A csodaszép, napsütéses időben nagy forgalom ígérkezett a Balatonra vezető utakon, és bár időben indultam el Veszprémből, volt egy kis izgalom, hogy odaérek-e a hajó indulásáig. Ehhez a hangulathoz tökéletesen illett a rádióból brummogó Road To Hell.
Szerencsére végül mégis a tónál kötöttem ki, tökéletes időzítéssel, hogy még a parton magamba szívjam a verseny előtti izgalmas pillanatokat. Egyre több érdeklődő igyekezett a balatonfüredi hajóállomás mólójára, ahonnan messzelátóval vagy szabad szemmel nézték a vízen zajló eseményeket.
A füredi hajóállomásra sokan gyülekeztek megnézni a verseny rajtját (Fotó: Szücs Ildikó)
A partról bárhonnan lehet figyelni a versenyt, már amennyi látszik belőle. Sokan ki is hajóztak saját virolással, motorcsónakkal vagy kisebb motoros hajókkal, de a Kisfaludy és a Jókai sétahajók is tele utassal futottak ki a vízre. Ahogy elnéztem, egészen belementek a sűrűjébe, ahogy a kisebb hajók is olykor a versenyzők között cikáztak. Vagyis a többi hajósra vonatkozó szabályok nem annyira szigorúak, és a versenyzőknek valóban nagyon jól kell tudniuk taktikázni és manőverezni – ettől még izgalmasabb a futam.
Készülődés a rajthoz (Fotó: Szücs Ildikó)
A szél elegendő volt egy kellemes hajókázáshoz, de egy versenyhez nem elég erős, így már a rajtnál is ügyeskedni kell. Hajósok és szakértők véleménye, hogy ilyen esetben a taktika fogja eldönteni, ki milyen sebességgel tud haladni és ki lesz majd a befutó. Rekord megdöntésére kevés az esély, de megjósolni semmit nem lehet biztosan, így aki követi a versenyt, ugyanúgy izgulhat, mintha hatalmas széllökésekben vitorláznának a hajósok.
A vendégeknek és sajtósoknak fenntartott hajó nem ment olyan közel a tűzvonalhoz (rajtvonalhoz), mert nem árt tisztes távolságot tartani a versenytől, hogy az indulók zavartalanul vethessék bele magukat a manőverezésbe. Azért a katamaránok sprintelését még innen is jól lehetett látni, miután hivatalosan is elindult a verseny.
Hajókázás közben, figyelve a távolban suhanó vitorlákat, élvezve az enyhe szellőt, érdekes és mókás információkat kaptam el a vendégek között. Például hogy az egyik induló versenyhajó vitorláján van egy gorilla, amit pár napja tettek fel rá, bár sajnos nem láttam milyen formátumban van az állat és pontosan hol. Akinél távcső volt, az jobban látta, amikor túl közel kerülve a parthoz, a hajók a hínárt és a kisebb vitorlásokat voltak kénytelenek kerülgetni, illetve valószínűleg volt olyan is, akinek a hínártól való megszabadulás taktikáját is ki kellett dolgoznia versenyzés közben.
Lelkes amatőrök és vitorlázók csevegtek, falatoztak és boroztak a hajón, latolgatva az esélyeket, az időjárást, a szelet és a napot. Előző győzelmeket, emlékezetes pillanatokat idéztek fel körülöttem vidám hangulatban.
Sötét vitorlákkal a katamaránok a leggyorsabbak (Fotó: Szücs Ildikó)
Ringatózás közben Holczhauser Andrással, a Magyar Vitorlás Szövetség főtitkárával beszélgettem kicsit, aki természetesen maga is vitorlázó és 25-szörös magyar bajnok.
— Magánemberként lehet élvezni, miközben szervezed, vagy ilyenkor csak hivatalos szemmel nézed?
— Ezt mindenhogyan élvezi az ember. A szervezésben körülbelül 85 ember dolgozik, mindenki vitorlázik és nagyon elhivatott, imádja ezt a munkát, szeretik a versenyt, és ezért tudják úgy szervezni, hogy mind a sportolók, mind a nézők maximálisan élvezhessék a rendezvényt.
— Volt olyan, amikor elindultál?
— 2013-ban indultam utoljára, akkor lettem főtitkár. Már nem tudtam lemondani a csapatot, mert a kinevezésem után két héttel volt a verseny. De nem lehet a kettőt együtt csinálni, mert annyi a feladat, hogy nem lehet itthagyni szervezőként a versenyt. Ez a negyvenedik szezonom, és 20 Kékszalagon indultam el. Amíg ezt szervezem, addig nem tudom összeegyeztetni a versennyel, de a hajó most is kint van és a csapat versenyez.
És miért érdekes a Kékszalag? Innen megtudhatjátok!
A Jókai gőzös már visszaindult a kikötőbe, a mezőny csak a távolban látszik (Fotó: Szücs Ildikó)
— Nem hiányzik?
— De igen. Ugyanakkor kezdtem megszokni ezt a részét is, mert nagyon izgalmas kívülről is, illetve erről az oldalról benne lenni. Amikor végre eldördül a startpisztoly, és elindul a verseny, akkor mindenki kicsit fellélegzik. Előtte rengeteg dologra kell figyelni, észben tartani, az ember nem is gondolná mennyi szervezést igényel egy ekkora rendezvény. Más versenyen indulok, de ezen amíg itt dolgozom, addig nem.
— Hogy kell ezt elképzelni, ilyenkor két napig folyamatosan készenlétben vagytok?
— Inkább öt napig, mert előtte és utána is. Gyakorlatilag egyfajta ügyeletben vagyunk 0-24 órán keresztül, ugyanolyan beosztásban, mint amikor az óceánon őrségben van egy hajó legénysége. Vagyis 3-4 óránként váltjuk egymást, és nagyjából ennyit alszunk.
— Akkor egyelőre marad a szervezés, és nem versenyzel?
— Más versenyeken indulok, de amíg szervezem, addig a Kékszalagot a partról figyelem. Ami másképpen, de ugyanúgy fantasztikus.
Kicsivel később kolleganőm kapta lencsevégre, ahogy Balatonkenesén Litkey Farkas hajója kerülte meg először a bóját. Nincs más hátra, mint figyelemmel kísérni, hogy Siófok és Keszthely elérése után kié lesz végül 2020-ban a Kékszalag nagydíja.
Balatonkenesénél Litkey Farkas fordult először, a képen bal oldalt ő az első sötét vitorlás katamarán (Fotó: Krausz Andrea)
Lassan a mi hajónk is befutott a kikötőbe, de mivel mi nem versenyeztünk, volt idő megmártózni a balatoni hajókázás utolsó pillanataiban, és elraktározni ezt az élményt. Hazafelé pedig tökéletes keretet adott a mai naphoz a rádióból szóló ikonikus filmbetétdal, amely arra buzdít, hogy engedd be a napfényt. Be is engedtem.
