A szigligeti hadihajóknak állít emléket a kikötő melletti parkban található szobor és a várban található tárlat egy része is.
Hadihajók a Balatonon
A balatoni sajka, vagyis a hadihajó részletgazdag makettje a felújított Szigligeti- vár kiállításán az őrtoronyban kapott helyet az Újlaki kapuval szemben.
– A sajkák könnyen megmunkálható fenyőből készültek, olasz és német hajóépítők készítették Bécs felett őket. A 17-23 méter hosszú, 2,5-3,5 méter széles harci hajókat a Dunán úsztatták le Győrig, majd szekereken juttatták el Szigligetre, Keszthelyre és Tihanyba. Nem is hinnéd, de maga a sajka szó oszmán-török eredetű – tudtuk meg egy vártúra során Árvai Gábor túravezetőtől.
A szigligeti sajka
Fotó: Mihály Szilvia
– Az evezőkkel és egy háromszögletű vitorlával felszerelt, gyors járású hadihajók legénységét 33 fő alkotta egy vajda, illetve török oldalon egy reisz parancsnoksága alatt. A magyar oldalon használt naszádok orrában kettő, a taton egy kis kaliberű ágyút helyeztek el. Bár a naszádokat folyami körülményekre tervezték, mind az oszmán, mind a Habsburg hadvezetés ezt a hajótípust alkalmazta a Balatonon is.
Szigliget az öt balatoni végvár egyike, földrajzi helyzete miatt stratégiailag nagyon fontos volt. A törökök két hadikikötőt is építettek a Balaton déli partján, a tó volt az országhatár.
Somogy a török kezén volt, így a Balatonon télen-nyáron indítottak támadásokat, és portyáztak, kifosztották a faluban élő lakosságot sőt, rabságba is verték őket. Van olyan népesség összeírás, amikor Szigligeten nem volt adófizető személy, mert vagy megölték vagy rabszolgának hajtották el a lakosokat, de a vár tartotta magát.
A naszádok ugyan fel voltak fegyverezve, elsődleges feladatuk mégsem az ellenséges hajók megsemmisítése, hanem legénységük túlpartra szállítása lehetett. Az ellenséges területre érkező oszmán és a magyar portyázók támadásai egy viszonylag szűk, partközeli sávra korlátozódtak, az elsődleges céljuk foglyok ejtése volt. A rabkereskedelem jelentős bevételi forrása volt a zsoldjukat gyakran hónapokig nélkülöző végvidéki katonáknak.
A sajkások serege
A Pajtás újság 1970. júliusi számában találtunk rá Lipták Gábor: A sajkások serege című elbeszélésre, mely feleleveníti a török időket.
„A szigligeti öböl partján három kedves kis hegy emelkedik a magasba. Az Övár csúcsán is állnak még a nevét adó várfalak maradványai; a völgyet északról a Kamonkő sziklái védik, s a Királynő szoknyája valóban úgy borult a vidékre, mint szépívű, hatalmas rokolya.
A balatoni hajóflotta egyik sajkája
Fotó: Mészáros Annarózsa
Portyázó török hajók
A partok alján ott a kis kikötő, míg maga a vár jóval messzebb, a mai falu feletti Várhegyet koronázza.
A nép egyszerűen Szigetnek mondja Szigligetet, amelyet valamikor víz, mocsaras lápok, ingovány vett körül. Azokban a keserves időkben, amidőn a török volt az úr a Balaton déli partján, ezen a vidéken hős végvári vitézek védték a magyarság várait.
A sokévtizedes harc a vízen is folyt. A foki kikötőből kirajzó hajókkal portyázó török csapatok állandóan nyugtalanították a balatonparti lakosság életét. Legtöbbször éjszaka lepték meg, s felperzselték a falvakat; házakat, pincéket raboltak ki, s elhurcolták békés lakóikat.
Szigligeten az öböl s a vár védelmére néhány kis magyar hajó – ahogy akkor mondták: sajka – is állt valahol a nádban, dehát hogyan tudták volna azok felvenni a harcot az erős török naszádokkal.
Így történt, hogy Tóti Lengyel Gáspár, a szigligeti vár kapitánya egy nyári hajnalon arra ébredt, hogy víztől csepegő ruhában bőrig ázott sajkások állnak előtte. Az egyik kezében török csáklya, a másikéban ócska evezőlapát, s derekukon egyetlen vízálló fegyverük: a rongyos zeke fölé kötött meztelen kard; arcukon komor harag és elkeseredés.
– Csak egyetlen valamirevaló sajkánk lett volna, uram – kezdte az öreg Döbröntei, akinek sután lógó félkarja is bizonyította, hogy nem első harcát vívta a törökkel. – De így! – sóhajtott lemondóan, keservesen, s kifelé mutatott az ablakon. Odalent komor fekete füst gomolygott a révhelyi házak fölött, s ha idáig nem is hallatszott fel, Tóti Lengyel Gáspár mégis hallotta, mint már annyiszor, az asszonynép kétségbeesett jajveszékelését s a férfiak káromkodását.
A Balatoni hajóflottának állít emléket ez az oszlop a mai kikötő közelében
Fotó: Mihály Szilvia
A nádast is felgyújtották
– A nádat gyújtották ránk a gazemberek! – mondta az öreg.
– És semmit sem tehettetek?! – kérdezte a kapitány.
– Csak amit lehetett, uram! Mire kievickéltünk a nád szélére, az egyik sajkánk összeroppant, s úgy süllyedt el, mint a balta, a másik kettőre meg csak annyian fértünk, hogy tétlenül néztük, miként száll partra új, erős naszádjából a martalóchad. S még ha csak a mi sajkánk járt volna így – folytatta az öreg – de a Kiss Dániel komám is éppen csak kievickélt a roncsok közül, a sajkája pedig már ment is a másik után a tó fenekére…
Aztán meg két ladikot is küldtek ellenünk… Úgy csúszott be az a két fürge jószág a nád közé, hogy szomorúság volt látni. Mi meg ott nyakig vízben mit tehettünk egyebet… bújtunk sásba, nádba, szittyó közé.
Tóti Lengyel Gáspár, miután végighallgatta a sajkások jelentését, még végignézhette, amint lent a vízen két roskadásig rakott török hajó tart dél felé… Vitte a zsákmányt, bort, aprójószágot, gabonát Siófok felé.
Forrás: Arcanum
Ide ácsok kellenek
A szigligeti várkapitány jobban szeretett cselekedni, mint keseregni. Az elkeseredés hamar haragra váltott szívében, s vasöklével az asztalt verte. egy… ha a főkapitánynak mindegy, nekem nem az … aztán kikiáltott az ajtót őrző vitéznek;
– János! Hívasd az ácsot, s rendelj az udvarra mindenkit, aki fejszéhez, baltához ért! Még a halászok is jöjjenek fel Réhelyből… s itt legyen az öreg Ábris, aki Tihanyban készített naszádot valamikor.
Odalentről a majorból meg az erdészt hívasd azonnal… Hanem hát az a díszes gyülekezet hallani sem akart arról, hogy valami nagyobb hajóépítésbe fogjon.
– Hogyan tudnánk mi akkora hajókat építeni, mint a török? – kérdezte az ács. – Se emberünk, se mérnökünk hozzá!
– Jobb lenne – dörmögött az erdész, – ha mi is olyan hajót kapnánk, mint a tihanyiak meg a veszprémiek.
– Jól tudják kegyelmetek – kezdte bosszúsan a várkapitány, – hogy azok a naszádok miként kerültek oda. Bécsből a Dunán úsztatták le őket Győrig, majd a Rábán vontatták fel Vasvárig, s onnan tengelyen a Zalához. Mire ezt kivárják kegyelmetek, nem marad Szigeten egyetlen sajka, amely a partot megvédhetné.
– S nem marad épkézláb ember, meg kifosztatlan, fel nem perzselt ház sem a Badacsonytól Keszthelyig – tette hozzá komor arccal Dömötör, a hibás kezű sajkáshadnagy.
– Akkor hát? – kérdezte a deák.
– Nekiállunk, s megcsináljuk magunk – mondta a kapitány.
– S ki lesz az Inzsellér? – kérdezte az ács. – Hiszen az, hacsak császári parancs nem küldi, ugyan nem jön ilyen hadjárta helyre.
– Te – mondta a kapitány.
– A vén Abris hozzáadja tudományát a tiédhez, megtanácskoztok mindent az erdésszel s a kováccsal, a deák meg papírra teszi, amit kifundáltok.
– Várjon csak kegyelmed – ütött homlokára az ács. – Hiszen van itt még valaki, aki érthet az efféléhez, csak nem emlegeti. Bécsben járt az egyetemen, de valami rebellióba keveredett … elmenekült, s a rabság helyett a végvári életet választotta.
– Mondjátok meg annak is, hogyha segít, csak biztosabb lesz a szabadsága – mondta a várkapitány.
Saját sajka
Minden úgy történt, ahogy a várkapitány mondotta. A terveket a majorbéli ács, a Bécsből menekült inzsellérnövendék, két öreg sajkás, meg a vén Abris magyarázták össze, s a deák vetette papírra… Az erdész elgondolkozva nézte a munkát.
– A kamonkői szélen ismerek két hatalmas kiszáradt tölgyet… két esztendeje nézegetem… dehát ilyen időkben kinek lenne ilyesmire gondja. Azok jók lennének palánknak. Másnap már csattogtak a fejszék lent az erdőben, s délután bivalyok húzták a rönköket Réhelybe.
Forrás: Arcanum
Harmadnap pedig az ácsmester egy tucat végvári vitézből gyorsan kiképzett segéddel már vidáman dolgozott a hajón. Odafent a kovácsműhelyben is négy-öt hirtelen lett kovácssegéd segített a mesternek tüzet gerjeszteni, szöget készíteni vaspántot hajlítani. Néhány nap múltán, amikor a várkapitány lent járt a kikötőben, már formálódott a naszád teste. Az ács szakértő szemmel és szeretettel nézte a kialakuló hajót, de csendesen csóválta a fejét.
– Én csak elkészülök vele valahogy – mondta fejét vakargatva, – dehát miként akarja ezt kegyelmed vízre tenni. Nem ladik ez, hogy ide-oda surranjon a nád között, kikötőről is gondoskodjon kegyelmed, olyanról, mint a foki révben van. Mert ezt ugyan másként ki nem viszi ebből a nádtengerből senki emberfia …
– Sok ember kell ide – erősítgette az erdész is. – Egész sereg, akivel a hajó útját kimetszeti kegyelmed. Ahhoz pedig kevés a várbéli …
– A falubéliek majd segítenek – mondta az ács.
– Az asszonynép? — kérdezte gunyorosan az erdész. – Vagy a sok beteg, öreg, nyomorék? Hiszen aki java férfi volt közöttünk, vagy elhurcolták, vagy fent harcol a vitézek között… – S a katonák? — kérdezte az erdész. – Réhelyt azok védik – mondta csendesen az öreg Dömötör.
– Ha ezt a pár vitézt is elviszed innen, mi sorsra kerül a nép? Hiszen a török is azért üt rajta folyvást a szerencsétlen vidéken, mert tudja, hogy mire a várakból ideér a sereg, már elvégezheti fertelmes m unkáját…
– Bízzátok rám – mondta csendesen a várkapitány. – Mire ezek a bárkák elkészülnek, meglesz az útjuk is a víz felé. Azzal felment a várba, leült ágyasházába, és deákját hívatta: – Írd fiam amit mondok – kezd’ te. – De jól vigyázz minden szóra.
Zrínyi Miklós küld segítséget
S még a tinta se száradjon meg a papíron, s az udvaron álljon a lovaslegény, aki Zala megye főispánjához nyargal a levéllel…
– Kezdjük hát – mondta a nagyúr, s lassan, megfontoltan diktálta:
„Az egész Balaton-vidék innenső fele, várbéliek, falusiak sok kárt szenvedtek a török sajkásoktól, nem lévén nekünk hajóink; ezért embereink sokszor török rabságba is estek. Ezért én saját költségemen hozattam sajkát… majd így folytatta … Most helyet akarnék csináltatni egynéhányszáz emberre való hajók számára, ahol аzok biztonságban megmaradhatnának.”
Zala vármegye főispánja abban az időben Zrínyi Miklós volt, a kiváló költő és hadvezér, ő jól tudta, miként élnek a végházbeliek. S tudta azt is, hogy a császári kamara miatt romlanak a várak, pusztulnak a hajók, s nem kapják zsoldjukat a katonák. Mindezen nem segíthetett. De annál inkább segített ott, ahol lehetett. Mikor meglátta azt a sebhelyes arcú, verejtékben és porban fürdő lovaslegényt, Tóti Lengyel Gáspár uram levelével, nem vesztegette a szót kérdezősködésre.
– Mondd meg fiam a kapitányodnak – kezdte, – hogy jól értem panaszát, s nincs nagyobb óhajtásom, mint hogy mihamarább segíthessek szorongattatásán. Mielőtt azonban hazatérsz, még vidd el e levelet Sáry Gergely főszolgabírónak.
Azzal már fordult is íródeákja felé; – Írd meg fiam, hogy „Lengyel Gáspár értesítéséből értjük, hogy az ott való „sziget”-ének vágását kellene a hajók kedvéért elvégeztetni, két napra kétszáz embert küldjön hát késedelem nélkül Szigliget alá …!
Forrás: Arcanum
Különleges sereg
Pár nap múltán különös sereg gyülekezett a réhelyi templom körül. Ütött-kopott jobbágyhad; kezükben fejsze, balta, nádvágó, kasza, ami éppen akadt. Volt, aki ladikot húzott targoncán, más meg járópallónak való deszkát kötött a hátára. Úrnak, nemesnek nehezen fejet hajtó, sokat szenvedett nép, amely abban az időben legtöbbször másnak dolgozott. Most azonban a maga védelmére fogta a szerszámot.
A nádas abban az időben még majdnem a hegy lábánál álló toronyig húzódott. Ott kezdték a munkát, s onnan haladtak ki a víz felé. Nemcsak nappal, éjjel is dolgoztak, sokszor derékig vízben, gyenge holdfénynél. Világot nem gyújthattak, nemcsak mert a nádas hamar lángra lobban, hanem mert a túlsó partról a török jól látott volna minden parányi lángot.
A vitézek közül, aki nem állt a vártán, maga is segített; az asszonynép meg a bort hordta le a hatalmas várpincékből… Apadóban volt már akkor Tóti Lengyel Gáspár minden, boroshordója, de erre mégsem sajnálta az italt…
A falubéliek is kihordták, amit még a kamra rejtett: falat kenyeret, apróka sült szalonnát, az utolsó oldalast. S akinek már más nem akadt, egy kis frissen fejt kecsketejet. Még el sem múlt a két nap, már kimetszették a nádból a sajkák útját, de a jobbágynép rátöltötte a harmadikat is, hogy tisztességes kikötőt építsen az új hajóknak a szigligeti öbölben. így dolgozott az a különös sereg.
Lengyel Gáspár úgy járt közöttük, s biztatta őket, akár a vitézeit csata idején. Dehát csata is volt az, s nem is akármilyen. A nyári napfényben úszó Aranykagyló népe máig büszke lehet rája.” ( Forrás: Arcanum)
Ismerd meg a Balaton várát, nézd meg, mivé lett a sajkák által megvédett apró település.
