Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a veszprémi születésű Moser Károlyt gyerekkorom óta ismerem. Egymástól kétszáz méterre nőttünk fel, és „balatoni gyerekek” voltunk, mert a nyári állandó strandoláson kívül kamaszkorunkban főleg Almádiba jártunk szórakozni. Az interjú kapcsán felemlegettük, ahogy a hajnali első, lefüggönyözött busszal robogtunk vissza Veszprémbe egy elnyújtott buli után, vagy lelkesen ünnepeltük akkori zenekara koncertjét egy kis eldugott zugkocsmában. Laza, múltidéző baráti beszélgetés volt az élet kisebb és nagyobb dolgairól.

— Mesélnél egy kicsit a kezdetekről, miért lettél szinkronszínész?
— Az őskezdet 12 évesen egy mesemondó versenyen indult. Ha jól emlékszem a Jeromos, a remeterák című mesével készültem, és aranyfokozatot értem el. Utána jöttek a versmondó versenyek, színjátszótáborok, és hamar kiderült, hogy nekem ez lesz az irány. A Színművészetire ugyan elsőre nem vettek fel, és Kazimir Károly tanár úr mondta, hogy menjek a Nemzeti Színház stúdiójába. Ott három év alatt kőkeményen a mélyvízbe csöppentünk, az akkori legnagyobb színészóriásoktól lestük el a szakma csínját-bínját, és szerintem többet tanultunk így, mint egy egyetemen. Viszont számomra már akkor kiderült, hogy nem tudok azonosulni a színházzal és annak miliőjével. Egy év külföldi kitérő után itthon több dologba is belekezdtem, és az egyik ilyen volt a szinkron. Onnantól kezdve ez lett a nagy szerelem, több mint 20 éve ez a hivatásom.

Moser Károly és kutyája, Benedek, Balatonlellén
Fotó: Moser Károly

— Te még a régi szinkronos gárdához tartozol. Mennyire más ma ez a szakma?
— Sokat változott, az biztos. Mi még megtapasztaltuk, hogyan működött ez régebben, láttuk a szépségét a munkának, amikor több hét állt rendelkezésünkre egy filmhez, és ott állt mellettem a színész, akivel egy jelenetben szerepelt a hangunk. Már nagyon régóta nem így vesszük fel a szinkront, és egy ideje nyomtatott szöveget sem kapunk, hanem monitoron megy a szöveg előttünk. A stúdiókban sajnos egyre inkább futószalag van, aki ma kezdi ezt a szakmát, annak egy gyorsan száguldó vonatra kell felugrania és nehéz mindenre figyelnie.

— Mit szeretsz a legjobban a szinkronban? Rádió, reklámok, filmek vagy sorozatok?
— Minden ami hang. Viccesen azt szoktam mondani, hogy hangember vagyok, mert minden, ami ezzel kapcsolatos, azt imádom csinálni. Ezt csak így lehet, hogy beleszeret az ember. Szeretem, hogy nincs a homlokomra írva, hogy ezzel foglalkozom, de néha postán, utcán az emberek felkapják a fejüket, és megkérdezik, hogy nem voltam ennek vagy annak a hangja? Ez mindig jólesik. Volt olyan, amikor igazoltatásnál is jól jött, mert a rendőr megkérdezte tőlem: hová siet, Károly? Amikor mondtam, hogy szinkronba, persze érdekelte miben hallhatott, és a Star Wars Anakinjára felcsillant a szeme. Darth Vader-nek mondjuk jobban örült volna, de azért mosolyogva elengedett. Tényleg minden részét szeretem a munkámnak. Például ezt is, hogy láthatatlan vagyok. Hogy le tudok jönni a Balatonra, és nem fog holnap cikkezni rólam egyik bulvárújság sem, hogy vajon ki volt az az új csaj, akivel Siófokon beszélgettem?

Interjú egy baráttal
Fotó: Szücs Ildikó

Ezen jót nevettünk, mert bulvársajtós szemmel, ha Karesz celeb lenne, akár egy eltitkolt gyerekről szóló címlapsztori is kerekedhetett volna a találkozónkból, amin történetesen egy nyolc éves gyerek is részt vett. Karesz elmondta, hogy szerinte itthon a régi, jó értelemben vett sztárság már nem létezik, gondol itt arra, amikor a nemzet nagy színésze lement a piacra, és előre köszöntek neki.

— Amit még nagyon szeretek — folytatta —, hogy sokkal jobban be tudom osztani az időmet. Van időm sportolni, simán le tudok jönni a Balatonra teniszezni, úszni, vagy wakeboard-ozni. Pesten is járok squasholni, falat mászni, és egyébként azt látom a kollégáimon is, hogy azok bírják jobban, akiknek van egyfajta fizikai állóképességük, és a sportban le tudják vezetni ezt a fajta feszültséget, ami a munkával jár.

— Vannak visszajelzések? Honnan tudod, hogy milyen volt, amit csináltál?
— A közösségi médiának van egy ilyenfajta áldásos hatása, hogy azonnal lehet reagálni bármire. Ezeken a felületeken napi szinten rengeteg pozitív visszajelzést kapok, és az mindig jó érzés. Előfordul, hogy én még nem is tudom, mikor indul egy sorozat, amiben szinkronizáltam, de az ismerősök, főleg a nagymamák, akik imádják ezeket nézni, már jelzik, hogy hallottak benne és milyen jó. De friss történet, hogy hangja vagyok a Leage Of Legends nevezetű sorozatból készült számítógépes játékban egy hősnek. Ebből csináltak rövid bemutató videókat a youtube-ra, és ott például olyan komment áradat indult el, hogy hihetetlen. És be kell vallanom, hogy mindegyikben a tetszésüket nyilvánították ki az emberek, ami nagyon jóleső érzés.

— Színészként végeztél, és mégsem zavar, hogy nem ismerik az arcod. Vagy inkább élvezed?
— Abszolút jó így nekem. Azért néha vállalok olyan munkákat, például magyar gyártású sorozatokban, reklámokban, vagy most volt egy média kapmány, amiben arccal szerepelek, néha ezek jólesnek, és kellenek is. De örülök, hogy nem pörög ott az arcom mindenhol. Amikor viszont megkeresnek, szívesen csinálom. Nem nagyon mondok nemet semmire, mert mindegyik feladatban megtalálom az élvezetes részét, illetve azt, amit tanulhatok belőle. Ritkán előfordul olyan, amit kifejezetten küzdelmesnek és fájdalmasnak érzek, de akkor arra gondolok, hogy azért kellett ez most, hogy utána egy sokkal jobbat kapjak. Amolyan pozitív gondolkodással próbálok tekinteni mindenre.

Fotó: Moser Károly

— Beszéljünk a Balatonról. Hol vannak a kedvenc pontjaid?
— A nagyszüleim még a hatvanas években Balatonlellén vásároltak egy üdülőtelepen egy apartman házat. Pont tavaly volt ennek az ötvenedik évfordulója. Azóta a családunkban öröklődik. A szüleim fiatalon oda jártak randizni, mi az öcsémmel járókában ott nőttünk fel a többi unokatesóval együtt, szóval most már a harmadik, lassan a negyedik generáció élvezi azt a helyet. Amikor tehetjük, ide jövünk le, és a nyári időszakban meg tudom tenni, hogy heti három napot lent vagyok a Balatonnál, és a többit Budapesten. Szoktam magammal hozni egy mikrofont, illetve van egy mini stúdióm, ami mobil, és ha reklámot vagy olyan anyagot kérnek, amit meg tudok ezen csinálni és megéri, akkor itt veszem fel.

— Ez a karantén miatt alakult így, vagy már korábban is dolgoztál ebben a formában?
— Nekem évek óta megvolt ez a szettem, ugyanis imádok utazni, és egy hordozható stúdióval a világ bármely pontján tudok dolgozni. Többször volt olyan, hogy valahol a tengerparton egy bungalóban építettem egyfajta hangfogó paravánt, és ott vettem fel valamilyen hanganyagot, rádió reklámhoz, vagy pót anyagokhoz tökéletes megoldás volt. A karantén aztán új kihívást hozoztt a szakmának, és mindenki gőzerővel állt át erre a módszerre. A stúdiókkal közösen gondolkodva mindenki azon dolgozott, hogy jó minőségű hanganyagok szülessenek otthoni körülmények között. Hangalámondásra, dokumentumfilmek narrációjához, reklámokhoz nagyon jó megoldás. Persze olykor egy személyben kellett színésznek, rendezőnek, hangmérnöknek, és vágónak lenni, de legalább lehetett dolgozni. Néha online oldottuk meg, amikor mindenki a saját otthonában tette a dolgát és monitoron láttuk egymást. Az a része tetszett, hogy otthon voltam, megállhattam, amikor akartam. De nyilván nem lehet azt a minőséget hozni, amit egy stúdióban.

Siófokon
Fotó: Szücs Ildikó

— Visszakanyarodva a Balatonhoz: Lellén kívül hová kötnek még emlékek?
— A Balaton az örök szerelem nekem, hiszen itt nőttem fel. Veszprémből mindenki Balatonalmádiba járt le nem csak nyáron, és fiatalkorom legszebb éveit az akkori legendás helyeken töltöttem: Méj’Víz, Gombák, előtte még a Panoráma diszkó. Emlékszem oda mindig belógtunk, mert pénzünk nem sok volt, aztán kidobtak, mi meg újra belógtunk. A reggeli buszozások felejthetetlenek, de mivel Lellére jártunk gyerekkorom óta, itt is megvoltak a kedvenc helyeink, az Ipszilon diszkó, Üvegház, Stone, ezek is nagy helyek voltak annak idején. A pesti létet is sokkal könnyebb elviselni így, hogy van hova lejönni. De bevallom: én a nyári szezon előtt és után szeretem nagyon a Balatont. Egész évben imádunk itt lenni, jövünk is, de a tömeget igyekszünk elkerülni. Nyáron inkább hajnalban, amikor csendesebb a környék, lehet kutyát sétáltatni, futni és nincs olyan sok ember. Nagyon szeretem a balatoni gasztronómiát, folyamatosan fedezünk fel új helyeket, de amikor nagy a nyüzsgés, akkor inkább a nyaralóban főzöcskézünk, lazulunk a kertben.

— Említetted a wakeboard-ot. Nagy vízisport rajongó vagy?
— Szeretem a sportokat, de nem vagyok megszállott. Gyerekkoromban többször vittek vitorlázni, de őszintén szólva abba például nem szerettem bele, a nagy szelet a fülem se bírja. Jobban szeretem a nyugodtabb sportokat. A wakeboard-hoz is a nyugodt víz a legjobb, mert nem dobálnak a hullámok. Szeretek úszni, ahol lehet ott a kutyámmal, Benivel is imádunk fürdeni. A Balatont mindenestül szeretem, és elmondhatom, hogy tényleg otthon vagyok mindkét partján.

Fotó: Moser Károly