnak. Mert nagyon fontos leszögezni, hogy mi ugyanúgy készítjük a hegedűinket vagy brácsáinkat, mint ahogy ötszáz évvel ezelőtt készültek. Annyi a különbség, hogy nem gyertyafénnyel és kézi fűrészekkel állunk neki, hanem használunk elektromosságot a világításhoz és a szalagfűrész meghajtásához, de az apróbb kéziszerszámok, kések ugyanolyanok.
– Amíg lesz olyan ember, aki jegyet vált, hogy beüljön a Zeneakadémiára vagy bármely koncertterembe, hogy meghallgasson élőben egy emberek által előadott zenét, addig lesz hegedű. Ha nem lesz ember, akinek ilyenre van igénye, akkor nem lesz hegedűkészítés sem, mert akkor fölösleges bármilyen hangszert készíteni, hiszen nem lesz aki játszon, mert nem lesz kinek játszani. Ugyanez vonatkozik a komponálásra, mint a kézzel készült hangszerre: benne van az ember.
A távolság, mint üveggolyó – nem akadály
Iván szerint a Balatonra költözését, a döntését igazolta az idő: az emberek ma már mobilisak, 100 km nem jelent távolságot, sem akadályt abban, hogy kuncsaftjai a belváros helyett a Balaton-parton keressék őt.
– Valaki Sopronból jött el egy vonószőrözés erejéig úgy, hogy itt kellett hagyja a vonót. Pécsről, Kaposvárról, Bonyhádról, s most Grázból is jöttek. Budapestről érkeznek a legtöbben, tehát a távolság nem jelent olyan kihívást az embereknek, hogy ez problémaként mutatkozna.
– A világ legjobb, egyik legjobb helye a Balaton! Patrióta vagyok: szeretem Magyarországot, a Balaton egy zseniális helye az országnak, Európának és a világnak. Büszke vagyok arra, hogy itt lakom.
– Ha egy dolgot kéne kiemelnem, hogy miért szeretem a Balatont, akkor az az életminőség-váltás. Beigazolódott, hogy ez a költözés jó döntés volt minden szempontból. Az emberi viszonyok, a jó levegő, a természet, a természettel élés. Hiszen az emberre itt jobban hatással van a természet változása, az időjárás, a viharok, az eső, a virágzások, a napfelkelték, a mindenféle illatok a levegőben, a növények, az állatok.
– Én transzfalusi vagyok: tehát rossz helyre születtem, vagyis városinak születtem, ott is nőttem fel, ott éltem az életem kilencven százalékát, de mindig is tudtam magamról, hogy én falusi ember vagyok. Ilyen értelemben vagyok én transzfalusi. Így én öt éve megérkeztem, a helyemen vagyok.
Nézd meg a műhelyben készült képeinket!
Nyitókép, fotók: Mészáros Annarózsa/likeBalaton.hu
