A Balatoni örökség az író huszonnegyedik kötete
Öt évvel ezelőtt Tóth Gábor Ákos író hátat fordított Budapestnek, és feleségével leköltözött a tóparti városba. Itt folytatta Édesvízi mediterrán regénysorozatát, melynek okán olvasói és kritikusai balatoni nagykövetként emlegetik.
Az író huszonnegyedik kötete, a Balatoni örökség az idei ünnepi könyvhétre jelent meg, s cselekményében megelőzi a sorozat utolsó, Balatoni menedék című darabját. Ám a visszacsatolások, utalások teljessé teszik az elénk táruló család tagjainak, barátainak hol élményekkel, hol viszontagságokkal teli életét.
Az író nyolckötetes balatoni sorozata utazás a XX. században, melyet egybefonódó, humorral fűszerezett kalandok, sorsok jellemeznek.
A regény óhatatlanul arra csábítja olvasóit, hogy megismerkedjenek a többi kötettel is, a közelmúltból a Balatoni futárral és a Balatoni menedékkel.
Az örökség helyszíne a Balatonszépe nevű falu
Itt áll az a kétszáz éves kúria, a menedék. Északról szőlőbirtok és csendes hegyoldal határolja, délről ott a páratlan balatoni panoráma. Az apácarácsú, loggiás kúriához hajdani zsellérház is tartozik; az intarziás parkettájú helyiségekben antikvitások, festmények, porcelánok lehelik a polgári miliőt. 1994-ben ide toppan be a baloldali érzelmű Rita, a régen látott barát, hogy felügyeljen Csengődi István idős unokájára, Kálmánra.
A nagyapa hajdan fiatal, lezser pesti firkász volt, akit Füredre száműztek, hogy rendszerezze Jókai Mór hagyatékát. Ráakad arra a levelezésre, melyet az író folytatott tizennyolc éves gyámleányával.
Csengődi Emmával, az első magyar fotográfus lánnyal (akvarellfestő is) megalapítja a Balatoni futár című lapot, melynek főszerkesztője és tulajdonosa. Az öreg Csengődit és Kálmánt bolond bárónak titulálják a faluban. Kálmán egyéves, amikor apját, báró Csengődi Ferencet és feleségét 1922-ben, a fehérterror idején megöli egy félkatonai különítmény.
A Balatoni örökség című könyv évtizedeket átfogó mű
A regény determináns időpontja 1994 és 1996. Rita és Kálmán tegeződnek, de 1996-ban magázódva érintkeznek, civakodnak. A Balatoni örökség évtizedeket átfogó mű, a fejezetek – felrúgva a kronológiát – minduntalan hátratekintve araszolnak előre, de 1939-től a végpont a jelen, vagyis a kilencvenes évek dereka. Hőseink menekülnek a múlt elől, miközben kemény kritikát fogalmaznak meg napjainkról, például a nagyszájú, fenyegetőző vállalkozóról, aki mindenáron a mediterrán tájat akarja elcsúfítani. Filmszerű snittként peregnek a rövid, csattanós fejezetek. A hétköznapi beszédet tükröző dialógusok néha kajánkodók, ám szellemesek, akárcsak az író hasonlatai.
Mély empátiával ábrázolja a balatoni életet: a szőlőművelést, borkultúrát, vendéglátást, az őslakosok gondolkodásmódját. Tájleírásai megejtőek, vonzóak.
A lapokon megelevenednek a háborús évek, Kálmánt és Gyulát, Rita egykori szerelmét 1942-ben katonaként egy svájci kisvárosban találjuk. A disszidens Gyula aztán a jelenben egy kanadai idősek otthonából levelez barátaival. Az ötvenes, hatvanas évekbe is bepillanthatunk szinte filmhíradószerű élménnyel. A szereplők közé furakodik az örökséget kezelő, zselés hajú veszprémi ügyvéd, s találkozunk Petri György költővel és a tavat távcsővel pásztázó Bertha Bulcsu íróval is.
Az epizódok hangulata hullámzó, maradéktalanul nem optimisták, de átszivárog rajtuk a fluoreszkáló derű. 1996. december 24-én búcsút veszünk Ritától és Kálmántól, de még sokáig bennünk csengenek Kálmán szavai:
– Az élet dolgai elmúlnak, kezdődnek és befejeződnek… Mindig találunk valami olyat, amit végig kell vinni. Ha nem így gondolkodnánk, bele sem kezdenénk – olvashatjuk a regényben.
:
Nyitókép: illusztráció/Shutterstock
Forrás: veol.hu