Szikora Róbert, az R-Go frontembere adott interjút lapunknak, amelyben mesélt a balatoni élményeiről. Arról, hogy milyen vallási katarzisban volt része a siófoki nagytemplomban vagy hogy mivel töltötte ő és felesége a mézesheteket a Balatonnál. De kiderül az is, hogy hogyan tanult meg Balatonlellén zongorázni vagy hogy milyen élményei vannak nyolcéves korából, amikor először nyaralt Vonyarcvashegyen az édesanyjával. A zenész a beszélgetést ritkaságokkal teli, archív fotókkal gazdagította, amelyekből az interjú végén galériát készítettünk. |
– Július 28-án Szikora Róbert és az R-Go koncert Zamárdiban a ZamJam fesztiválon, ahol tavaly a negyvenéves R-Go jubileumi koncertje is hatalmas siker volt. Mivel készültök idén?
– Frissítjük a műsor annak érdekében, hogy ne rutinból játsszunk, s hogy mindig valami újat adjunk a közönségnek. De a koncert mindig ott, az adott pillanatban születik. Minden fellépés egyszeri és megismételhetetlen, mindig más a hangulat, s ezek összessége inspirál. Zamárdiban is, a balatoni fellépések alkalmával is. A tó kiemelt helyet foglal el a szívemben.
– Általában fesztiválokon nem vállalsz fellépést, de a ZamJam kivételt jelent. Idén a tiétek különleges este lesz a ZamJam-en, hiszen az R-Go után Fenyő Miklós lép fel.
– Nem szeretek fesztiválokon fellépni és nem szimpatizálok a gondolattal, hogy mindenhol ugyanazok az előadók láthatóak. Én nem akarok ebbe a sorba tartozni. A ZamJam szervezőit nagyon tisztelem, ezért vállaltam el a felkérést már második alkalommal.
– Mikor jártál életedben először a Balatonnál?
– Az első nyaralásomon anyukámmal voltam Vonyarcvashegyen, nyolc éves koromban.
– Mire emlékszel az első balatoni nyaralásból?
– A vonyarcvashegyi templomra és annak tornyára. És arra, hogy akkoriban az országutak szélén még gyakorta álltakkőkeresztek. Az egyiken volt egy felirat, amely előtt megálltam: Így szeretett téged Jézus. És már akkor is elgondolkodtam, hogy hogyan lehetséges az, hogy valaki annyira szeretett engem, hogy keresztre feszítették értem, az én bűneimért?
– Milyen kedves fiatalkori balatoni emlékeket őrzöl?
– Gimnazista voltam és nagyon sokan egyszerre, stoppal mentünk a Balatonra. Megállt egy furgon. Aki szerencsés volt, befért, aki nem, az a furgon tetején utazott a Balatonig. Én is így jártam. A furgon tetején száz kilométeren át úgy, hogy attól féltem, hogy leesem vagy lefúj a szél. (mosolyog). Amikor megérkeztünk, annyira elfáradtam, hogy ledőltem a fűben, és elaludtam. Amikor felébredtem, akkor döbbentem rá, hogy egy hangyaboly közepén aludtam. Szaladtam a Balatonba lemosni magamról a vöröshangyákat.
– A tinédzser évek hogyan kötnek a Balatonhoz?
– Három évig működött egy kis klubunk a Balatonlellei Szabadtéri Színpad mellett. Felejthetetlen nyarak voltak azok, amikor Környei Attiláékkal játszottunk ott. A srácok minden reggel kimentek a strandra, én pedig leültem a zongorához a szabadtéri színpad öltözőjében, és gyakoroltam. Balatonlellén tanultam meg zongorázni.
– Mely koncerthelyszíneket szeretted leginkább?
– Amikor még csodáltuk az ORI által szervezett zenekarokat, mint például az Illés, mi a nagyszínpad mellett egy kis dobogón – amelyet mi színpadnak hívtunk – léptünk fel. De Siófok már akkor is biztos bázis volt számunkra, ott több fellépésünk is volt egy szezonban. Ez még a Hungária és az R-Go előtt, a Ferm zenekaros időkben, a hatvanas évek végén történt.
– Zalatnay Cini, Kovács Kati, Csepregi Éva – mind meséltek nekem arról, hogy gyakorta laktak ugyanazon a szálláshelyen a fellépők és onnan indultak a koncertekre ezeken a turnékon. Éjszaka együtt buliztak a fellépések után. Vannak hasonló emlékeid?
– Arra emlékszem, hogy volt egy nagy kastély, 10-12 szobával, amelyekben a zenekari tagok, a technikusok, a feleségek, családtagok laktak és a koncerteket követően együtt buliztunk éjszakánként. És persze, a rajongók is mindig tudták, hogy hol lakunk, szóval ők is megjelentek a szálláshelyeknél. Egészen olyan volt a hangulat, mint a hippi-korszakban.
– A rajongókkal kapcsolatban milyen szép emléket őrzöl a balatoni fellépésekről?
– Akkor már az R-Go-val turnéztunk. Az egyik szállás a Rigó utcában volt és a rajongók átírták az i betűt, így R-Go utca lett belőle. Hozták nekünk a sült halat és együtt iszogattunk – nagyon együtt lélegeztünk a közönséggel.
– Nyáron a Balatonnál is születtek R-Go dalok. Melyek voltak ezek?
– Amikor befejeztük a koncertet és visszamentünk a szállásra, elővettük a zongorát és a gitárokat – jöttek még a technikusok is – és együtt énekeltünk, zenéltünk. Ott írtuk az Amulett című albumunkat.
– A feleségeddel közös szép emlék is fűz a Balatonhoz?
– Az egyik barátunknak volt a tónál üdülője és a feleségemmel ott töltöttük a mézesheteket. Utaztunk a legendás Beloiannisz hajóval is – minden szempontból igazán emlékezetes volt. (mosolyog)
– Mennyiben volt más akkor a Balaton hangulata?
– Közvetlenebb volt. Sokan jöttek az NDK-ból strandpapucsban és a Balatonnál találkoztak a nyugati rokonaikkal. Sokkal több szabadstrand volt, mint manapság – bár most már csak a fellépések kapcsán járok a tóhoz. De az biztos, hogy az utóbbi tizenöt évben óriási fejlődésen ment keresztül a Balaton régiója.
– Évről évre eljön az a nap, amikor előveszik hazánkban a témát, hogy egyre drágább a Balaton. Mit gondolsz erről?
– Balatonfüreden jártunk legutóbb. Csodálatos a promenád, a templomok, a természeti környezet és a város is. Drágább, mint korábban. A hetvenes és a nyolcvanas években kisebb volt a különbség a társadalmi rétegek között. Ez az olló mára szélesebbre nyílt. Kevesebben engedhetik meg maguknak a balatoni nyaralást. De ez Európa egyik legszebb helye és érthető, hogy feljebb kúsznak az árak, ahogyan más üdülőhelyeken is.
– Mélyen vallásos vagy. Milyen kapcsolat fűz a Balaton szakrális helyszíneihez?
– Keresztény vagyok, gyerekkoromban rendszeresen jártam templomba, ministráltam. 1971-ben azonban a siófoki nagytemplomban tértem meg. Felnőtt fejjel is szükséges, hogy az ember átélje a vallási katarzist. Akkor, ott én újra rádöbbentem, hogy a hit milyen hatalmas ajándék az Úrtól. Olyasvalami, ami nem a földi világból fakad, nem lehet szavakkal leírni, amit átélsz.
– Mi történt veled a siófoki nagytemplomnál?
– Elmentem a nyitott templomajtó előtt és a nyári hőségben áradt ki bentről a hűs levegő. Bementem és leültem az első padba. Egyedül voltam. Néztem a szentek festményeit – Szent Ferenc, Szent Erzsébet és Szent Antal képét – és arra eszméltem, hogy már térdelek. Senki előtt nem térdelünk le. Nincs az a király vagy miniszter, csakis Isten színe előtt hajtunk térdet. Ez pedig már az imádat és az áldozat egyik formája. Éreztem azt az illatot, amelyet a régi padsorok és falak árasztanak magukból és tudtam, hogy a helyemen vagyok.
– A te hivatásodhoz, a zenész-léthez hatalmas energia szükséges. Mi az, ami a hited mellett feltölt, amiből merítkezni tudsz?
– Mindig Istenhez jutunk. Látod, hivatásnak nevezed. Meghívott engem erre az Isten. És én kaptam hozzá talentumot is. S mi a tehetség? Az, amikor valaki jóval többet tud, mint amennyit megtanult. Senki nem tanított zongorázni vagy dobolni. Örömömet leltem benne és megtanultam. Persze, az apám is zenész volt, már négyéves koromban együtt énekeltem vele.
– Boldoggá tesz az, hogy zenész vagy és ezt a közönség is érzi – évtizedek óta töretlenül szeretik a tevékenységed.
– Kivetítem a közönség felé azt a belső örömöt, amelyet érzek. És ott, abban a pillanatban megtörténik a csoda. A zene nem evilági. Isten azért adta nekünk a zenét, hogy szavak nélkül is tudjuk imádkozni és amikor énekelek, az már önmagában egy ima.
– Fiatalkorodban is megvolt benned az a fajta alázat, amely most árad a szavaidból a zenész-lét és a közönség felé vagy téged is elragadott a siker és a fiatalos lendület?
– Beszóltam olyanoknak, akik tudásban és tapasztalatban előttem jártak, mert úgy gondoltam, hogy nekem senki sem mondhatja meg, hogy miben vagyok jó. Éretlen és tapasztalatlan voltam. Az alázatosság azt jelenti, hogy tudom a helyem a világban. Azt, hogy ki vagyok és hogy ki az, aki – például egy munkahelyi hierarchiában – lejjebb helyezkedik el nálam. És hogy azzal szemben is alázatos tudjak maradni. Ugyanez a helyzet zenei téren: a közönséggel, a technikai személyzettel és persze a zenekari tagokkal szembeni viselkedés kapcsán is.
– Ha már a fiatal generációnál tartunk. Hamarosan Marics Petivel interjúzom. Mit kérdeznél tőle?
– Hogy tanultak-e valamit az elmúlt hónapokban. Tudják-e azt, hogy most vannak az aranykoruk kellős közepén és hogy talán soha többé nem jön ekkora siker. Tudják-e értékelni mindezt a színpadon, a közösséggel szemben. És hogy megtanulták-e értékelni minden napjuk minden pillanatát.
– Jövőre egyetlen koncert erejéig összeáll a Hungária. Milyen érzésekkel álltál színpadra 1995-ben a Népstadionban, amikor százezer ember várt rátok és és ahhoz képest mi mozgolódik benned most a Puskás Arénás koncert kapcsán?
– Ez jutalomjáték lesz a Hungária számára. Rengeteg tényezőnek kell ideálisnak lennie ahhoz, ami akkoriban megvalósult. Korábban is kaptunk más hasonló horderejű felkérést, de még nem sikerült realizálni az egy ilyen koncerthez szükséges feltételeket és ezt kicsiben nem érdemes megcsinálni. Picit nagyobb a felelősség a Puskásban ötvenezer ember előtt, mint például egy kis balatoni színpadon játszanánk, de mi mindenhol ugyanolyan erőbedobással zenélünk.
Nézd meg a galériát a lenti kép alatt!
:
Nyitókép: Szikora Róbert hivatalos