Minden érzékszervünkre hat Bodó Iván író, halászati mérnök karácsonyi története, melyhez egy halászlérecept is tartozik, mégpedig a dunaié. Családszeretet, emlékek és praktikák lírai hangvételben a Balaton modernkori Matula bácsijától.
Bodó Iván: Karácsonyi halmese
Életemben nagy szerepet kaptak és kapnak mind a mai napig ezek a csillogó pikkelyű lények. S a vélük való kapcsolatban is igazán szerencsésnek mondhatom magam, hálát adva a sorsnak, és ennek a születésnek, ami balatoni fényekkel simogatta felsíró arcomat és borostás ráncaimat is. Szeretetünk ünnepe felé közeledve megfogalmazhatjuk, hogy
a szívünkkel szeretünk, ám mindenféle kötődésünkben nagy szerepet kapnak az érzékszerveink is.
A halakkal kapcsolatosan talán a fülünk tűnik leginkább elhanyagolhatónak, ám e titokzatos és káprázatosan zöld közeg, locsogását, zúgását, hullámmorajlását, vagy a nádasok susogását úgyszintén szeretettel hallgatjuk. Nem kevésbé a halcsobbanást, ami fürkésző tekintetünket máris feléjük irányítja. Pelenkás, totyogós koromban, egy nyári napon vehettem szemügyre őket először. Zamárdiban pontyok úsztak egy nagy bádogdézsában, Tornóczky nagyszüleim kerti csapja alatt. S bár apróbb halakat azelőtt is láttam a meleg szobában, az akvárium üvegfala mögött, a halszagú víz illatával és a tátogó pontyszájak látványával igazán itt bűvölődtem el. Később meg mertem őket érinteni, sőt körmeimmel a keszegek pikkelyeit is pirgáltam, már bilin ülős koromban.
Az egyes halfajoknak más és más az illata.
Jellegzetesen erős, édeskés szaga van a csukának, mélyebben tömény és átható a lesőharcsa, és különösen fenséges ragadozó szagot árasztott a Somogyi Néplapba tekert fogassüllő,
amit rendszeresen hozott Bodó öregapám, drapp Rigájával, annak csomagtartójára gumizva éjszakai horgászzsákmányait.
És hát jöjjön az íz! Az ötödik érzékszerv, mely halügyben most karácsony tájékán igazán aktuális és egy efféle halász-horgász dinasztiában felcseperedő kisfiú első szilárd táplálékai közt szerepelt. A ponty „bajnok falatját” csipegette apám a tányéromba, ami a melluszonyok függesztő övének szálkamentes izomzata.
Majd később már az egész „gallért” (fej mögötti első szelet) tette elém, tudva, hogy bátran tanulhatom így a halevést, hiszen apró szálkát biztos nem találok.
Ötéves koromban megtanította a keszegek, gardák irdalását, és nagyon büszke volt, amikor megleptem e tőle ellesett tudománnyal, megelőzve és visszacsempészve a hűtőbe, a vacsorára szánt, általa még be nem vagdosott keszegeket. Így neki már csak lisztbe kellett forgatni, és kisütni, hiszen be is sóztam.
Ajándék! Micsoda ajándék az, ha egy kisgyerek ellesheti a szülei, nagyszülei tudományát, figyelve mondataikat, leutánozva mozdulataikat, hogy aztán visszaadhassa, s majd tovább. Nem véletlenül vallom magam szerencsésnek, hiszen anyai dédnagyapám dunai uszálykormányos volt, az apai balatoni halász, hajóvezető, és maradva az ízeknél,
e két család kétféle halászlevet főzött. Hát persze! Az egyik petyeket, a másik dunait.
Az előbbivel több a pepecselés (petyekelés), mert lecsós pörköltalappal indul, tehát hagyma zsíron üvegesítésével kezdődik és tulajdonképpen egy rövidlevű halételben teljesedik ki, amit a halászhajókon többnyire a hajóvezető, vagy a hajógépész készített el, amíg a többiek a dereglyéken és a hálóval tevékenykedtek.
Az esetemben tolnai, vagy dunai halászlé viszont a világ legegyszerűbb pontyételének tekinthető. Ennek a receptjét osztom meg, mert mostanság jómagam is ezt készítem.
Először is, ahogy nagyapám mondta,
egy jó halászléhez, legalább két pontyfej kell. Azaz négy fél. Mert középen illik kettéhasítani, hogy kifőhessen belőle az enyv.
Ezek kerülnek a bogrács, vagy fazék aljába, mégpedig a kopoltyúfedővel lefelé. Reájuk só, majd egy réteg apróra vágott vöröshagyma. Majd jöhet a besózott két farok, (nagyapám az úszóhólyagokat, sőt a felfogott, megdermedt halvért is ide rakta) melyekre újabb hagymaréteg hull. Aztán a patkószeletek sorai következnek, szintúgy hagymatakaróval.
És most jön egy titok. Az így berétegezett, besózott, behagymázott halat, hűvösben és fedő alatt pihentetjük egy órát, de az se baj, ha kettőt. Gyakorlatilag hagymapárában oldódik a só, beivódik a halhúsba mindaz az aroma, ami csak eztán kap vizet. Felöntjük a főzőedényt, hogy bőven ellepje a szeleteket és tűzre rakjuk.
Ha elkezd lobogni, látom a zamárdi asztalosmester nagyapám tenyerét, amint időnként a gőz fölé tartja. „No, most már ragad!”
Mondta mosolyogva és beleszórta a négy kanál őrölt pirospaprikát. Fél órát forralta, az utolsó tíz percre az ikrát, haltejet is beletéve. Nagyanyám kézzel metélt tésztát főzött mellé, és azzal kanalaztuk a damaszt abroszon, mely még mindig őriz pár halászlécseppet, és az ősök tenyerének melegét.
Merengve a múlt ünnepein, eszembe jut egy történet, ami már a halebéd utánra tehető.
A karácsonyfa alatt, az évben egy gyönyörű, piros kis orkánkabát várt, amit nagy örömmel vettem fel. Hófehér műszőrme bélése, mint kályha, melengetett, ahogyan csizmámban édesanyám lehelete, hiszen úgy adta fel a lábamra. „Kisfiam meg ne fázz!” Nagy hó volt, és a szomszéd kisfiúval hóvár építésbe fogtunk. A nagy hidegben mégiscsak fázni kezdtem. Beszaladtam kicsit a konyhába, és háttal odaálltam a vaskályha elé. Furcsa szagra lett figyelmes anyám, aki szaladt és gyorsan elrántva onnan, lekapta rólam az olvadozó ruhámat. Sírásban törtem ki, amire halk szavakat kaptam. Majd megjavítom kisfiam. Mondta, és még aznap este kifordította az én piros kabátomat, az olvadt orkán részre másik bélés került. És nekem lett aznap a legszebb fehér műszőrme kabátom, amilyet nem lehetett kapni a Sió Áruház gyermek konfekció részlegén, de az egész világon sem, úgy hiszem!
Nyitókép: Illusztráció/Mészáros Annarózsa
Nem mese, valóság – a 80 kilós balatoni harcsák akár a kutyát is lehúzzák, megeszik
