Regényi Huba/magyarnemzet.hu | 2022.12.27. 10:00
Korzenszky Richárd a tihanyi hangszennyezésről, két pápával való találkozásról és a mindannyiunkra váró ugrásról
A Tihanyi Bencés Apátság visszavonult perjele szerint a települést nem szabad feláldozni a piac oltárán.

— Tapasztalatai szerint miben különbözik a téli Tihany a tavasztól őszig tartó időszak településétől?
Tihanyra, de az egész Balaton-vidékre nem ismerne rá az, aki csak nyári napokon látta. Akkor rengeteg ember jár-kel a félszigeten, egymás mellett ülnek a horgászok a parton, sokan csodálják a sétányról a mindig változó tavat. Most csend van, nem berreg egyszerre több száz autó az utakon, és ha a templom oldala nincs felállványozva, a visszhang is működik.

Fotó: Bach Máté

Ősközségben élünk

— Pedig egyesek úgy tudják, végleg elnémult.
Tény, hogy a hangszennyezés a sok autó, a kirándulók zaja miatt nem működik. De ha csend van, akkor van visszhang is. Magam is megtapasztalhattam, csoportokkal kipróbáltam: négy szótagot is visszaad. Csak csend kell hozzá. A visszhang tehát kényes lény, nem szereti a zajt.

— Pannonhalmáról került ide 1994-ben, a bencés rend hazai központjából. Nem őslakosként hogyan látja, mit jelent tihanyinak lenni?
Az igazi tihanyiak az ősközségben élnek, amely a Belső-tó partján terül el. Hagyománytisztelő emberek, akik számára fontos a múlt. Sajnos egyre kevesebben vannak. A nyaralótulajdonosoknak is van egyféle tihanyi öntudatuk. A látogatók, turisták, zarándokok megint mások: ők a látvány miatt jönnek ide, az épített örökséget és a természeti környezetet megcsodálni, vagy azért, hogy a magyarság egyik ősi, szent helyén imádkozzanak. Nem tudják, milyen volt az itt élők hagyománytisztelő élete. Hiszen Tihany a múlt század első feléig szegény kis halászfalu volt. A változást csak a német–német találkozó hozta el, vagyis az, hogy a második világháború után nagyhatalmi szóval kettéosztott Németország polgárai a kelet- és nyugatnémetek nyaranta a Balatonnál találtak egymásra. A település anyagi helyzete ennek következtében megváltozott. De lakói hűségesek maradtak a templomukhoz, és ha úgy érezték, a kívülről érkezettek szeretnék nekik megmondani, mit és hogyan tegyenek, hangoztatták: „Ezt nem így szoktuk csinálni.” Ma határt kell szabni az építkezéseknek, hiszen minden beépített új négyzetméter a természetből rabol el vagy tíz továbbit, és a félsziget területe adott. Ha tovább zsúfoljuk épületekkel, nemcsak a látvány változik meg, de arra is gondolni kell, hogy a nyáridőben ugrásszerűen megnövekvő embertömeg szükségképpen azt jelenti, hogy több lesz a szemét, a szennyvíz, nagyobb az igény a vízellátásra, a bevásárlásra – hosszan sorolhatnám tovább. Lehet, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk: Tihanynak nem szabad elvárosiasodnia, különben vége mindennek.

— Életútjának Tihany előtti fele kevésbé ismert: gimnáziumi tanárként kezdte a pályáját Győrben. Mit szeretett a tanításban? Hiányzik olykor?
Nagyon hiányzott. De a sok előadás, amelyet irodalomhoz, neveléshez, különféle társadalmi kérdésekhez kapcsolódó témákban tarthattam, valamiképpen kárpótolt, ha nem helyettesíthette is egészen a tanítást. Az iskolai munkában az a nagyszerű, az volt a vonzó, hogy láthattam, miként válnak gondolkodóvá a fiatalok. Különösen irodalmat szerettem tanítani. Nagy öröm számomra, hogy sok visszajelzést kapok most is, hogy annak idején érdekesek voltak az irodalomórák. Nagyon szerettem a verseket, fontosnak tartottam, hogy sok költeményt tudjanak fejből a diákjaim. Nem az irodalomtörténetet tartottam fontosnak – az az irodalomtudósok dolga. Számomra az volt fontos, hogy élmény legyen a diákjaimnak egy-egy irodalmi alkotás. Hogy megérezzék: minden igazi mű, legyen az regény, novella, dráma, költemény, hozzájuk is szól.

 

Az ember harmóniakereső

— A tanári végzettség mellé aztán doktorátust is szerzett, dolgozatát a XVII. századi magyarországi unitárius énekköltészetből írta. Mivel szólította meg ennyire ez a költészet?
Győri tanár koromban, amikor az egykori jezsuita könyvtár anyagát kezdtem átnézni, egészen véletlenül rátaláltam egy régi latin nyelvű bibliára, amelynek volt huszonvalahány kéziratos lapból álló függeléke. Ezen fedeztem föl két Balassi-verset is a többi régi protestáns ének között. Lassan megnyílt számomra a magyar irodalom múltjának nagyon érdekes fejezete. Ekkor tapasztaltam meg közvetlen közelről, hogy az, amit költészetnek nevezünk, tulajdonképpen nagy, megszámlálhatatlan szálból álló szövet, amelyben valamiképpen minden mindennel összefügg.

— A zenénél maradva: mely művek szólnak ön számára az istenkeresésről, és melyek azok, amelyekből a rátalálás öröme sugárzik? A zene nyelvén meglehetősen nehéz kifejezni ezeket a témákat, élményeket.
Minden ember harmóniakereső. A zenében rend van. A hangok egymással kapcsolatban vannak. Egyrészt dallamot alkotnak, másrészt feszültséget, illetve feloldást, megnyugvást, kiteljesedést fejeznek ki. Zenét hallgatni csak csendben lehet. Meg kell nyílni, hagyni kell, hogy hasson. S hogy kiben mikor fogalmazódik meg, hogy valójában a teljesség utáni vágyról szól a muzsika, nem lehet megmondani. De beszélhetünk a közös éneklésről is: a mi életformánkhoz, a szerzetességhez hozzátartozik a közös himnusz- és zsoltáréneklés. Végigkíséri az életünket. A legváratlanabb pillanatokban fel tud bukkanni, meg tud szólalni az emberben egy-egy dallam, egy-egy énekelt versszak, egy-egy jellegzetes ünnepi motívum. Azt érzem, hogy része vagyok egy nagy Egésznek.

— Szobájának falán két fotó függ: az egyiken II. János Pál, a másikon Ferenc pápa társaságá­ban látható. Melyik pápa milyen benyomást tett önre?
II. János Pál pápával kapcsolatban több személyes élményem van. Először Rómában találkozhattam vele szűk körű fogadáson. Lenyűgözött, mennyire oda tud figyelni arra az emberre, aki éppen előtte van. Amikor először járt Magyarországon, akkor közvetlen közelről kísérhettem végig az útját: Rapcsányi Lászlóval együtt közvetítettük a rádióban a pápalátogatás eseményeit. Rendkívüli módon képes volt arra, hogy sok ezer emberrel is élő kapcsolatban legyen. Ferenc pápával személyesen csak egy kézfogás és egy mosoly erejéig találkozhattam. De az írásai, üzenetei mélyen megérintettek. Emberközeli, hitelesen közvetíti az evangéliumi üzenetet, hogy velünk az Isten. S azt, amit Szent Benedek így fogalmaz meg a Regulájában: „Isten irgalma felől kétségbe soha ne essél!”

Fotó: Mészáros Annarózsa/likeBalaton.hu

Ég és föld találkozása

— Két kalandvágyó szerzetes megtudja, hogy a világ végén van egy hely, ahol az ég és a föld összeér, és az onnan nyíló ajtón bekopogva megérkeznek Istenhez. Nekivágnak, hogy megkeressék a szóban forgó ajtót, és amikor végre megtalálják, és belépnek rajta, rá kell döbbenniük: visszajutottak oda, ahonnan elindultak, a saját celláikba… Ez az egyik kedvenc anekdotája, amelyet szóban és írásban többször felidézett már. Miért áll ennyire közel a szívéhez?
Mindannyian boldogságkeresők vagyunk, ne féljünk kimondani. Sokan úgy gondolják, a körülmények nem megfelelőek: nincsenek jó helyen, a világ más részein jobb az élet… Elfeledkezünk arról, hogy mindenhová magunkat visszük, bárhol próbálunk is szerencsét. Ha képes vagyok arra, hogy kibéküljek önmagammal, a korlátaimmal, a körülményeimmel, akkor találkozik az ég és a föld, bárhol éljek is. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne tegyek meg mindent azért, hogy kicsivel szebb legyen a világ. De ott kell megtennem, ahová Isten állított engem.

— És ha már a kalandvágy került szóba: 2019 sokaknak a Covid előtti év volt, ön viszont — hetvennyolc éves korában — valóra váltotta egyik régi vágyát: négyezer méteres magasságban kiugrott egy repülőgépből, és ejtőernyős tandemugrást hajtott végre. Mi ösztönözte erre?
Nem a kalandvágy. Nem is a nyilvánosságnak szólt, hogy lám, erre is képes vagyok. Úgy éreztem, életem vége felé közeledve szükségem van egy élményre. A gépből való kilépés előtt az a kérdés foglalkoztatott, hogy abban az órában rá merem-e majd bízni magamat valakire, aki ezt az ugrást gondolom, nem kell sokat magyaráznom, mi az már megtette, és aki hitem szerint ura életnek, halálnak.

 

NÉVJEGY

Korzenszky Richárd (1941): magyar–orosz szakos középiskolai tanár, egyetemi doktor. 1959-ben lépett be a bencés rendbe, 1964-ben szentelték pappá. 1994-ben helyezték Tihanyba, ahol előbb házfőnökként, majd perjelként a helyi bencés közösség vezetőjeként tevékenykedett. E megbízatásáról 2018-ban köszönt le. Legutóbbi kitüntetései: Szent István-emlékérem és -díj (a keresztény értékrend megismertetéséért és elfogadtatásáért, 2019); Báró Gelsey Vilmos-díj (kiemelkedő pedagógusi teljesítményért, 2021); Lőrincze Lajos-díj (a magyar nyelv művelése érdekében kifejtett tevékenységért, 2022).

 

 

Tihanyba tömegközlekedéssel is eljuthatsz! Nézd meg menetrendi keresőnket!

Tervezd meg az utazást!
:

 

 

Forrás: magyarnemzet.hu
Nyitókép: Bach Máté

 



Megosztom

Hozzászólások

Ezek is érdekelhetnek

A LikeBalaton kiadója a Mediaworks Hungary Zrt. © Minden jog fenntartva